(94.)

CSAK JÓZSEF ATTILA VERSEK…

Ma beszélgetős napom van, Thesszával reggel óta beszélgetek. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem.

Tudod, kiskutyám, már szügyig benne vagyunk – kezdek hozzá óvatosan; a választási háborúban. Mert háború van. Azzá tették, már zajlik. Ezt ugyan nem fegyverekkel vívják: szavakkal, lehallgatásokkal, megfélemlítésekkel, manipulációval, Anonymussal, a lakcím-bejelentésre vonatkozó törvénymódosítással, és nem tudjuk még mi mindennel, de ezt te úgysem érted, bár de jó lenne, ha segítenél. De Thessza csak fekszik, feje a mellső két lábán, viszont szemei nyitva vannak és engem néznek, mintha kérdeznének: mi a baj, gazdám?! Hát folytatom tovább: vajon lesz választás? Lesz. Biztosan lesz. Vagy mégsem? Az nem lehet. A mai Magyarországon? Fehéroroszországban is volt. Nálunk ne lenne? Biztosan lesz. Úgy készülnek rá. Lukasenka is „úgy készült”. Akkor lesz. Vagy mégsem? Meglátjuk. Meglátjuk? – és csak ömlenek, ömlenek belőlem a furcsa kérdések, mert olvasom a cikkeket: innen is, onnan is; a közvélemény kutatásokat is: innen is, onnan is, mégse értek semmit. Meg József Attilát is, az akkor még ifjú költőt, aki ’23-ban ezt írta: „Hol a tiszta szavak nem dadognak,/ El innen, végre, a magasba, föl!”, most is írhatná; de hogyan is folytatta: „Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten/ Fénynek is hiszik az őszi ködöt!” Mert mostanában bizony dadognak a tiszta szavak – nézek Thesszára és folytatom a „beszélgetést”, ha vannak egyáltalán és az őszi ködöt mi is, most is megint fénynek látjuk, mert valami fény mégis csak kellene már. Hisz tudom én: amikor éhes vagy és nincs mit enned, nincs, aki szívesen vendégül lásson, akkor bizony a „kőleves” is megteszi, csak legyen elég hiszékeny „öregasszony” – morgom magamban inkább. Látod, átverés az egész, próbálom lezárni, de nem megy: „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,/ Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,/ Csak a kardok, tornyok és ölő igék” – idézem megint a költőt; mégsem nyugszom meg, és addig?! Aztán kézbe veszem a kötetet, a „31 forintos” sárguló fehér könyvben átbillennek a lapok a 71. oldalra, a LÁZADÓ KRISZTUS-ra, az imához: „”- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!/ Ne légy más, mint az Igazságos Úr./ Több kalászt adj, de azért el ne vedd a/ Rózsát” – írja, mert „játszani is” kell, a szép is kell, mert az is hozzátartozik az élethez, érted te ezt, kiskutyám? Hirtelen fölpattan, kettőt vakkant, „engedj már ki, nem hallod a kutyapostát?”, hát abbahagyom az írást, kinyitom az ajtót, ő meg, mint a szélvész kirobban a kertbe és már a kerítésnél „osztja az észt” a többieknek. Visszaülök a géphez, a Facebook földobja Boróka bejegyzését: „Napok óta figyelem, hogy veszi át Márki-Zay a Fidesz “migráns retorikáját”, és próbálja a Fidesz ellen fordítani úgy, hogy közben meglovagolja a “migráns” ellenes hangulatot, megszerzi azoknak a bizalmát, akik helyeselték a kormány “migránsellenes” politikáját…”, csak a köd, csak a köd az gomolyog fényként körülöttünk. Ez van. Ez jutott nekünk. Thessza közben visszaér, újra csöndes minden, „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ,/ szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát/ s így mindenik determinált./ Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.”

Ma beszélgetős napom van, Thesszával is reggel óta beszélgetek vele. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem…

2021. 11. 24. szerda

(93.)

Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli, berohan a szobámba, lelógó füleiig húzza „pofáját” és vigyorogva leül a hátsó két lábára, már jobbra-balra mozgatja is a fejét a combomon, szemei kérlelve fölfelé villognak: simizz már, gazdikám, egy pillanatra elemelem a kezeimet a billentyűkről és hozzáfogok, aztán óvatosan csak a bal-kezemmel folytatom, de akkor újabb fejrázás, ami „ne lazsálj”-t jelent.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Annyi minden csapong körülöttem, nem győzöm a híreket és az álhíreket; a valódi („az igazat mondd, ne csak a valódit”) információkat megérteni és szétszálazni a hamisaktól, csak kavarognak a fejemben. Talán már a főcímek, a „headline”-k sem igazak, csak manipulálnak, mit olvassak. Itt van ez a vírus is, röpködnek a számok, amelyek növekvő halálozást és megbetegedést mutatnak, miközben a korábbi hullámokhoz képest a kormányzat mintha kisebb hangerővel beszélne, buzdítana (mire is?), mintha kisebb és kevesebb szigorítást vezetne be, miközben máshol már általánosan kötelezővé teszik az oltásokat, a beoltatlanok mozgását korlátozzák és mindezek miatt már összecsapások is történtek egyes nyugati nagyvárosokban. Itthon meg elhangzik ez is, az is; így és úgy is nyilatkoznak szakértők, politikusok; közösségek (hm, inkább csoportok) alakulnak a „szabadság” mellett, a korlátozások ellen. Mi lehet vajon itt a „fix pont”, megtudjuk-e valaha is? De valamiképpen mégis élni kell: valahogy mégis döntenem kell?! „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes/ bársony-penész pihézze melledet./ Nézz a magányba, melybe engem küldesz/ Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet” – írta József Attila 1936 novemberén.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Nagy csinnadrattával támadják Karácsonyt, hogy a Városházát így meg úgy el akarja adni, még a Bajnait is belekeverik, már az ügyeletes följelent(ge)tő, a Budai Gyula megtette, amit – véleménye szerint – a haza (a miniszterelnök) megkövetelt tőle. De „mi az ügy?” – kérdezem, inkább magamtól, „mi az ügy”? Hisz nincs egy szerződés, nincs egy határozat az eladásról, nincs egy mutyi sehol: csak vélelmek. Viszont hiszik. Az emberek elhiszik. Ez is egy szaftos, csámcsogható ügy, ezek is ugyanolyanok. Mit keresett ott a Bajnai, miért nem rúgta ki a vagyonkezelő komát?! Ugye, ugye: mégis zörög a haraszt. Dehogy zörög, legföljebb a frász zörgeti! De hogyan is szól a mondás: nem elég, ha nem zörög, nem szabad, hogy zörgésnek hallatszon! Hát zörgessék, zörgessük csak tovább! „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság./ Meg se rebbennél, ha az emberek/ némán körülkerülnének, hogy lássák:/ ilyen gonosszá ki tett engemet” – szól a vers.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Tovább dúl a XXI. század holokausztja: most éppen a lengyel-belorusz határon és senki nem a fölheccelt, megvezetett, szenvedő embereket láttatja, nem a kilátástalanságukat próbálja orvosolni, a hatalom nem ilyen, a hatalomnak – legyen az ilyen vagy olyan – önjáró érdekei, szempontjai vannak, abba ilyen „csacskaságok” nem férnek bele, csak a kerítések, az erőt mutogató tiltások, kiabálások. „Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak/ öröme az lesz, hogy körbe forog,/ te meg rápislogsz, míg körülhasalnak/ telibendőjü aligátorok” – írta tovább a költő.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Talán Cseh Lacival, az új lakcímtörvénnyel, a voks-vásárló osztogatással, a hazug közvélemény-kutatásokkal? Mindegy. Kilátástalanul megoldhatatlan. Ma megint reménytelen. „Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,/ látom a szemem: rám nézel vele./ Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,/ hogy azt hihetném, meghalok bele” …

Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli…

2021. 11. 21. vasárnap

(92.)

Thesszának nem négyévente kell szavaznia, ugyanis minden nap szavazhat, kinyilváníthatja (és ki is nyilvánítja) véleményét: érdekes helyekre megyünk-e vele sétálni vagy sem; elég kaját kap-e vagy sem; a simi reggel, délben vagy este legyen (általában mindig). Általában ugatással szavaz, van persze olyan is, hogy óvatosan megrángatja a nadrágomat vagy óvatosan a kezemet, jelezve: mi lesz már, miért nem megyünk már végre. Aztán tudomásul veszi az eredményt. Persze Thessza nem arról dönt(het): gazdit cseréljen-e vagy sem, ez föl sem merül benne, mégis rendületlenül szavaz.

Az embereknél ez nem így van. Mert ők a GAZDIRÓL szavaznak négyévente. Ha szavaznak. Mert nem mindenki érzi úgy, szavaznia kell. Mert nem mindenki látja értelmét annak, szavazzon. Mert adottak a körülmények, a szabályok, amelyek másképpen érintik a GAZDIT változtatni és megtartani akarókat. Mert nem egyenlően jut mindenki információhoz, nem mindenki adhatja le egyformán a szavazatát, nem minden szavazat ér ugyanannyit: van, amelyik kevesebbet ér. És még hosszan lehetne folytatni a sort. Ma „robbant” a hír: „legalizálja a fiktív lakcím létesítését egy frissen elfogadott törvénymódosítás, elszabadulhat a voksturizmus … a jövőben nem kell ténylegesen ezen a címen élnie annak, aki lakóhelyet létesít” – írta meg a telex. A módosítás indoklása árulkodó: „Az figyelhető meg napjainkban, hogy a lakcímbejelentések egy része nem a valós viszonyokat tükrözik, vagyis az emberek egy része valójában nem ott él, ahová a lakcímbejelentése szól. A hatályos szabályozás szerint ez közjogilag egy jogellenes állapotot eredményez, továbbá a nem valós helyzetet tükröző bejelentés még büntetőjogi következményeket – intellektuális közokirat-hamisítás – is felvet.” Tehát – ezt ugyan Thessza nem értené, mert egy kutya nem hazudik – értsük meg: sokszor lopnak, csalnak egyesek, ez jogellenes, hát holnaptól ne tegyük jogellenessé a helyzetet, oldjuk föl a nemkívánatos helyzetet, és ettől kezdve nem legyen a lopás, a csalás jogellenes és már meg is oldottuk a problémát.

Thessza nem tudja, ma van a szülinapom, no nem kerek, sőt nem is érdemelne szót, de mégis: lassan-lassan öregszem (no nem nagyon), mennek el mellőlem a társak, a barátok, kezdünk kikopni: az az életmód, az a világnézet, ahogy észleltük a valóságot, az értékek, amiket fontosnak tartottunk, mind-mind foszladoznak, mennek a süllyesztőbe, de hát ez az élet rendje, nincs ebben semmi különös. Hogyan is írta 1937-ben Bálint György: „Menekülni kellene a csend elől és menekülni kellene a fergeteg elől. Talán ha most, azonnal indulnék, még eljutnék valahová. Csomag nélkül kellene menni, mult nélkül és szükségletek nélkül. Óvatosan és mégis merészen elmenni és vissza sem nézni a kanyarodónál. Nem vinni mást, csak egy husángot és egy könyvet, üres lapokkal. Ha nem lesz szerencsém, teleírhatom majd viszontagságaim naplójával, ha szerencsém van, üresen marad…”

Nincs is semmi baj, csak hát, amikor neves napra ébredek…

És mennyien köszöntöttetek!

Thessza is itt ugrál a lábam körül, aztán megpihen, összegömbölyödik a melegben, csak a szemét nyitja ki néha-néha, nem alszik el…

2021. 11. 16.kedd

(91.)

Thessza ma pihen, nyugodtan fekszik a helyén, fejét sem emeli föl, csak a szemeivel néz vizslatva; igaz: még mi sem fogtunk hozzá a naphoz, lustálkodva nyúlunk a meleg paplan alatt, talán a jószerencsét várva, magunk sem tudjuk. Aztán minden egy pillanat alatt mégis fölgyorsul és normálissá válik: ez is „csak” egy szokásos nap lesz, reggelivel, írással, sétával és persze esővel.

De mégsem, ma egy különleges nap van, mint „annak idején”, az átkosban: ma van a Fidesz kongresszusa, ahol mindenféle beszédek hangzanak el, majd megválasztják Orbánt Orbánnak, és választanak hozzá egy női alelnököt is. Mit is írt Heltai: „Az oroszok Lemberg felé mennek, erre vezet könnyebb út Magyarországba. Mialatt az ország határa felé Feri képeit a magyarok le akarták foglalni, de amikor a németek jelentkeztek, udvariasan átengedték nekik.” Borzalmas világ lehetett, az is volt. „Mi magyarok megvédjük, ami a miénk, amiért megküzdöttünk, megszenvedtünk, megdolgoztunk” – mondta Kövér László a kongresszuson, mert „Európa ma politikai, szellemi, gazdasági fegyverekkel vívott világhatalmi harc része, Magyarország a normalitás szigete. A küzdelemnek az illegális migráció csak az egyik része, ugyanaz a küzdelem zajlik a médiában, kultúrában, oktatásban, nyelvhasználatban. A célja megtörni, szétzülleszteni, alárendelni Európa nemzetállami demokráciáit egy globális pénzhatalomnak”. A „normalitás szigete” – morgom magamban, miközben dühösen ráharapok a pipámra, de az „hozzá van szokva” haragos kitöréseimhez, meg se reccsen, de valami „zaj” csak lehetett, mert Thessza fölkapja hirtelen a fejét, föltápászkodik és idebotorkál hozzám egy simiért.

Vajon miért van az, hogy Thessza mindig megérzi, ha valami bánt, ha nem úgy mennek a dolgaim és olyankor nem győz vigasztalni, vidítani, kimozdítani a letargiából? Persze ő nem egy miniszterelnök, neki nincsen akkora hatalma, „csak” gesztusai és a szeretete van. Lehet, hogy a miniszterelnök nem is szeret minket, az egész csak egy fölkent máz, mert csak akar valamit tőlünk? „… nekem az a véleményem róla, (….) futó nélküli bolond” – zakatolnak a fülembe a szavak, Kövér László szavai, amit az ellenzéki előválasztáson nyertes jelöltről mondott, akit – közel kilencszázezer szavazóból – többségi választással erősítettek meg, amire Magyarországon még nem volt példa. „Brüsszel és a magyar baloldal el akarja venni tőlünk a szabadságunkat, a Fidesz-KDNP azonban azt megvédi” – jelentette ki Deutsch Tamás, az Európai Néppártból kizárt európai parlamenti képviselő, miközben nem vagyunk emberek a számára, miközben ördögnek állít be minket, akik rárontanak a nemzetre. Micsoda aberráció!

Kimegyünk egy sétára Thesszával, most melegebben süt a nap, boldogan rohangál körülöttem, szembe jön velünk a szomszéd, ránk köszön: „Hát a pipa?” – kérdi mosolyogva, én visszanevetek, „otthon pihen” – felelem, de csak magamban suttogom: „Pihen a komp, kikötötték/ Benne hallgat a sötétség”.

Bizony hallgat, bezzeg a kocsma…

2021. 11. 14. vasárnap

(90.)

Thessza nem tudja, hogy naplószerűen írok róla, azt se zavarja, hogy ezekben a „szösszenetekben” nemcsak róla írok. Igazándiból az egyre fogyatkozó napjaimról írok, benne Thesszáról. Mert most ő egy stabil, „fix” pont, ahonnét ki lehet(ne) mozdítani a világot. De az istennek sem akar mozdulni, mármint kimozdulni. Biztosan én csinálom rosszul. Thesszát ez sem zavarja.

Olvasom Heltait, az 1944-45 között írt „Négy fal között” írt Naplójegyzeteit: „Csodálatos együgyűség. Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság majd rávezeti az embereket a megértésre, az egymáshoz való tartozás érzésére, a kölcsönös segítségre. Ezzel szemben az idegesség, a mással való nem törődés még jobban kiéleződik, összefogás helyett még nagyobb széthúzás, az elesettet nem emelik föl, hanem rátaposnak. Őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál. A szamarak, a betegek és a gengszterek uralkodnak, mindenki gyilkol és rabol…” – írta kedden, ’44. április 18-án, „a megszállás 31-ik”, a „csillag 14-ik napján”. Az egyház megbukott – folytatja, prédikál, alkalmazkodik és titokban majdnem áldását adja a dolgokra, Krisztust emleget, miközben az Antikrisztussal kacérkodik.

Mi változott azóta?

Most ugyan nem hullanak bombák, nem kell hajnalban levonulnunk a pincébe; sárga csillagot sem kell viselnünk, miközben az arra „érdemesek” ugyanúgy meg vannak jelölve; most is „egy bolond” milliót csinál, most is „szamarak, a betegek és a gengszterek uralkodnak”.

Megnézem Bárdos András megrázó beszélgetését Eperjessel a HVG fizetős oldalán, elgondolkodom: Eperjes hosszan magyarázza első filmjének a történetét, valóság-tartalmát, az „irgalom” szükségességét, miközben a regnáló hatalom ezt a szót (ahogy Adyt is) kizárta, megtagadta. Eperjes erről hallgat, kerüli az egyenes választ és jól érzi magát a NER regnáló világában.

Thessza ki akar menni, de most nem mehet, nyitva a kert-kapu, annyira ő sem szabad, hogy a kerten kívül is rohangásszon, „érte haragszom, nem ellene”, nem érti ezt, aztán mégis elfogadja.

Ma 8434 új fertőzöttet regisztráltak, 98 ember meghalt koronavírusban. Megint körlevelet kaptak a kórházak az EMMI-től: lehet halasztani a halasztható(??) műtéteket, „Empatikusan, kellő rutinnal rendelkező kollégák rendezzék a lemondásokat”. A kormány továbbra is hadovál, „jól van az úgy”, még rosszabb lenne, ha Gyurcsány… Van még józan ember, aki ezt a dumát beveszi?! Van.

De legalább a pincébe nem kell lemennünk a bombázások elől.

Továbbra is marad a rekord-magas, átlagosan 506 forintos benzinár, nincs azzal semmi baj, „táguljanak innen kérem szépen”; az első tíz hónapban a fogyasztói árak 6,5%-kal növekedtek, mert a magyar gazdaság szárnyal! Unokám viszont boldog, Párizsban önkéntesként dolgozik, pörög az élete, rengeteget tanul, dolgozik, új kapcsolatokat talál, élményeket szerez, nagyon örülök én is.

Rohannak a napok, egymás után: nincs megállás, jól van ez így.

Pincénk sincs, ahova le se kell mennünk…

2021. 11. 10. szerda

(89.)

Ma se ilyen, se olyan idő van, Thesszát ez persze nem zavarja, ahogy az se, mi történik a világban, hogyan terjed a vírus, miközben mi nyugodtan cseverészünk, nézzük a meccset, dühöngünk mindenféle csip-csup dolgon.

Most éppen azon dühöngök, hogy nyilatkozott a Telexnek a fölkent irodalmi tótumfaktum, hogy aszonta: „ha rajtam állna, valószínűleg a magyar irodalom 80%-át kukáznám”. Biztosan nem úgy gondolta, valamit szándékosan kihagyhattak az interjúból vagy kiragadták a szövegkörnyezetéből a 80%-ot, mert ez a basszusgitáros fiú ilyet biztosan nem mondhatott. Megint azok a „rohadtlibcsisorosisták” megkezdik majd a „boszorkányüldözést”. Volt, van és lesz nekünk egy Ady Endrénk is, őt is ki akarták radírozni az irodalomból. Meg a Hofit is. Thessza sem érti, csak azt, hogy dühös vagyok, ilyenkor csak néz rám, fülei lelógnak, ül a két hátsó lábán, sétálni sem hív.

Értem én: úgy kell nyilatkozni, hogy az szóljon, „Elharsogják kelettől nyúgatig” a mondandót hírharsonák, azt se baj, ha baromság az egész, ha utólag kiigazít majd a „Demeter”, hogy nem is úgy meg azt gondolta, de akkor és ott mégis az hangzott el. Addig se másról beszélnek. Hogyan is írta a költő: „Mikor a lánc lehull/ A rab lábairul,/ Még sokáig ugy jár,/ Mintha rajta volna,/ A szomorú terhet/ Annyira megszokta”, mert bizony ez is LÁNC, aljas és sunyi lánc, a közbeszéd gúzsba, rabságba kötése; fölösleges, a semmiről való fecsegésbe tematizálása, indulatba kergetése. Egy Demeter Szilárd. A kinevezett megszólalt megint. „Ha rajtam állna…”. De nem „rajta áll”, mert „szerencsére” (még) nem így működik…

Aztán itt volt az a vacsora-beszélgetés, a Wahornnal, azóta innen is, onnan is megy az anyázás; persze, hogy nem lehet nyugodtan kibeszélni, mint Thesszával, aki rögtön érti a szót, a hangsúlyt, a metakommunikációt. Reagál is, nem dühösen, hanem ahogyan érzi. De az emberek közt ez nem így működik: „Hol” indulat van, ott indulat van, nem lehet más. A szereplők néha változnak, néha a csapatot is, ahol játszanak változtatják, de a stílus, a módszer nem változik: a másik alázása, földbe döngölése nem a meggyőzés: „nemcsak a titkon/ félignyílt ajtón/ ijedten/ besuttogott hirekben,/ a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban…”. Pedig a történet nem oly nehéz: valaki Fölgyújtotta a házat. A ház leégett. Akik benn voltak: megégtek. „Milyen szépen ég” – mondta valaki, mert egyrészt szólás és véleményszabadság van, másrészt több oldalról is meg lehet vizsgálni a tüzet, harmadrészt vizsgálandó az is, hogy „módosítja-e a képet, ha” a bent égettek ott és azonnal nem szenvedésként élték meg a (pedofíliát) tüzet. A dolgok nem ellentmondásmentesek, ez a (pedofília) tűz esetén tehát – az előbbiek szerint – megállapítható. Igaz: annak „bátor kimondása”, hogy a dolgok nem ellentmondásmentesek nem visz közelebb ahhoz, hogy a jövőben elkerüljük a gyújtogatást. Persze attól, hogy valaki „gyújtogatás-magyarázó”, mert azt állítja: a tüzet több oldalról is meg lehet vizsgálni, még nem lett gyújtogató. (Ezt ugyan senki nem írta a vacsorás beszélgetésben véleményt alkotó megmondó emberről.) Viszont az sem „romboló, veszélyes”, ha valaki nem a (pedofíliát-elkövető) tűz, hanem a megégettek oldaláról mond véleményt, nem ez vezet „boszorkányüldözésekhez”. A krumplileves az krumplileves, akkor is, ha elsózzák…

Thessza szereti a krumplilevest, amikor a maradékot a tálkájába öntjük, önfeledten kezd lefetyelni, most nem ezt kapott…

2021. 11. 08. hétfő