(87.)

Szakad, egyfolytában szakad. Thessza reggel már volt kint, most békésen és összegömbölyödve szunyókál, bár néha, amikor kintről meghallja a kutya-postát, az ugatást a szomszédból, fölkapja a fejét, vakkant kettőt-hármat, aztán visszaejti buksiját és tovább alszik.

Thessza nem tud Fake news vakkantásokat tenni: amikor vakkant, annak valódi, igazi oka van. Nem így van ez az embereknél, nálunk, a „teremtés koronáinál” (vélt) magasabb(?) szempontok dominálnak: pártérdekek, illúziók, hülyeségek vagy un elhivatottság. A sunyibbak, vagy ahogyan mondják: a dörzsöltebbek, akik jó fiúknak mutatják magukat és több valódi hír közé rejtik el álhírüket. Itt van például a jobb napokat megélt, azóta einstandolt Index című hírportál. Mai vezető hírét ki más, mint a főszerkesztő, Szalóky Zoltán jegyzi, „hogyaszongya”: „Budapest vezetése eladná a Városháza épületét”. Karácsony Gergő ezt azonnal cáfolja, de a hír azóta is ott vigyorog első hírként. Mert „ők” nem hazudnak, mert a sajtó szabad és azt ír, amit akar. A hír aztán járja a maga útját, barangol ide s oda, már a HVG is átveszi, mert „ugatni” kell, aki nem ugat, az lemarad (azóta a HVG a hír végén idézte Karácsony cáfolatát is).

Most éppen nem esik. Csak mindenütt áll a víz. Viszont legalább a kerti tavunkat föltöltötte az égi áldás. Thessza idejön hozzám, megnézi élek-e, aztán visszabattyog a szőnyegére és durmol tovább.

Őt nem zavarja a vírus negyedik hulláma, meg az se, hogy Nyunyóka-néni eltűnté nyilvánította magát a homályban. „Az egész világon Magyarországon a legmagasabb a vírus reprodukciós rátája” – olvasom a telex hírét, amit az RTL Klubban mondott Boldogkői Zsolt biológus kutató az Oxfordi Egyetem (tudod, ott tanult egykoron, Soros jóvoltából OV is, azóta a nevét is lesatírozták a falról, úgy szégyellik) adatbázisa alapján. Nálunk 1,85 a ráta, azaz átlagosan közel két embert fertőz tovább a fertőzött beteg. „Most keleten tombol a járvány, és igazából onnan tart felénk. Magyarország egy viszonylag nyugalmas sziget volt a járvány szempontjából, de elért minket a járvány, és belobbant, úgy tűnik” – mondta a kutató, nekem meg valamiért eszembe jut a „boldog Békemenet” masírozása, a masírozók között a sok romániai buszoztatott ember. Biztosan rosszindulatú vagyok. Biztosan. Persze nem segít rajtam a kormány sem, mert adatokat nem közölnek velünk. Pontosabban: csak azt közlik, amit akarnak, a többiről néma csönd, csak halasztogatják a választ a végkimerülésig. Milyen arányban vannak oltott és oltatlan betegek a kórházakban; a beoltottak milyen oltást kaptak? Mi lesz ebből? Valahogy ki kell húzni, megint a maszk mögé bújok mindig, tűröm a vészhelyzetet, ami … meddig is tart még és miért?

Jó hír viszont, hogy majdnem minden nap beszélgetek az egy évre Párizsba ment unokámmal, aki egyre jobban érzi magát; ragyog, amikor a munkájáról, napjairól mesél; egyre több barátja van; halad előre a megkezdett úton. Alig várom a mai beszélgetést…

Thessza alszik. A kutya-posta elvonult. A rossz idő, a szürkület, a homály még nem …

2021. 11. 04. csütörtök

(86.)
Esik, minden latyakos, Thessza kirohan, aztán visszarobog: ez még neki is sok. Viszont, amikor sétára hívom, ami abból áll, hogy leveszem a hosszú cipőkanalat az akasztóról, fölveszem a cipőt, akkor már a farka, mit az ablaktörlő jár!
Ma gyorsabban teljesítjük a távot, alig vannak emberek az utcán, viszont egyre többen és többen maszkban: mindenki érzi, ezek a számok már megint rosszat sejtetnek. Viszont a virológus professzorok hada össze-vissza beszél. Megint. Egyesek szerint „fokozatosan rá kell ereszteni a lakosságra a vírust”, mások (pl. kormányzati politikusok) szerint, minden úgy jó, ahogy. Az ellenzékiek szerint úgy nem. Közben az első ötben vagyunk a halálozást tekintve, de most nem ugrál a miniszterelnök, hogy „na ugye”.
Végre hazaérünk, letörlöm Thessza lábait, bundáját, fülig érő „pofával” élvezi, majd berongyol a szobába, fölugrik Marira a két mellső lábával, majd megy a szőnyegére és összegömbölyödik.
Jó lenne nekem is ilyen gondtalanul összegömbölyödni. De lehet-e? Ebben a világban? Ahol „ugatni még szabad”, de már „az igazságból elveszett az i…”. Közben Orbán levelet írt Ursula von der Leyennek, hogy meggyőződése „a jelenlegi törékeny stabilitás egyetlen záloga, hogy Magyarország más tagállamokkal együtt sikeresen védi az Unió külső határait … a mai napig csak Magyarország több, mint 590 milliárd forintot fordított saját nemzeti költségvetéséből határvédelemre; az elsők között épített határkerítést, amelyről az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy hatékony védelmet biztosít az uniós polgárok és az Európai Unió egésze számára” – ránézek a térképre, elröhögném magam, de egyedül ülve a szobámban mégse teszem. Persze: megint „befelé” politizál, „lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle”. Persze, már folyik a jövő évi választási hadjárata. Ma még nem döntötte el, ahogy a kiszámolóban is: szeret, nem szeret, szívből, színből, igazán, mi lesz az utolsó (mérés) levél, majd attól függ… Megint röhöghetnékem lett: emelje föl a kezét, aki egy migránssal találkozott…
Thessza közben bejön a szobámba, ezek szerint mégis fölvinnyoghattam egy kicsit, azt hallhatta, megnéz, körbeszaglász, minden rendben, kisétál. Hogyan is írta a költő: „Négykézláb másztam. Álló Istenem/ lenézett rám és nem emelt föl engem./ Ez a szabadság adta értenem,/ hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.”
2021. 11. 02. kedd

(85.)

Sétálunk Thesszával a napsütésben, mindketten élvezzük a késő-őszi meleget, a csöndet, a tiszta levegőt – sehol egy autó, egy ember, igaz: madarak se csicseregnek, vaj’h hova tűnhettek?! Thessza szaglászik, előre szalad, majd vissza, az egyik bokornál izgalmas kutatásba kezd, aztán sétálunk tovább a sarokig, ott bevár, majd megint előre.

Már a HÉV megállónál vagyunk, ott bátrabban szalad előre, mikor élénk hangzavarba, inkább kiabálásba ütközünk: az egyik padon télikabátba burkolódzó, nyakára tekert sállal szakállas férfi ül, mellette az elmaradhatatlan SPAR-szatyor, fogai közt a rég kihunyt cigaretta, csak harapdálja. Szemben vele egy fiatalabb, de megállapíthatatlan-korú, vagy három pulóverbe bugyolálódva egy borostás férfi, aki kiabál hozzá: kur@a éhes vagyok, nem ettünk már tegnap se semmit, csinálj már valamit – majd elvonul a bokrok közé, mi nem nézünk oda, mintha ott se lennénk, komótosan lehúzza a sliccét és a bokor tövéhez pisil, majd meg sem várva, hogy befejezze, visszahúzza a zipzárt és visszabattyog a padon ülő társához. Az ránéz, kiköpi a maradék cigaretta-csonkot, benyúl a SPAR szatyorba, kivesz belőle egy kemény zsömlét, átnyújtja: egyél fiam.

Mi már a HÉV állomás parkjának a másik végében járunk, ott szoktunk visszafordulni, Thessza kanyarodik is vissza, már a busz-megállónál járunk, el a butikok mellett, amikor messziről megpillantom az egyik szemetes-tartót, ami mellett ott áll egy másik „szatyros-ember”, ő is téliben, állig begombolkozva kotorászik a szemetesben, már a válláig benyúlt, lassan mozgatja a karját, nyilván a keze jár odalenn, lassan kihúz egy összegyűrt tejes-dobozt, óvatosan kiveszi, elmegy a szemetestől a fák közé, de messziről is látom, ahogy megpróbálja „vissza-dobozosítani” a felismerhetetlenségig  összegyűrt „valamit”, aztán a szájához emeli, hátrahajtja a fejét és próbálja az utolsó cseppeket …

Már a körforgalomhoz értünk, elhagytuk a „100” Trianon botlatókövet is, Thessza tudja, azonnal megáll az átkelőnél, körülnézek, egyszer csak berobban egy Porsche, letekert ablakkal, bömbölő rádióval, benne egy zselés-fejű fickóval, NIKE pólóban ritmusra ütögeti a kormányt, mellette egy szőke, hosszúhajú fiatal lánnyal, fogd erősen a kutyádat, te vén fa@, és már ott sincs.

Thessza fölnéz rám, várja a „parancsot”, a „mehetsz”-et, de csak állok ott bambán…

2021. 10. 31.vasárnap

(84.)

Ma nagyon szép idő van, korán elindultunk Rádra, a temetőbe, Thesszát itthon hagytuk, szomorúan nézett a kocsi után, amikor kigördültünk a kapun, szomorúan leheveredett a teraszra, fejét a mellső lábaira fektette, fülei kétoldalt lelógtak a lábai mellé.

Rád megújult, megszépült: a temetőhöz vezető utak frissen aszfaltozva, a környék tiszta, rendezett, mindenütt sírokat ápoló emberek, akik virágokat, mécseseket helyeznek a kisebb-nagyobb, néhol hatalmas betonkolosszusokra. Csak halkan köszön mindenki a másiknak, aztán mennek az emberek az útjukra.

Később átmegyünk Fótra, megnézzük a Károlyi-katolikus templomot, mert tavaly nem tudtunk bemenni, most szerencsénk van: egy lány fogad minket, körbe-vezet, mindent megmutat, elmondja a történetét, aztán levisz a Károlyi-kriptába is, majd elköszönünk.

Vegyünk kenyeret e péknél – hallom Mari hangját, bemegyünk a fóti pékségbe, le sem merem írni, mennyibe kerül a kenyér, irány haza.

Minden békés, minden csodálatos, semmi politika: csak emlékezés, fölidézése a múltnak.

Aztán, már itthon egy könnyű ebéd, egy kis simi Thesszának, és olvasás: most Heltai Négy fal között, 2018-ban megjelent háborús „Naplójegyzetek”-je, amit 1944-1945 között írt, bárhová sodorta „sorstalansága”; hol a térdén, hol asztalon írta, vitte magával a papírokat, amiből néhány oldal elveszett, mégis írta rendületlenül: amit látott, amit hallott, amit tapasztalt; mindent úgy, ahogy akkor megélte, ha álhír volt, azt is, ha igaz, azt is. Benne volt, vele „úgy” történt, azt írta meg. „Ennek a naplónak nincs sok értelme, ezzel a fáradtsággal hosszú novellát is tudnék írni, ha ötletem és nyugalmam volna hozzá. Reggel hozatok három sárga csillagot…” – írta kedden, április negyedikén, a megszállás tizenhetedik napján.

Thessza nem tudja, mit jelent „a megszállás tizenhetedik napja”; azt sem érti, „ha kimegyek az erkélyre, ki kell-e tűznöm a sárga csillagot?”; azt se, hogy le a pincébe; legföljebb azt érti: „Nincs értelme az éjszakai munkának vagy olvasásnak, addig aludj, amíg a rádióban a cigány húzza.”

Benne volt, benne élt, figyelt, hallgatott, gondolkodott, próbálta megérteni, kiszámítani: mi jöhet még, meddig tarthat az egész – hogyan lehet túlélni. Azt látta, azt vett észre, amit láthatott, amit észrevehetett. „AMINEK MEG KELL LENNIE – AZ MEGLESZ…” – ha nem is tud róla.

És vajon: ma is így van? Ma is benne vagyunk és csak azt látjuk, amit láthatunk, azt veszünk észre, amit észrevehetünk? Miközben aminek kell lenni, az úgy is megtörténik majd? És aki szól, aki belekiáltja, üvölti a „sötétségbe” a „vélt” jövőt? Minek? Mert úgyis meglesz?

Thessza nyugodtan fekszik a lábaimnál: ilyen „hülyeségek” őt nem izgatják…

2021. 10. 30.szombat

(83.)
Ma megint hideg, viszont napsütéses őszi napunk van: mi itt benn, a meleg szobában, Thessza viszont kinn, a kertben rohangászik, bele-bele vakkant a kutya kórusba, aztán megáll az ajtó előtt, majd leül a lábtörlőre és várja, hogy beengedjük.
„MIKOR SZABAD ÖLNI?” – teszi föl a kérdést – Stanislaw Wyspispiansky Hamlet című esszéje kapcsán – Spiró nemrég megjelent esszé-kötetében és azóta rágódom a kérdésen. Szabad-e egyáltalán a mai Magyarországon ilyen kérdést föltenni, aztán tovább rágódni, majd beszélgetni róla? Nem hiszik-e ezt provokációnak – hiszen ma minden provokáció lehet, ami nem konform a hivatalos állásponttal. És akkor mi van, mi lesz? Esetleg ráküldik a telómra a Pegasust? Vagy majd a Facebook letilt? Esetleg rám zúdul majd a Fideszes trollok hada?
„MINDENKI OLYAN ÉS OLYAN MARAD, AMILYEN
HIÁBA IGYEKSZIK ELREJTENI, MERT
MINDEN PILLANAT ELÁRULJA, MILYEN
AMI MEGTÖRTÉNIK MOST, NEM TÖRTÉNIK MEG KÉSŐBB.
AMI KÉSŐBB NEM TÖRTÉNIK MEG – MOST SEM LESZ MEG.
AMINEK MEG KELL LENNIE – AZ MEGLESZ.
JAJ AZ ÉLŐKNEK!”
Idézi Wyspianskyt, és ezen is elmerengek.
Számomra nem is az a kérdés, mikor; hanem inkább az: hogyan és mivel?! Shakespeare idején ez nem igazán volt kérdés, hiszen adottak voltak az (szegényes) eszközök: méreg, tőr, nyílvessző arzenál mindig rendelkezésre állt, csak választani kellett. Ma viszont – úgy látom – (fegyver)eszköz se kell az öléshez. Hiszen ma már meg se kell halni ahhoz, hogy az „ölés” bekövetkezzen!
Ma a lassú, talán az egész életen át tartó haldokoltatás a „trendi”.
Hol van már a „férfias” párbajok kora, amikor kiállt egymással szemben a két dalia és egymásnak engedték lovaikat, ma már egy nyílt vitára sincs mód és lehetőség. Ma lehetetlenítsd el, tedd tönkre emberileg, erkölcsileg, alázd meg, törd össze, „oszt jó napot”! Ráadásul királynak sem kell lenned, se vezérnek, elég, ha az ellenség talpasai közt meglátnak vagy odavalónak vélnek. Sőt, még az se kell: ha nem tapsolsz (elég) hangosan, nem énekled (velük) átszellemülten a „Nélküled”-et, már meghurcolnak, aztán neked annyi.
Ma nem kell megölni az embert, elég, ha elpusztítod benne a küzdést, az akaratot, a reményt, hogy elérhet valamit, hogy változtathat valamin is, mert (végleg) elpusztítod, akkor azután csak nézni fog bambán előre és menekül majd a Facebookra pötyögni egy jót. (Most olvasom, Mark Zukerberg metaverzumot épít, már ki sem kell menned a való életbe…)
Thessza idetolja a fejét a combomhoz, menjünk már sétálni. Nem a metaverzumba megyünk, ki a parkba…
2021. 10. 29. péntek