(82.)
Thessza kinn rohangászik a kertben, aztán az egyik tujánál hirtelen megáll, orrát a földhöz nyomja, farka ide-oda jár, aztán két mellső-lábával elkezd kaparni, túrni, egyre gyorsabban és idegesebben, vajon mit érezhet: a tegnapi macskát, mert odahevert? Vagy egy tüskés süni járhatott arra? Netán egy vakond …, de nem jut messzire, csak a felszínt rendezi át egy kicsit.
Mi is csak a felszínt kapargatjuk. Pedig mi fúrhatnánk mélyebbre is, megtehetnénk, ha tényleg meg akarnánk ismerni a lényeget. De nem akarjuk. Megelégszünk a felszínnel. Itt vannak a például a nemzeti ünnepeink,’48. március 15-e, ’56. október 23-a, most meg már lesz(??) 2006. október 23-a is. Megünnepeljük, beszélgetünk róla, emlékezünk – ki-ki a maga módján – és nem is tudjuk, akkoriban mi és hogyan történt valójában. Persze azér’ értelmezzük, forgatjuk a szavakat a szájunkban, ízlelgetjük a mondatokat, aztán annyi.
Mint Thessza: ő is csak a felszínt kapizsgálja.
Olvasom Cseri Péter interjúját Eörsi Lászlóval az „Irgalomnak helye nincs” című, most megjelent ’56-os könyvéről, amelyben a halálra ítélt és kivégzett forradalmárok portréját rajzolja meg. Többek között arról beszélgetnek, hogy „azok” a perek már nem nevezhetők koncepciós pereknek – bár több szempontból is kifogásolhatóak –, és a hősök között bizony voltak gyilkosok is. A közbeszédünk nem így „beszél”. Csak fekete-fehér mondatok hangzanak el: innen is, onnan is.
Manipulált szövegek korát éljük.
Esténként olvasom Spirót is (bár nem éppen lefekvés előtti olvasmány), a „Mikor szabad ölni”-t, benne a ’48-as forradalomról írt esszéjét, azt, ahogyan fölvázolja az utat, ami március 15-től (nyílegyenesen) Trianonhoz vezetett. Azt, ahogyan a környező népek reagáltak a változásokra, aztán ahogyan mi reagáltunk. Jókait ajánlja, az Emléksorok-at, ami nálunk csak 1980-ban(!!) jelent meg. Azóta se.
Csak kapargatjuk a felszínt, csak kapargatjuk – nem ásunk le a mélybe.
Vajon miért nem? Pedig a struccnak sem könnyű!
Thessza a rövid lábaival „ás”, kapirgálja a felszínt: mi az eszünkkel áshatnánk mélyebbre is. De nekünk elég annyi: „Mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt” – és már azt hisszük …, mit is hiszünk?
Aztán rájövök: Thessza nem is akar mélyebbre leásni…
2021. 10. 26. kedd
dr. Radnai György bejegyzései
SAMU AZ ÓRIÁS
SAMU AZ ÓRIÁS
Egyszer volt, hol nem volt, bár igaz se volna, de élt egyszer egy óriás, a Magyar Sámuel.
Az emberek csak Samunak hívták.
Amikor Samu kicsi gyerek volt, egy kis faluban éldegélt szüleivel, testvéreivel, akkoriban nem történt semmi különös vele. Valójában nem is volt ő igaziból óriás, de hitte, hát a népek (a többiek) ráhagyták, higgye, Samu ugyanis – az apai pofon ellenére –, már kisgyerek korában is nagyon erőszakos, akaratos, durva kisfiú volt. De mivel jófejű gyerek is volt, megtanulta, amit az iskolában kellett, hát szülei beíratták a közeli városka gimnáziumába, akkoriban ugyanis még el lehetett jutni a kis falvakból is az „Értől az Oceánig”. Aztán mehetett katonának is és még tovább: a nagy budapesti egyetemre. Tulajdonképpen élte az életét a „szocilizmusban”, ahogy mások is, nem történt vele semmi különös, legföljebb annyi, hogy egyszer csak elindult „London-országba” világot látni, és aközben (a győzelméért mindenre, írom MINDENRE képes) férfiemberré cseperedett.
Teltet-múltak az évek, már odahagyta „London-országot” is és túl lett a tokaji szőlővásárláson is. Aztán láss csodát: megnyerte a választásokat és focizott egy jót a Nándorfehérvári Teremben a Parlamentben, de aztán a focit hirtelen abbahagyta.
Egyre jobban érezte: ő bizony egy óriás, egy legyőzhetetlen Magyar Sámuel, aki szereti, ha elismerik munkáját, aki mindent az anyagi javak gyarapodásával mér, aki minden (egyéb) téren is ítél és dönt. Kedvenc foglalatossága lett a beszéd, kizárólag a szónoklat (vagy interjú a „baráti” riporter-állványokkal), amikor kinn állhat a hatalmas tömeg – lengyel, román, olasz, szlovák és magyar emberek – előtt, a lelkes emberei előtt; akiket mozgathat, akik isszák a szavait, hallgatnak rá (mert később vissza kell szállniuk a buszokba, amik hazaviszik őket); akik valódi óriásnak látják és föl nem ötlik bennük a kételkedés: mert ő Magyar Sámuel, akit – ők így gondolják és hirdetik – meghallgatott az Úr.
„Ahol a mítoszt mesének tartják, a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol” – írta Popper Péter, és Samu hallgatott rá: tényleg – gondolta, miért ne írathatnám meg az én mesémet is?
És Samu rendületlenül elkezdte „írni” a meséjét, folyamatosan harcolt a Hétfejű (Soros, Gyurcsány, Brüsszel, Norvég Alap, UEFA, libsi, Márki-Zay) Sárkánnyal, de permanens forradalma nem hozott eredményt: a fejek nem hullottak alá, sőt újabb és újabb fejek nőttek a sárkány nyakára. Akkor újabb ellenséget talált, a boszorkányt, a Gyurcsánynét és másokat, de velük sem bírt. Akkor a csoda-tételt próbálta előhúzni, de mert nem volt egy Rodolfó, csak az uniós forrásokat és a közpénzt tudta eltüntetni – igaz, azt ötletesen és nagy sikerrel, mert földije és komája, a nemzet gázszerelője, aki, ahol csak elindult, minden pályázatot megnyert, segítette. Akkor kitalálta, hogy felépíti az „Óperenciás-tengeren túl”, de még Hatvanpusztán a kacsalábon forgó erődítményét.
És a mese így haladt napokon, heteken, éveken, sőt évtizedeken át, de sem a gyerekek, sem a szüleik nem örültek neki, de hát egy óriással mégsem mertek szembe szállni. Ettől Samu még jobban fölbátorodott, még többet vett ki a kasszából, elkezdte fejleszteni a hadseregét is, a TEK, az Országház stb. fegyvereseit, megvásárolta (bár egy mobil-telefont sem tudott internetre késztetni) a pegazus szoftvert is, szövetkezett a türkökkel, a törökökkel, megszerezte Vlagyimir Vlagyimirovics otthoni telefonszámát is; magyarul – ha zötykölődve is – rohant vele a szekér.
Csak arra nem gondolt, amit meg Stanislaw Lem írt a Kiberiádban: „Ebből is látszik, hogy színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény”.
Hát bizony, Samu ezt nem tudta, de egyelőre mi sem…
2021. 10. 25. hétfő
NAPLÓSZERŰEN
(81.)
Szép őszi napunk van ma: Thessza boldogan rohangál a kertben, de amikor elkezdünk szedelőzködni és látja, csomagokat is pakolunk a kocsiba, leül a teraszra, füleit lelógatja, csak a szemeivel követi a mozgásunkat, már tudja, most ő itthon marad.
Az élet megy tovább: a tegnap után, ma holnap van. Könyörtelenül. Hogyan is írta Vörösmarty: „Mit ér a gond kenyéren és vizen,/ Tölts hozzá bort a rideg kupába./ Mindig igy volt e világi élet,/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett;/ Húzd, ki tudja meddig húzhatod,/ Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot…”.
Elindulunk, az utcából megvárjuk, amíg a kapu becsapódik mögöttünk, addigra Thessza is búsan megérkezik és néz utánunk. Így, októberben, minden évben megyünk meglátogatni „elmenteinket”. Egyre többen lesznek, egyre hosszabbak az útjaink. Nagyszülők, szülők, nagybácsik-nagynénik, unokatestvérek. Ki itt, ki ott lelt végső nyugalomra. Mikor együtt voltunk még! Emlékszem az egyik „utolsó” együttlétünkre, amikor még Dédi is közöttünk volt, alig fértünk el a hosszú asztal mellett, ki kellett nyitni a másik termet elválaszt ajtót, csak úgy volt lehetséges: mint mindig, nagy volt a hangzavar, mindenki beszélni akart és beszélt is, ahogy már az egy „rendes” családban történni szokott, talán Zsuzsa hajolt oda hozzám, milyen sokan vagyunk együtt, vajon meddig még… És onnantól kezdve kezdtek „elszállingózni” az „öregek”, aztán a fiatalabbak, az unokatestvérek is…
Mennyi és mennyire különböző „élet-vég”: ki öntudatlanul, ki hosszas szenvedés után, ki egyik pillanatról a másikra hagyott itt minket. Pedig micsoda életük volt mindjüknek! Önálló eposzok szólhatnának, zenghetnének róluk: „Hallottuk a szót. Mélység és magasság/ Viszhangozák azt. S a nagy egyetem/ Megszünt forogni egy pillantatig./ Mély csend lön, mint szokott a vész előtt./ A vész kitört. Vérfagylaló keze/ Emberfejekkel lapdázott az égre,/ Emberszivekben dúltak lábai./ Lélekzetétől meghervadt az élet,/ A szellemek világa kialutt,/ S az elsötétült égnek arcain/ Vad fénnyel a villámok rajzolák le/ Az ellenséges istenek/ haragját./ És folyton-folyvást ordított a vész,/ Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg…” – ahogyan írta a költő.
És most visszük hozzájuk a virágokat, a köveket…
Mikor hazaértünk Thessza kirobbanó örömmel köszöntött minket, föl és alá rohangált, ugrált, vakkantgatott.
Megjöttünk, vagyunk…
- 10. 24. vasárnap
A NAGY DZSEMBORI
Jöttek mindenhonnan.
Volt, aki „hallgatott a szívére” és azér’ jött.
Volt, aki megpróbálta elhozni a lányát, fiát is, de az istenért nem jöttek.
Volt, akit „csak” hívott a szomszédja: hát eljött.
Volt, akit a „POLGÁRMESTER úr figyelmeztetett” közmunkás mivoltára, hát azér’.
Volt, aki Pestet akarta látni, a Dunát, a hidakat, meg a VÉDŐSZENTET, aki mindig olyan szívbe-markoló beszédeket mond Bözsi néninek.
Volt, aki Bayert, Bencsiket, Stefkát hallgat és néz, hát azér’.
Volt, aki azt hitte: ’56-os ünnepségre jön.
Volt, aki az oroszok ellen, és nem értette az egészet.
Volt, aki átkocsikázott Budáról a Rolls-Royce autójával, mert ott a helye.
Volt, aki buszozott hat órát oda és vissza, közben szalonnázott és borozgatott egy jót.
Volt, akinek fizettek, volt, akinek nem.
Volt, aki élvezte a túrát, olyan is volt, aki elfáradt.
Volt, akinek örök életére szóló élmény volt lengyel, román, olasz és magyar arcokat látni, és volt, akinek nem.
Volt, aki rendőrként parancsra állta végig, volt, aki szervezőként önkéntesként, volt, aki újságíróként dolgozott.
Nyolcszázötvenezren mégsem voltak…
- 10. 23.szombat
(Fotó: Szabó Mátyás Péter / Népszava)
TANÁCSOK
TANÁCSOK
Egyszerűen.
Röviden.
Csak alany és állítmány.
Jelzőt ritkán.
Összetett mondatot se.
Idegen szó kizárva.
(Legföljebb lejáratáskor.)
Mindig csak egy üzenet.
Azt viszont ismételgetve.
Többször.
A helyesírás nem érdekes.
Úgy hitelesen magyar.
Nem baj a hazugság.
A nagy se.
Azt is elhiszik majd.
Előbb-utóbb.
Úgyis megvédenek.
Nem kell győzködni.
Csak állítani!
Határozottan és konokul.
Ellentmondást nem tűrően.
Csak magabiztosan.
Mindig elég egy információ.
Ezért nem kell mélyre ásni.
A sok érv zavaró.
Pláne ellened.
Mindig mutass rá a célpontra.
Nyugodtan nevezd a nevén.
Színezd ki.
Lehetőleg feketére!
Farkasként robbanj be a nyájba.
Nem barátként!
Legyél egyedül a ringben.
Ne szégyelld.
Akkor biztosan te nyersz.
Kell csattanó.
A végére.
Ugye közénk tartozol, fideszes troll vagy?!
2021. 10. 22. péntek
(Az Elk*rtuk film, a STOP Bárki plakát-kampány apropóján)
Kép: per-princesa
STIRLITZ JELENTÉST ÍRT
STIRLITZ JELENTÉST ÍRT
Stirlitz tudta, gyorsan meg kell írnia a jelentést a FILM-ről. Kátya, a rádiós-lány már odakészítette a kormányzati újságokat az asztalára, mindegyik címlapján ugyanaz a HEADLINE: „Pörgős és izgalmas politikai krimi lett az Elkxrtuk”?
Stirlitz azt is tudta: meg kell kérdeznie Kátyától, hogyan kell helyesen írni oroszul.
Aztán eszébe jutott: egy hónappal ezelőtt a Corvin mozi adatai szerint többen vettek elővételben jegyet rá, mint a James Bond-premierre. Aztán az interneten meglátta: „Bár csak ma kezdték vetíteni Kálomista Gábor Elkxrtuk című filmjét a mozikban, sokan már ki is fejtették véleményüket az Internet Movie Database-en (IMDb), a legnagyobb filmes internetes adatbázisban. Az értékelések zöme egyelőre nem túl fényes, a Gyurcsány-film ugyanis 1,0-n áll a tízes skálán.” A számtani érték valamivel jobb, mint a medián: az a tízes skálán 1,5.
Kell még valami konkrétum, valami jellemző is – gondolta Stirlitz és Kövér Lászlótól idézett: „Gyurcsány Ferenc összeesküvést szőtt a magyar demokrácia megdöntésére 2006-ban, az országgyűlési választás előtt … Ami a tévészékház előtt történt, az része volt az összeesküvésnek. Előre megtervezett provokáció volt, aminek – a forgatókönyv szerint – emberhalállal kellett volna végződnie. A Jóisten gondviselésének köszönhető csak, hogy a vízágyút szállító, égő rendőrségi járműből élve menekültek ki a benne ülők. Gyurcsány Ferenc másnap a kamerák előtt az egyik sérült rendőr betegágyánál állt, de valójában a ravatalánál szeretett volna ott lenni, hogy az utcai zavargásokat felhasználva a felelősségét az ellenzékre hárítsa”.
Ez jó lesz.
Ennyi elég is lesz: mindenki érteni fogja otthon…
2021. 10. 22. péntek
(Kép: sajto-foto)
NAPLÓSZERŰEN
(80.)
Thessza nem tud olvasni, a betűket se ismeri. Viszont a szaglása tökéletes: amikor sétálunk, orra mindig a földet túrja, izgatottan mozog ide-oda, olyan információk birtokába jut, amihez én soha. Olvasni viszont nem tud, se írni. A számítógépes világ is ismeretlen számára: nem is menekül soha a virtuális világba, jó neki a valódi is.
Nekünk, embereknek viszont nem jó a szaglásunk. Viszont vagy ennek ellenére egyre kevesebbet olvasunk, ha meglátunk egy könyvet, nem az íróját nézzük, nem a „fülét” olvassuk, hanem azt vizslatjuk: vastagabb-e a „kelleténél”, akkor a kezünkbe se vesszük. A vers is kiment a divatból, azt olvasni „olyan snassz”, még elárul rólunk-nekünk valamit. Spiró írja valahol: „Fölösleges művet írni, csak a kurta maximákat értik … Az epigramma túl bonyolult (ha szellemes) … Egész mű csak filmen, színházban és tévén létezik, ezek befogadásához nem kell tudni írni-olvasni … Közhelypolitikai általánosságok Nobel-díjat érnek. Bundás indulatok. Artikulátlan üvöltés. Még jó, hogy vannak üvöltés-ikonok, rá kell bökni valamelyikre, és jó hosszan nyomni, lesz belőle öt-tíz soros, eposznyi bejegyzés”. Így élünk, ilyen világot teremtettünk, ez tűnik jónak nekünk. Persze már az elviselhető is eltűrhető.
Thessza nem akar „csak” „elviselhetően” élni, az orrával állandóan figyeli a világot, értékeli, elemzi, aztán vakkantva – néha támadva is – vélemény nyilvánít róla. Pedig olvasni sem tud, a betűket sem ismeri.
Morgunk, hogy nem „úgy” mennek a dolgok, nem „az” történik, aminek kellene történnie. Aztán belökünk egy sört (az se baj, ha langyos, úgy is jó az), lehuppanunk az agyonnyúzott, seggünkhöz-idomult fotelunkba a nézhetetlen (de nekünk úgy is jó) meccs elé és elalszunk. Néha-néha játszunk egy „jót” a számítógépen, belökünk még egy sört, esetleg összeveszünk valakivel a Facén, mert „az olyan tuskó, nem érti a világot: az Orbánt, a Dobrevet vagy az MZP-t” és már vége is a napnak. Olvasni? Az egész napos meló után? Elgondolkodni az olvasottakon? Ugyan már: az sehova nem vezet – gondoljuk.
Thessza most kiment a kertbe, az ablakomból nézem, ahogy rohangál föl és alá, hirtelen megáll, „olvasni kezd” az orrával, egyre izgatottabban szimatol, talán egy macska jött be a kertbe, amíg nem voltunk itthon; egy ismeretlen madár piszkított oda? Vagy egy gyík-koma az? Mindegy, nagyokat fújtat, szippant tovább: jól érzi magát.
Mi nem szippantunk mélyeket, a címeket olvassuk meg a harsányságokat, minek a mélybe ásni, megérteni, hisz így is jó…
- 10. 21. csütörtök
NAPLÓSZERŰEN
(79.)
Most már sokadszor eszi meg Thessza az asztalunkról a kajánkat: ha egy kicsit kihúzva hagyjuk valamelyik széket és nem vagyunk a szobában (azt ugyanis mindig kivárja), akkor fölugrik a székre, ha eléri a kaját, akkor onnan, ha nem, akkor még a két mellső-lábát is fölrakja az asztalra és mindent megeszik, amit talál …
Persze igaza van: miért hagyjuk kicsit kihúzva a széket, miért nem eszünk meg minden kaját – ami ott marad, arról „joggal” hiszi, az övé. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, hisz tudjuk: mi tehetünk róla, miért nem változtatunk? Ha csak ezzel lennénk így, hogy tudjuk, mit kéne tennünk, de nem tesszük mégse: itt legalább Thesszának jó…
Így, hetvenen túl, az ember egyre gyakrabban marad magára, elmennek mellőle szerelmek, barátok, iskola-társak, és bizony olyankor – gyengülő emlékezetével – a múltjába réved, egyre romló szemével „visszatekint” az elmúlt évtizedekre, keresi a megfoghatót, a szépet, a csillogót, ami miatt érdemes volt; és persze látja a hibákat, a tévutakat is, kutatja az okokat, fölmentéseket keres (és talál) a miértekre. Ilyenkor nagy csönd támad, mintha tisztelettudóan az idő is megállna egy pillanatra, („Nem oly nehéz -/ idesereglik, ami tovatűnt,/ a fej lehajlik és lecsüng/ a kéz.”)
A kutyáknál, Thesszánál ez vajon, hogy van? Kyra, Dance, Röfi hogyan élték meg öregedésüket? Emlékszem Dance-re, nagyon beteg volt már, esténként oda ballagott hozzám, míg írtam vagy a tévét néztem, barna szemeivel csak nézett, valamiért nagyon könyörgött, hosszan simogattam olyankor, de láthatóan nem enyhült a kín, egy darabig még maradt a lábaimnál, aztán átvonult a másik szobába és lefeküdt. Kyrával a séták egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, megállt mindig, amikor már vissza akart fordulni, hát visszafordultunk. Nem szavakkal, de jelezték, érzékeltették: valami megváltozott, valami folyamatosan tovább változik, múlik. Szeretetük nem változott. Egyiküknél sem.
De Thessza fiatal még! Mindig sétálni, játszani akar. Ő ”csak” szeret, nem tud gondolkodni.
Hogyan is írta a költő: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.” De én még remélhetek és remélek is! Hisz’ bár „Bennem a múlt hull, mint a kő…”, de lenne dolgom elég, hozzá kéne fogni végre: csak azt a „Vas-színű” égboltot kéne gyorsan feledni.
Thessza most pihen, most nem akar játszani, mégis, pihenés közben is föl-föl pillant, a szeme vizslat, keres, kutat engem, mert, ha meglát(na) valamit rajtam, rögtön ugrana…
- 10. 20.szerda
NAPLÓSZERŰEN
(78.)
Ma is hideg van. Nincs menekvés. A hegyekben már tíz centi hó is esett. Thesszát ez nem zavarja, vastag bundájában boldogan rohangászik a kertben, aztán becaplat a szobába és rám néz, szinte könyörög szemeivel: mikor teszed már a dolgod és simizel engem?!
Tegnap elment Gálszécsy András is. Valamikor a héten, amikor a Szentendrei úton haladtunk a kocsival, a háza mellett elsuhanva fölvillant egy emlék: a ’90-es évek elején, a rendszerváltás után egy Svájci-Belga-Magyar vegyesvállalatnál dolgoztam, a magyar tulajdonos régről ismerte Gálszécsyt, aki akkor már az Antall kormány titokminisztere volt, meghívta hozzánk egy megbeszélésre, ahol vagy húszan tárgyaltunk valamiről, aztán én is szót kaptam és szokásos modoromban, pontokba szedve, érvelve elmondtam a véleményemet, amit figyelmesen hallgatott. A megbeszélés után odajött hozzám, tovább beszélgettünk, majd elment. A magyar tulajdonos kikísérte, majd visszajőve mosolyogva annyit mondott: rád kérdezett András, „lekádereztelek”, erre legyintett és csak annyit mondott: akkor itt jó helyen van. A rendszerváltás után mondta: eszébe sem jutott más. Ilyen ember volt, jó, hogy akkoriban voltak ilyen emberek is. Nagy szükség lenne rá most is. Nyugodjon békében.
Thessza nem nyugszik: már süt a nap, hív rohangászni, nem hagy írni – persze lehet, neki van igaza: a séta egészséges és az is gondolkodásra késztet.
Minden disszonáns és irracionális hang ellenére (és a végeredmény, majd annak folyománya ismerete nélkül) az elmúlt hetek hangulata, mozgása, morgolódása fölemelő érzéseket szült bennem. Talán mégis van valami remény, talán be lehet törni Dévénynél is „Új időknek, új dalaival?”. Én ezt az időszakot a „népfrontosodás” próba időszakának tekintettem, ahonnan elindulva sokfelé és messzire is el lehet(ne) jutni…
Persze a sétával is – vakkantja nekem Thessza!
Valamit érezhetnek a NER-esek: Karas Mónika (senki sem fog rá emlékezni néhány év múlva) lemondott, hogy segítse az újabb bebetonozást; Polt Péterre megint egy törvényt alkotnak, mintha az segítene; a kormányzati közvéleménykutatók összeülnek és mondják a „tutit”, amin csak röhögni lehet (Tarlós fölényes győzelméről még aznap is ódákat zengtek); és persze jön a „Békemenet” is, ami egész Európának megmutatja a magyarok erejét, csak közröhejbe ne fulladjon…
Thesszával jó, soha nem gyűlölködik, ha haragszik, akkor vicsorogva ugat, mejd amikor látja a hatást, megnyugszik – de jó lenne …
- 10. 17. vasárnap
NAPLÓSZERŰEN
(77.)
Ma levágtam a kertben a füvet, lehet, hogy idén utoljára (a Bükkben már havazott, az időjósok szerint tíz centi is eshet). Thessza a teraszról „felügyelt”: amikor kihagytam egy sávot, élesen vakkantott, figyelmeztetett, milyen munka ez?!
Milyen előválasztás ez?
Szerintem fantasztikus sok disszonáns hanggal! No nem a jelöltek közötti élesen szenvedélyes, néha túlzó vitákra gondolok, az (talán) belefér, ha belefér és a végén mindenki megnyugszik, hanem a kisérő-jelenségekre.
Nem baj: majd megtanuljuk.
Emlékszem az „átkosban”, amikor TGM képviselőjelöltnek jelentkezett, akkor még „cserépszavazással” is föl lehetett kerülni a listára, a párt által „ki volt(unk) rendelve” az V. kerületi tanács nagytermébe, hogy TGM-nek ne legyen annyi szavazata – aztán mégis lett.
És most?
Most még durvább (szemetebb, mocskosabb, sunyibb, „politikusabb”, kinek hogy tetszik jobban) a helyzet, a „párt-utasításos kirendelés”: olvasom a kormányzati hír-portálokat, híreket, arra buzdítják a (hívőket) híveket, szavazzanak az egyik jelöltre, mert… Elképzelem (a „Fidesz-szavazó) Katit, ott a távoli messzeségben, aki eddig kígyót-békát okádott arra a jelöltre, amint lemegy a szavazó-sátorhoz (ahol gyanakvó tekintetek fogadják az utca túlsó oldaláról, nem is olyan halk beszólásokat hall, hogy „ez is olyan”, mert ugye ott mindenki ismer mindenkit), aláírja, hogy elmegy majd a szavazásra és beírja az ikszet oda, ahova köll… Nem köpi szembe magát. Nem tudja. Sőt. Büszke lesz magára: megtette, amit a HAZA (ami számára Orbán Viktor) megkövetelt.
Persze joga van erre. Hála Orbánnak, aki nem vetette be a „veszélyhelyzeti” passzust (még?), nem maradt el az előválasztás (pedig a járvány megint belobbant, igaz: még tart a Vadászati izé is).
Közben Thessza lelopta az asztalról a tegnapi beszélgetés után megmaradt sós-süteményeket. Miért ne lopta volna le? Ott hagytuk. Azér’ érezte, ez nem volt fair, behúzta fülét-farkát és elkutyagolt a sarokba lefeküdni. Délelőtt tízkor. Ettől lett gyanús …
Viszont tegnap egy jót beszélgettünk az unokatesókkal: nem robbant semmiféle bomba, pedig nehéz higgadtaknak maradnunk, mert annyi mindenre kell(ene) figyelnünk, számításba vennünk, óhatatlanul divergálnak a vélemények. Ami nem baj. Sőt. Ez a demokrácia. Hogy is mondta a FŐNÖK: neki erre a sok nyavalygásra sem szüksége, sem ideje nincs. Hát nem is lett: kigondolja és megmondja a tutit, aztán mást gondol és más lesz a tuti, kinek mi köze hozzá, hajtsa csak végre, oszt’ jó napot.
Thessza is részt vett a beszélgetésben, nagyon figyelt, időnként simit követelt, amikor nagy volt a hangzavar, ami rögtön lecsöndesedett.
Persze, hogy az volt a központi téma: ki-kire szavaz az előválasztáson és miért; vajon a vesztes beáll-e a győztes mögé; kivel lehet hárommilliónál is szavazót ezen az oldalon is szavazásra késztetni; a Fidesznek mi lenne a rosszabb. Megoszlottak a vélemények: még olyan is volt, aki a Gergőre akart szavazni, vállalva az érvénytelenséget, de a szavazat-számban mindenképpen benne akar lenni; viszont vállalta, hogy akit a többség elfogad majd, arra fog áprilisban(?) szavazni.
Thessza nem mondta meg: kire szavaz majd áprilisban(?), de okos fejét, a szemének csillogását látva én tudom, kire…
- 10. 14. csütörtök