Ne engedelmeskedj előre…

(Első lecke – Timothy Snyder)

„A hatalom legnagyobb részét

önként adjuk az autoriter vezetésnek.

 Az egyének előre kitalálják

az elnyomó kormányzat szándékait,

majd kérdezés nélkül, önként felajánlkoznak

ennek végrehajtására. A polgár,

 aki így viselkedik,

maga tanítja meg a hatalomnak,

hogy az mit engedhet meg magának.”

Már a választások előtt tudtam, itt nagy zakó lesz. De, ami végül utána bekövetkezett, az még az én szerény képzeletemet is fölülmúlta. Ugyan a korábbi négyéves országlása már megmutatta, ki is Ő valójában, hogyan fog kormányozni, uralkodni; hogyan működteti majd a mindent behálózó „einstand teso” rendszerét; mit is jelent, a Fidesz tagság elől gondosan eltitkolt, az MKB székház elsíbolásával megalapozott dolomitos háttér, a kezdetben csak atyai-nemzeti tőke gondolata; de arra, hogy ez mivé formálódik, nem számítottam.

Hogyan is kezdődött?

Jöjjön már – gondolták akkoriban ezt sokan, szinte várták már, mint a messiást, annyira elege volt addigra mindenkinek a szoc-lib kormányokból, a reformokból, a hazug ígéretekből, hogy utána majd jobb lesz; az állandó megszorításokból, ami majd növeli a versenyképességet és akkor majd jön a Kánaán; az örökös torzsalkodásból, marakodásból, széthúzásból: egyáltalán, abból a demokratikus vircsaftból, ami pedig éppen a demokrácia egyik lényege; az elmúlt húsz év csalódásából, hogy még rosszabb, mint volt azelőtt. Ami történt, abban tehát nem volt semmi különös, azt várta majdnem mindenki, aki csak egy kicsit is figyelte a hangzavart. A szocik erőlködtek még a kormányzással, próbálták legalább az országot megmenteni az azonnali csődtől, szépen búcsúzni; magukkal, háttér-talpasaikkal, a médiával nem foglalkoztak: hogy mi lesz azután, mindig volt valahogy.

Akkor még nem tudták, nem tudtuk, mi következik, hogy nem marad semmi.

És mert nem tudtuk, ezért (is) történt az, ami megtörtént.

Pedig nem észrevétlenül, nem a sűrű homályból, láthatatlanul mászott elő az alattomos csúszó-mászó; pedig a bekövetkező vész előjeleit sem rejtegette: a bűz már akkor és ott, már előtte terjedni kezdett. A hatalom várományosa ugyanis már a választások előtt úgy viselkedett, mintha évtizedek óta ő lett volna a király, mintha minden az övé lenne: szervezte a zsoldosait, a médiát; előre osztogatta a leendő és volt hűbéreseinek a „birtokokat”; küldte a fenyegetéseit, üzeneteit mindenkinek, aki élt és dolgozott és együttműködött az „ancien regime”-mel; egyáltalán: mindenkinek, aki nem volt vele. Már előre kreálta az ügyeket, keltette a feszültséget, korbácsolta az indulatot, gerjesztette a gyűlöletet, kinevezte ellenségeit.

De akkoriban ezt senki nem így gondolta. Még a megvádoltak, az ítélet-nélkül előre elítéltek sem, a leendő (örök?) vesztesek sem, hogy a tisztességes(?) haszonlesőkről, a hatalomhoz dörgölődzőkről ne is beszéljek. Csináld már – lihegte a hirtelen tömeggé vált társadalom, jöjjön, aminek jönnie kell! Milyen egyszerű és nagyszerű minden: hiszen kellenek a bűnösök, hiszen nélkülük nem kerek a világ, és itt is van a rendcsináló, keményen rendet tesz, aztán fölépíti, hogy jobb legyen: nekünk, mindannyiunknak!

Ezért hát csinálja már!

Nevezze már meg, leplezze már le a bűnösöket! Gyerünk! Hulljon már a férgese!

És amikor minden napra jutott egy tojás, mert naponta jelentek meg hírek: ez is, az is, amaz is miket csinált, mennyit lopott; és ezt is, azt is, amazt is pórázon, láncon elvezették; vallásra, nemre tekintet nélkül, csak politikai elhivatottságára(?) figyelve, katartikus élmény hatotta át az embereket. De jó, de szép is a világ végre, bűnhődjenek csak a vétkesek!

Hogy tényleg azok-e, hogy tényleg loptak-e, kit érdekelt!

A hatalom mondta, a vezér kiáltotta – nap, mint nap – világgá, akkor biztos úgy van! Akkor annak úgy is kellett lennie, történnie!

Hogy valami bűzlik, hogy talán mégse úgy történt minden, ahogyan azt a házibarát szócsövek, a lakájmédiák, és minden média, minden média, kétszer mondom, hogy mindenki értse, kontroll, mindenfajta kétely nélkül leközölte; hogy okos és hozzáértő emberek „megelemezték”, megmagyarázták, alátámasztották és elhitették, az senkit nem érdekelt!

Mert mi elhittük.

Hittük, hogy a teljes tisztviselői kar felsővezetése, a helyi önkormányzatok tisztségviselői, az állami vállalatok teljes ügyvezetése, a katonaság, a rendészet tábornoki kara, aztán már az orvosok, pedagógusok, egyszerű emberek is loptak, csaltak, hazudtak!

Elhittük.

Akkor is, ha érintettek voltunk és tudtuk, hogy semmi sem igaz, hogy semmi nem úgy van, hogy nem úgy történt!

Akkor még nem tudtam, akkor még nem tudtuk, hogy így kezdődik, hogy ezzel kezdődött. Ki ezért, ki azért fogadta el. Ki ezért, ki azért engedelmeskedett. Én is elfogadtam, tudomásul vettem. Ahogyan Te is, meg Ő is; ahogyan mi is.

Előre engedelmeskedtünk!

Ösztönösen, gondolkodás nélkül alkalmazkodtunk, még ki sem alakult, meg sem erősödött, ki sem fejlődött új helyzethez. Azt gondoltuk, másképpen nem lehet. Azt gondoltuk: a lojalitás, a semleges együttműködés, a hallgatag véleménytelenség elég, mert akkor minden rendben lesz. Legalább nekem, nekünk rendben lesz.

Persze nem lett „elég”, nem lett „rendben”..

Így kezdődött.

Most meg már itt tartunk: háború(k)ban állunk, mítoszokból gyúrt ellenségek vesznek körül bennünket; kreált, nemzetietlen hazaáruló senkik belülről is rothasztanak, akik…

Benne vagyunk.

Nyakig.

Ömlik ránk fölülről a szar, a szmötyi, már az orrunkig ér és még mindig ömlik.

És még nincs vége.

Mikor fulladunk bele már: legalább a bűz, a kín megszűnne!

Vagy…

2017.06.25. (Az írás születése)