Vélemény kategória bejegyzései

És akkor elindultak

I.
Már öt napja voltunk ott. Előtte három hetet jöttünk. Azt gondoltuk, most már könnyebb lesz. Ha nem is könnyebb, de legalább egyszerűbb. Ez már mégiscsak egy Uniós ország. Ez mégiscsak egy Európa közepén lévő ország. Innen már csak egy ugrás Németország. Hiszen megmondtuk: nem akarunk itt maradni, tovább akarunk menni.

Már öt napja voltunk ott. A Keleti pályaudvaron. Minden nap azzal indult, hogy majd ma, ma biztos megyünk. Hiszen már a jegyeink is megvannak. És akkor egyszer csak nem indultak vonatok, egyszer csak kizavartak bennünket a rendőrök a peronokról, egyszer csak rendőrök állták el a bejáratokat, egyszer csak azt mondták, előbb be kell menni a táborba, hogy: így ez nem fog menni.

Már öt napja voltunk ott. Még szerencse, hogy nagyon hamar és sok ismeretlen magyar ember is megjelent, akik MIATTUNK jöttek, akik csak MIATTUNK jöttek oda, közénk. Volt, aki „csak” velünk volt; voltak, akik ennivalót, innivalót, tisztálkodni valót hoztak, meg takarókat. Volt, aki a gyerekével jött és játszott a mieinkkel, rajzolgattak, dobálták a labdát. Volt, aki énekelt is nekünk, meg nyugtatgatott, biztatgatott. De mi: tovább akartunk menni.

Már öt napja voltunk ott. Egyre több kamera, mikrofon, parabolás autó jelent meg a közelben. Informálódtak, kérdezgettek, riportot kértek tőlünk. Nem tudtuk, mit mondjunk, csak egy fiú volt közöttünk, aki megszólalt: „Kérem, segítsetek a szíreknek. Vessetek véget a háborúnak. A szírek nem akarnak Európában maradni, csak annyit, hogy vége legyen a háborúnak. A rendőrök minket nem szeretnek Szerbiában, Magyarországon, Macedóniában, Görögországban”.

Már öt napja voltunk ott. Kiszolgáltatottan, megalázottan, reménytelenül. Mindenféle mendemonda, pletyka terjedt köztünk, hogy a magyar miniszterelnök kényszeríteni akar bennünket, hogy nagyon sokan a pokolba kívánnak minket, hogy nő a feszültség miattunk, éreztük: fogy a levegő köröttünk. Menni akartunk!

Már öt napja voltunk ott. És akkor, mert nem volt más választásunk, gyalog újra nekivágtunk: elindultunk!

II.
Már csak öt óra! És kezdődik a mocskos oláhok ellen a meccs. Most adunk a pofájukba. Már régóta járna nekik. Erdélyért. Trianonért. Az ott ragadt magyarok, székelyek meghurcolásáért. A rohadt anyjukba, nem tisztelnek azok semmit. De most majd megkapják!

Már csak öt óra! Mindenki ott lesz, aki számít: megmozdul Kispest, Diósgyőr, Újpest, az Üllői út, még Felcsútról is jönnek a fiúk! Feketében leszünk. Féljenek csak a szarháziak! Fekete póló, fekete nadrág, arcvédő, piros-fehér-zöld sál. Tökéletes lesz. Lesz nálunk minden, ami a balhéhoz kell. Már jól bevásároltunk.

Már csak öt óra! Már gyülekezünk. Ment a riadólánc, jöttek a visszajelzések, ki-mit hoz, honnan jön, hogy vonulunk végig a városon. Ki, hol kezdi, mivel kezdjük. A koreográfia is kész van: a Keletinél kezdjük, ahol az a sok büdös, buzi arab van, közéjük baszunk majd egy petárdát is, talán elkapunk valakit közülük. Mi a fasznak jöttek ide, ki hívta őket, húzzanak haza a picsába. Csak terjesztik közöttünk a kórt, meg le akarnak rohanni minket. A sok hülye zsidó-libcsi meg tapsol nekik. Jól fejbe kell őket verni, a Dunába velük. Nem is értem: mért nem intézkedtek már az okosok, ahogy a Gábor mondta. Meg kell védenünk magunkat, nincs mese.

Már csak öt óra! A rendőrök is megszívják majd. A hülye barom Pintér, azt hiszi, minden adu nála van, hát a nagypalifaszát! Majd megmutatjuk neki is: ki van adva a parancs: mindent szabad. Alig várom már. Eddig visszavonultunk, tárgyaltunk, mégis csak eddig velük voltunk. De mi a francnak építettek annyi új stadiont, jók voltak azok úgy is, ahogy voltak: csak mi jártunk ki eddig is, most is. Így meg beléptetnek, mi a francnak. De most visszaadunk mindent!

Már csak öt óra! Indulunk.

Tovább a folytatáshoz

Emberség

11885116_917339648302813_4859290224205952366_o„Az ember addig ember, amíg
nem veszti el a jövője feletti uralmát”
Ismeretlen szerző

Szíriából, Afganisztánból, Pakisztánból és még számos más országból, emberek milliói indultak el. Sérült emberek, menekülők. Nagyanyák, nagyapák, apák, anyák, leendő anyák, gyerekek, csecsszopók: mentik életüket. Egy szebb, boldogabb jövő reményében keltek útra: hegyen-völgyön, tengereken, árkon-bokron keresztül meneteltek és menetelnek. Vállalták, elindultak és eljutottak már valahová. Vannak, akik már megérkeztek, vannak, akik még nem. És vannak, akik még csak most indulnak. Ők emberek, mert nem vesztették el a jövőjük feletti uralmukat!

És élünk, mi is itt, „e lángoktól ölelt kis ország”-ban. Itthon nincs háború, nincs bombázás, mi vajon megőriztük uralmunkat a jövőnk felett?

Tovább a folytatáshoz

Hát aztán…

orban_viktorTe, V gyűlöli a muszlimokat
Nemcsak ő

Tranzitba akarja zárni őket
Nemcsak ő

Megalázza őket
Nemcsak őket

Nem ad nekik semmit
Nemcsak nekik

Csak szabályozni akar
Nemcsak ő

Regisztrálni törekszik
Nemcsak őket

Becsapja őket
Nemcsak őket

Te, V gyűlöli a muszlimokat
Nemcsak ő

Az idegeneket is
Nemcsak Ő

A cigányokat is
Nemcsak Ő

A balosokat is
Nemcsak Ő

A liberálisokat is
Nemcsak Ő

A másként gondolkodókat is
Nemcsak Ő

Most válsághelyzet lesz
Már van

Mi lesz ennek a vége
Nincs vége…
Tovább a folytatáshoz

Kinek az ügye, az enyém is …

orwell11. A politikus
Fölhívtam. Ő visszahívott. Egy jót beszélgettünk. Mondtam: aggódom. Csinálni akarok valamit. Tenni. Magányosan lehetne, de értelmetlen. Innen, egy jobboldali kisvárosból, pláne. Csak szervezetten lenne valamiféle esély. Az elmúlt években mindig hagytuk: az emberek alaptalan meghurcolását, az Alkotmány, az Alkotmánybíróság, az ÁSZ szétverését; az Ügyészség és más független intézmény bedarálását; állami vezetők, tisztségviselők, szakemberek, bírák, tanárok, orvosok, ápolók, rend-védelmisek megalázását; a föld-, és a trafik mutyit; a lopások törvényesítését; az árokpartra lökött emberek százezreit; mindent, ami fontos. Egyszer sem léptünk. Most megint helyzet van. Most ne hagyjuk.
Az adott keretek között lehet csak mozogni – mondta, azok meg nem teszik lehetővé. Nincs mozgástér. A politika be van zárva. Tehetetlenek vagyunk. Talán a civilek. Nekik egyszerűbb, szabadabb. Talán majd ők. Bár ők se igazán.
Ezek a keretek nem Mózes törvényei – feleltem, nem kőbevésettek, ugyan nem mi csináltuk, de mi, akár meg is szeghetjük, meg is változtathatjuk. Ezek nem jó keretek, ezek nem az én, a mi kereteink. Ezek nem engedik, hogy véleményem legyen, hogy kifejezzem a véleményemet, hogy föllépjek a véleményem érdekében. És most meg még jön az új csodafegyver is, a „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” kihirdetése, a bújtatott szükségállapot bevezetése. Ami a maradék emberi kiállást is lehetetlenné teszi majd, mert úgy körülbástyázzák diktatórikus törvényekkel.
Igazad van – válaszolta, de meg van kötve a kezünk.
Legalább a háttérben induljon el valami – próbálkoztam még egyszer, kezdjetek el, kezdjünk el gondolkodni, bemutatni, hogy a menekültek segíteni is tudnának, ha mi is segítenénk nekik, hogy van más út is, hogy „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,/és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”.
Én is szívesen részt vennék ilyen beszélgetésen – jött a lezáró válasz.
Ha hívnátok, mennék – mondtam még halkan. Aztán elköszöntünk. Ő legalább visszahívott.

2. Az önkormányzati képviselő
Fölhívott. Hogy megvolt a közgyűlés. Persze, hogy elfogadták. Egyedül Ő szavazott ellene. Még a másik ellenzéki is megszavazta. Pedig előtte azt mondta, hogy legalább tartózkodni fog. Mégis. Szót se kapott, hogy megindokolja a nem szavazatát.
Nyugtatgattam, hogy erre számítottunk. Hiszen itt csak egy egyszerű kilakoltatási döntésről volt szó. Az meg a Fideszeseket meg a Jobbikosokat hidegen hagyja. Hogy a választások óta egyre nehezebb véleményt nyilvánítani. Hogy most az a feladat, hogy megmutassa: van más vélemény is. Aztán ez majd később beérik.
De én ezt nem biztos, hogy bevárom – mondta a telefonba, én, aki egy konfliktuskerülő alkat vagyok, én kerülök ilyen helyzetbe. Nem ezt így nem lehet.
De legalább benn vagy – jött a válaszom, ez egy fórum, megszólalási lehetőség, élni kell vele, kihasználni. Ennél egyre rosszabb lesz csak, az országos egyre gyorsabban legyűrűzik, ez ellen csak az önálló hang jelenthet ellenállást.
Lehet – jött az ellenvetés, de a hangja mást sugallt.

3. Riporterek
Elindult. Végre üzemel. Mindenki nézheti. Sőt nézze is: az M4 sportcsatornát. Azt hiszi majd, sportot lát. Azt hiszi, végre szórakozik majd. Azt hiszi, hogy felhőtlenül örülhet a magyar sikereknek. Meg a jó meccseknek. Meg a világcsúcsoknak. Meg a sport diadalának, e felett a kurva világ felett. Nem kell majd kapcsolgatnia, nem kell majd keresgélnie. Itt mindent megkap, ami szem szájnak ingere.
Aztán elkezdi nézni. Gyanútlanul. Naivan. A képeket látja, a küzdelmet látja, a gólokat látja, még azt is: ki nyert és ki veszített, ki volt a jobb és mennyivel.
Csak a hang. Az zavaró. „Legalább a románokat győzzük le”, „ezt az összjátékot már a Barcelona se tudja”, „szerezzünk örömet a miniszterelnök úrnak”, „ebben is mi vagyunk a legjobbak”. Meg az állandó hírek. Meg az állandó reklámok: Magyarország működik.

4. Egy magyar kivándorló apukája
Ő nem hívott föl. Eddig rejtette az arcát. Alámerült. Háton fekve úszott az árral. Pihent. Kivárt. Persze, ha adódott, élt a lehetőségekkel. Természetesen figyelt, ha kellett, már időnként előbukkant. Most már egyre kevésbé titkolja az érzéseit, a gondolatait, a világnézetét. Hogy hova tartozik, mi az, amivel egyetért; és mi az, amit gyűlöl. Mert tud gyűlölni. Sőt, igazán azt tud. Csak eddig nem lehetett.
És most végre megjelenhetett. Most végre átszakadt a gát. Most már szabad. Megtalálta az övéit, akik segítettek és segítenek neki kimondani, amit gondolt korábban, és amit most végre vállalhat is.
Lánya, veje, unokája már kivándoroltak. Mert itthon nem tudtak tovább megélni. Mert nem voltak csókosok. Mert nem volt kapcsolatuk a Fidesz gazdasági lobby-magjához. Van ilyen. A mai szóhasználattal élve (e)migránsok, idegenek, betolakodók lettek, akik a befogadó szigetország kultúrájából kilógnak. De befogadták őket. Élnek.
De ez „hősünket” nem érdekli, talán nem is érti. Ő itthon van otthon: ebben az egyre örvénylőbb sodrásban. Ahol már azt mondhat, amit csak akar, hogy Hitler lágerében legalább rend volt. De Tovább a folytatáshoz

Harcba!

orbanMagyarjaim! Honfiaim! Követőim! MTV ostromlók!

Most hozzátok szólok. Csak hozzátok: igaz MAGYAROKHOZ!
Akik értitek e szó jelentését.
Akik érzitek a jelentőségét.
Akik beleszippantottatok már a fociöltözők semmi máshoz nem hasonlítható szagába!
Akik tudjátok: ki a MAGYAR!
Akik rámutattok már az idegenszívűekre, a hazaárulókra!
Akik tisztában vagytok: ki az ellenség!
VÉREIM!
A HAZA végveszélyben.
Újra célpont vagyunk!
Magyarország újra a célkeresztben van!
A MAGYART nem becsülik!
Ez az utolsó pillanat.
Szükségem van RÁTOK!
Most bátornak, erősnek kell lennetek.
Én bátor vagyok, itt, köztetek!
Én hiszem, hogy ti is bátrak és erősek lesztek!
Szóljanak a kürtök, a trombiták!
Az ellenség már itt van közöttünk.
Már itt vannak a kerítéseinken, a pályaudvarainkon, a CBA boltjainkban, a Facebookon!
Minden alantas eszközt fölhasználnak: önmagukat teszik áldozattá!
Ezt már egyszer átéltük!
Ezek „Minél többen jönnek, annál többen vannak”!
Fiaim!
Ne hagyjátok!
Mi vagyunk az utolsó végvár!
Most nem elég a kukák-, a gaz Baló autójának a fölgyújtása, az ablakok betörése!
Most több kell!
Most nem elég a: RIA, RIA!
Most több kell!
Most nem elég a TEK, a rendőrség, a katonaság, a Tarlós Pista, a Rogán Anti, a Bayer Zsolti, most kelletek Ti is!
Hí a HAZA!
A román meccsen találkozunk…

A beszédben szereplő minden név, állítás, a valósággal való minden egyezőség csak a véletlen műve lehet…

Tovább a folytatáshoz

Ismerős

11885116_917339648302813_4859290224205952366_oMinden olyan ismerősnek tűnik – gondoltam, olyan elevennek. Mintha már átéltem volna ezt egyszer. Mintha már láttam, észleltem volna ezt valahol, valamikor. Mintha már hallottam volna ugyanezeket az ütemes zajokat, éreztem volna ugyanezeket a büdös leheleteket, mintha ugyanúgy bénultan néztem volna bele, ugyanezekbe a gyűlölettel teli szemekbe, mintha már léptem volna hátrébb ugyanígy az ökölbe szoruló kezek elől.

Nem, az nem lehet.

Én még akkor nem éltem, akkor még nem léteztem. Még ők sem ismerték egymást, még ők sem tudtak egymásról, apu: aki akkor még nem volt apu, a Tisza Kálmán téren, gyerekként rúgta a labdát; anyu is még akkor az elemi, majd a polgári iskola padjait koptatta; akkor még nem lettek anyuvá és apuvá, akikhez később olyan jó volt odabújni. Babuka is akkortájt mehetett férjhez Bandi ’bá’-hoz, de az idő tájt nekik még, úgy – ahogy, de minden élhetőnek tűnt.

Hiszen nyáron akkoriban is szikrázóan sütött a nap, az utcakövekről akkor is csillagokban verődött vissza a fény, és anyámék is önfeledten, lábukat lóbálva hintáztak. S ősztől indult a Nemzeti Bajnokság: Orth, Zsengellér, Takács II. és a karikalábú Schlosszer ontották a gólokat, apámék mindig belógtak a fradi pályára meccset nézni.

Akkoriban fürtökben lógtak az emberek a villamosokon, az ütközőkön, már járt a Földalatti is; éppúgy rohantak a dolguk után. Minden olyan békebeli volt: még a nélkülözés, a nyomor is. Ha egy szem krumpli melegedett a kályhán, akkor egy szem jutott. Ha nagyapám részegen jött haza, akkor az se; ha nem, hát nem. És mégis. Éltek.

És akkor, számukra a semmiből, teljesen váratlanul, szinte suttyomban valami megváltozott. Észre sem vették, el sem gondolkodtak rajta. Nem tudtak új szabályokról, törvényekről, kormányrendeletekről, a csendőröknek kiadott új parancsokról. Hozzájuk a hírek nem a Parlament felső és alsó házának a kacifántos, úri vitáiból; nem a rádióból, az újságokból jöttek, nem: tapasztalatból, a mindennapokból, az utcáról, a barátságokból és azok megszakításából. Ott meg kezdetben alig volt észlelhető bármi is.

Talán azzal kezdődött, hogy az utcán az emberek elsiettek egymás mellett, egyre kevesebbet álltak meg cseverészni, beszélgetni; nem néztek egymásra, mint azelőtt, inkább kerülték a másik tekintetét. Ha elfordulsz – gondolták, nem látod ki az, nem látod a szenvedését, és legalább ő sem figyel föl rád, nem kérdezi, ki vagy, honnan jössz, hová tartasz, mi a bajod, és nem kér, mert arra nem tudsz mit felelni. Aztán már kikerülték egymást; az utcának lett egyik oldala és másik; megjelöltek és mások; aztán már a villamosokra is kevesebbek szállhattak föl; már a Tisza Kálmán téren sem került be minden gyerek a foci csapatba, hiába játszott jobban, mint a másik. És ez így folytatódott és folytatódott tovább és tovább: már nevén nevezték, számba vették, megjegyezték, megbélyegezték, elkülönítették a megjelölteket. Innen aztán már sínen volt minden…

Olyan ismerős. Csak akkor minden egy kicsit kopottabb, szegényesebb volt. Csak akkor nem migránsoknak hívták, akkor a törvényt nem „T/5983. számú törvényjavaslat egyes törvényeknek a tömeges bevándorlás kezelésével összefüggő módosításáról” hívták; nem „4. A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény módosítása” címmel jegyezték; nem „„Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”- nek nevezték; nem „Tranzitzóna kialakítására vonatkozó szabályok”-kal Tovább a folytatáshoz

Képzeletbeli telefon-beszélgetés, ami nem történhet meg, mert Viktor nem hívja Sándort…

10454-szechenyi-bal-1421353060– Viktor vagyok
– Sándor
– tényleg nem jössz vacsorázni?
– tényleg
– mindenki ott lesz, aki számít
– nem mindenki
– jó lesz a kaja
– biztos
– fontos lenne nekem, hogy ott legyél
– nekem, hogy ne legyek
– szeretném, ha mindenki látná, hogy Te is ott vagy az asztalomnál
– én meg azt szeretném, hogy lássák: nem vagyok ott
– aztán miért nem jössz?
– még kérded?
– kérdem
– mert eddig semmit sem kérdeztél, csak válaszoltál
– de most kérdezlek
– ez a válaszom
– ezt én nem fogadom el, ilyet nekem nem lehet válaszolni
– Te nem választ vársz, hanem behódolást, mert semmire és senkire nem vagy kíváncsi
– pedig ez a vacsora mára már egy szép hagyománnyá lett
– éppen ez az, azt akarod elérni, hogy mindenki úgy gondolja: „ez most már így marad, ebben Tovább a folytatáshoz

Átváltozás

14788_171513034_big„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”

Amikor reggel nyugtalan álmából hirtelen fölébredt, szocinak, sőt ami még rosszabb volt számára, szadeszosnak érezte magát. Ő, aki ott csápolt az első sorokban minden rendezvényen, ahol Orbán Viktor megjelent; aki őrjöngve és durván, obszcén szavakkal utasított vissza minden ellenvéleményt, rágalomnak kiáltva; aki minden fenntartás, fontolgatás nélkül azonnal támogatott minden javaslatot – legyen az akár ÁFA emelés, vagy iskolabezárás, stadionépítés –, most egészen másként látta a világot. „Mi a lófasz van velem” – morfondírozott magában, „ez nem lehet igaz”. De kint már ugattak a kutyák, autók is tülköltek, nem is beszélve a chopperjüket bömböltető Gój Motorosokról. „Pedig nem is ittam tegnap este” – folytatta az elmélkedést, „fű sincs itthon, már régen elfogyott, akkor mégis, mi a franc ez?”. Pedig minden olyan jól alakult: megbecsült, hangadó tagja volt egy társaságnak. Félszavakból értették egymást, amikor az egyikük belekezdett, a másik már folytatta is; csak kimondták, hogy Gyurcsány és már gurgulázva, hangosan röhögtek. Volt egy játékuk, a név-játék: mondtak egy szót, pl. Nokiás doboz, és párosítani kellett egy névvel. Liba – Bajnai; pufajkás – Horn, offshore-lovag – Simor András. Gondolkodni se nagyon kellett. Mindenhová együtt mentek, és mindig volt mit inniuk is. Kaptak zászlót, transzparenseket, még rigmusokat is osztottak nekik szórólapon. Csak szólnia kellett, hogy kellene egy kis lóvé, és már hívták is: hol ide, hol oda. Most meg aztán igazán király, hogy megjöttek ezek a földönfutó ázsiaiak, ez az éhenkórász banda, ezek miatt adták nekik a munkát. Mindig menniük kellett valahova tiltakozni: hol egy ideiglenes tábor megalakítása ellen, hol a tranzitok áttelepítéséért, volt, amikor megakadályozták a más színűeknek, hogy bemehessenek egy presszóba kávét inni, vagy egy kisboltba kaját venni. Csak jött a telefon, és már rohantak is: ő járt mindenben elől. Tök állat az egész.
És most tessék. Fölkel és nem érti a csíziót. Az egész olyan üres, fölfoghatatlan, az agya egészen másra kapcsol, olyan gondolatok keringenek a fejében, hogy szégyenkezik. Szégyenkezik. Ilyen még eddig nem volt. Ilyet még nem érzett. „Mi van itt, mi történt” – szólalt meg megint a hang belül. „Hogy ezek a menekültek is emberek, nekik is vannak gyerekeik, meg élni akarnak, nem meghalni a bombázásokban” – zakatoltak a gondolatok a fejében. „Itt se akarnak maradni, csak átmenni az országon” – sípolt a következő mondat, „meg aztán, mire jó ez a gyűlölködés, uszítás, ellenségeskedés, származott ebből valaha is jó?” – birizgálta tovább belülről az újabb kérdés. De nem hagyta magát, lerázta magáról az aggodalmat (hm, aggodalom, ez az érzés is teljesen új volt számára, nem is ismerte eddig). Most már mennie kellett, jelenése volt a Keletinél. Gyorsan összekapta magát, WC, fürdőszoba, reggeli. Bekapcsolta a rádiót. A Klubrádió ment, Pikó beszélgetett egy komával. Megdöbbent a stílustól, a nyugodt, a kiegyensúlyozott, az indulatmentes beszélgetéstől. Nem értette: nem ehhez volt szokva, nem ilyen tónusú hanghoz volt szocializálva. Az ő füle a sipító, üvöltő, artikulálatlan ordítozást értette; elméje a másik döbbent némaságát, rettegésének a csöndjét élvezte. Itt meg beszélgetnek, néha nevetgélnek is, verseket mondanak. „Mi van velem?” – zakkant vissza megint a reggelbe. Fölrángatta gyorsan magára a farmert, meg „meztéllábra” szandálját, mára ez is jó lesz, már csak pólót kell fölvennie. És ekkor megállt a keze a levegőben, mit vegyen föl: a Trianonost, a keményen buzizó kisemberest, a pajeszos zsidót eltaposóst?! A máskor oly kedves ruhadarabok mozdulatlanul, mind ott száradtak a szétnyitható szárítón. De most nem nyúlt feléjük. Egy egyszínű feketébe bújt. Lerohant a lépcsőn és közben előre köszönt a szembejövő szomszédnak. „Mit csinálok?” – zúgott a hang megint a fülében. Hiszen ez az átkosban tagja volt az állampártnak, még irányított is valami építkezést, alig látták a házban, állandóan dolgozott, ő még kisgyerek volt, azért emlékszik rá ilyen pontosan, mert amikor találkoztak mindig kapott tőle egy MELBA csokit, azt a töltöttet, hű de finom volt. De a rendszerváltás után már nem fogadta a köszönését, hiába volt öregebb. Most meg: előre köszön neki. „Mindjárt beszarok” – doboltak megint egyet odabenn. Kifordult a kapun, fölugrott a villamosra, most alig voltak rajta, csak egy öreg, meg egy kisebb csoport fiatal, talán az övéi, vagyis a volt övéi, mindannyian harsányan beszéltek, úgy hadartak, hogy még ő se értette. Aztán odaléptek az öreghez és elkezdték zrikálni: nézd már, piros nyakkendője van – mondta az egyik, és milyen hülyén csomózta – folytatta a másik, szerintetek szabad ma Magyarországon piros nyakkendőt viselni, ez biztosan egy libcsi szoci – hangzott el a provokatív, táncra hívó kérdés a harmadiktól, vágjuk le a nyakkendőjét. Korábban ilyenkor jóleső bizsergést érzett a hasa alján, elfogta egy vadászat előtti jóleső izgalom. De most nem ez történt, most a gyomrában érezte a görcsöt, a szájában rossz ízű savasat érzett, és egész testét elöntöttre a víz, és megcsapta valami, eddig sohasem tapasztalt szorongás. „Mi van veled?” – szúrta mellbe a hang belülről, „csak nem fogsz beavatkozni?”. De mégis odalépett, az öreg mellé, megfogta a ráncos kezét, csúszott az izzadságban, szálljunk itt le, azt hiszem megérkezett. És mindketten leszálltak a villamosról. Köszönöm, rebegte, nyugdíjból élek, ha azt életnek lehet nevezni, ki képvisel engem, ki hallgat meg engem, a gyerekek Liverpoolban, anyával vagyunk otthon, a szomszéd csak kiabál, neki is meg van a maga baja, és most maga segített, vigyázzon magára – intett búcsút és elcsoszogott. Innen már simán eljutott a Keletihez. Az ismerős kép fogadta, amit már többször látott, amikor itt járt. Csak most még többen voltak. És most nem úgy néztek ki. „Vagy én nem látom olyannak őket?” – most meg provokálta őt a hang. Ezek is emberek: férfiak, nők, kisfiúk és lányok, akik ugyanúgy élni akarnak, mint ő. „Akkor meg mi a franc bajod volt eddig velük” – már megint az a hang. Nem tudott válaszolni magának, eddig ez a kérdés nem foglalkoztatta, minden világos volt: elfogadta, amit mondtak neki, csinálta, amit ajánlottak neki, hitte, mint sokan mások is, hiszen ezzel nem volt gond. Te – szólította meg valaki, te szandálos, te is muszlim országból jöttél, mért nem maradsz nyugton otthon a seggeden, mért tolod ide a pofád, te vándormadár-nulla, hozod ide be a sok nyavalyát meg vírust, takarodj az országunkból Tovább a folytatáshoz

Meghívás vacsorára…

00235158– Főnök, baj van, ezek nem jönnek vacsorázni
– dombornyomású papíron, a koronás címerrel küldtétek a meghívót?
– azzal
– az aláírásom is jól látható helyen és olvasható volt?
– az olvashatót nem tudom, de még félkövéren is kiemeltük a Főnök nevét, még a fejlécben is szerepel
– és írtam azt is, hogy hozhatják az asszonyt is?
– hát, nem is tudom: kísérőnek írtuk
– hogy ez lesz az év eseménye, mert én is enni fogok, meg inni, meg megszorongatom majd a puha kezüket, megsimogatom majd a buksi fejüket?
– írtuk, még azt is, hogy ki mindenki lesz ott
– és ennek ellenére nem?
– nem
– ne beszélj, nem kell nekik a vacsora, ez meglepő: hogy lehet majd üres hassal engem támogatni, legalább nem fognak gondolkodni, mert azt üres hassal és szomjasan még énse tudok
– pedig valamilyen Marx írt olyanokat is, hogy „… az éhség éhség, de az az éhség, amely késsel és villával fogyasztott főtt hússal elégül ki, más éhség, mint az, amely a nyers húst kéz, köröm …”
– ne hadoválj itt nekem, pedig „lehet magyarként is elegánsnak lenni, lehet magyarként is nem provinciálisnak lenni. Magyarként is lehet késsel-villával enni”
– hú, ezt nagyon szépen mondta, Főnök
– már mondtam ezt egyszer, miért nem jegyezted meg?
– nem vagyok nagykövet még, majd akkor megjegyzem
– tartsátok titokban, hogy kik nem jönnek,
– hát, a titoktartás már nem nagyon megy, már minden fönn van a Facebookon
– az nem érdekes: az M4 sport csatornán ne mondjátok be, meg a Mráz Ágoston se írjon ki kutatást az otthonmaradókról, meg most a Bayer Jóska is maradjon csöndben
– és mit csináljunk a megmaradt kajával?
– nem maradhat semmi: töltsétek föl a hiányzó asztalokat a Puskás Akadémia fiatal focistáival, megérdemlik
– értem
– és kiderült, miért nem jönnek?
Tovább a folytatáshoz