Csabikám!
Talán holnap, vagy tegnap megkaptam kedves leveledet, amiben kisebb problémádról írsz.
Teljes mértékben együtt érzek Veled. Nekem is vannak gyerekeim, akiknek taníttatásáról, a jövőjéről kellett és kell gondoskodnom, és ehhez tudom, milyen macerás egy kis vagyont összehozni. A sok izgalom, hogy mennyit ér a székház, megveszi-e majd az MKB, aztán meg mit csináljunk a pénzzel. Aztán beérik-e a szőlő, vagy sem Tokajban, nem is beszélve arról, hogy ne mi kapjuk a legtöbb pénzt a pályázaton, de mégis eleget. Meg aztán a gyerek megtanul-e rendesen ütközni a tizenhatoson, hogy bekerüljön a csapatba. Egyáltalán: egy csapatot kreálni a gyereknek, kitalálni a stadion(ok) építési projektjét közpénzből, mégpedig úgy, hogy a lóláb mégse lógjon ki, legalább is rögtön ne. Értelek tehát, nagyon is. A Peti is, meg az Anti is, a Janóról nem is beszélve mondták, hogy mennyi fölösleges papírmeló van a vagyonbevallásokkal, hol kisebb a lakás, hol meg kimarad egy telek, nem is beszélve 1 milliárd forintról, amiről meg a Lőrinc feledkezett meg. Szóval, nagyon is értelek, szívemből együtt érzek Veled. Hiszen a Te esetedben nem koszos kis százmilliókról, hanem kemény százmilliárdokról van szó. Mennyi meló, közmunka, külföldi utánajárás kell a rendes kerékvágásért. Szóval: nem irigyellek.
Ha már nemcsak személyesen, hanem levélben is kommunikálunk, szeretném megköszönni Neked azt a sok segítséget, mindenféle támogatást, amit a magyar labdarúgásért, az MLSZ-ért, a szép stadion fölépítéséért, a győri díszpolgári cím megszerzéséért tettél le a haza asztalára. Most nem akarom minden érdemedet fölsorolni: a keleti nyitásban megvalósult aktivitásodat, a sok szalagátvágást, a svájci és a vaduzi kapcsolatépítést, meg az emlékezetes szotyizásokat a meccseken. Ezekkel örökre beírtad a nevedet az emlékezetembe és tudod, hogy az sokat jelent.
Talán azt is mondtad valamikor: lehet, hogy egyszer majd Te is fogsz kérni TŐLEM majd valamit, de ezt én már akkor se értettettem, mert arra gondoltam, hogy valami filmből idézel, azt meg nem szeretem. Úgyhogy nem is így veszem leveledet.
Mindenesetre szólok a Varga Misinek, hogy hallgasson meg, mert az sose árt, hátha adsz egy jó ötletet a jövőre nézve.
És fölhívtam Polt Petyát is.
Így, az egyre messzibb távolból ölellek
Viktor
ui: a dátumot majd utólag ráírjuk

1. Ha március 9-én a Quaestor „értékpapír forgalmazó viszont a kötvényeket ma már nem tudja saját forrásból megvásárolni..”, akkor hogyan tudott a Szijjártó féle külügyi háttérintézménynek visszafizetni a 3,8 milliárd forintot?
2. Miért küldte el a levelet Tarsoly, amikor tudta, hogy fölösleges ugrálnia, hiszen (Orbán Viktor által) a döntés megszületett, ami miatt már a javaslat okafogyottá vált?
3. Tarsoly vajon miért fenyegette meg Orbánt azzal, hogy „… a hatóságok felelősségét kereső közvéleményben feltehetően egyébként is felmerül az állami felelősség és helytállás kérdése.”?
4. Hogyan jön a képbe Orgovány Béla kinevezése, aki akkor már vezetője volt a cégnek, ezért milyen „jogkörben” írt levelet Tarsoly Csaba: tán csak nem, mint barát…
5. Az MNB hogyan adhatott engedélyt Orgován Béla kinevezéséhez?
6. Mi tartott ilyen sokáig az intézkedéshez a Polt Péter által vezetett Ügyészségnek?

Hol volt, hol nem volt, talán nem is az Óperenciás tengeren túl, hanem itt, a kis Orbanisztánban, volt egy cég. Nem volt az se nagy, inkább kicsi se, olyan mai-újgazdagba hajló. Az éves árbevétele se nem volt nagy, inkább kicsi se, amúgy meghaladta még a 10 milliárd forintot is. Ahogyan az már lenni szokott a mai Orbanisztánban, mert másképpen nem is lehetett, a cégnek nagyon jó felmenő és lemenő, de mégiscsak inkább felmenő pátyoló-pártoló kapcsolatai voltak. Nem is akárhol. Benn a közepében, méghozzá annak is a sűrűjében, a stadionok és a focisták világában. Így aztán nem is volt nagy csoda, hogy fölfigyeltek a kis cég megalakulásának a sikerére „a keményen dolgozó kisemberekért” küzdő kormányisták meg kormányista pártisták, és ezért lett is nagy dinom dánom: Ingyom, bingyom, táliber, tutáliber, máliber” a cégnél.
El is határozták ízibe, hogy a kötvénykibocsátás kockázatát is fölvállaltatják a majdan lejegyző „keményen dolgozó kisemberek”-kel. Rögvest, még talán hamarabb is, megkapták a kilövési, akarom mondani a kibocsátási engedélyezési papirost. Méghozzá nem is akárkitől, hanem az un ortodoxia kitalálójától, a notórius ingatlan vásárlótól, az új-közgazdaságiskola kitalálójától, a papírpénz aláírótól. És láss („ne csak nézz”) csodát, mert csoda az lett, méghozzá haladéktalanul, hiszen nem várt és mégis óriási érdeklődést váltott ki a „keményen dolgozó kisemberek”-ből az ismeretlen, éppen ezért sokat ígérő, stadionokkal kistafírungozott kis cég. Ráadásul a kormányisták meg kormányista pártisták is hátizsákban meg Gucci táskákban vitték a köz-, és magánpénzt a céghez, ott tolongtak, na, nem a pénztár-ablak előtt, hanem az arany mobil telefonjuk végén, hogy időben jegyezhessenek és a legjobb helyre ülhessenek a meccsen. (Sajnos azonban később kiderült, hogy a játék dominó volt.)
A mesének itt és most véget is kellene vetni, hogy az MTVA is elmesélhesse az Esti Meséjében, mert idáig minden „heppiendesen” alakul, még Habony Árpi is megnyalná a tíz ujját, ha nem lenne Gucci táskája. De sajnos a mesének itt nincs vége, még nincs itt a „minden jó, ha a vége jó”, bár lehet, hogy nem is lesz. Ugyanis tegnap este nem hazamentek a legények, hanem egy sivár közösségi helységbe, igaz, még nem mindenki…
2015. március 27.

– Főnök, megoldottuk
– na, végre, és mit oldottatok meg?
– hát a Quaestor ügyet
– hogy csináltátok?
– újra a Csaba lett a főnök
– már meg miért?
– mert ezt a Béla gyereket még mi se tudjuk megvédeni
– normálisak vagytok?
– miért, Főnök?
– hát ezt még én se tudom elhinni, pedig nekem aztán rájár az agyam az ilyen dolgokra…
2015. március 25.