Vélemény kategória bejegyzései

LUJZA ÉS JENŐ

(28.)
(utánzat)
– Jenő: idén hova megyünk nyaralni?
– Hova menjünk, Lujza?
– Hát: Horvátországba ne!
– Aztán miért ne?
– Mert azt írja a „zIndex” meg a többi „ilyen” portál, hogy ott „Teljesen elszálltak az árak”! A drága miniszterelnök úr ki bírja majd fizetni?
– Ő persze, hogy kitudja, bár ki tudja, hisz már csak olyan motorcsónakot tudott szerezni, ami később elromlott!
– Ugye a miniszterelnök úrnak nem kell felnőtt-pelenka?
– Lujza, hogy kérdezhetsz ilyet?!
– Mert most olvasom az interneten: megszünteti a támogatást a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő a felnőtt-pelenkára is, most mi lesz a miniszterelnök úrral?!
– Lujza, ne bomolj! Neki nem kell olyat hordania, különben sem szünteti meg, csak az árat szabta meg, amennyiért beszerezhetik a kereskedők, annyiért meg nem lehet sehol kapni!
– Még Horvátországban sem?!
– Lujza!
– Jenő, melyik fiókban van az Eurónk?
– Aprónk van csak, mennyi kéne?
– 18!
– Aztán minek neked annyi Euró?
– Olyan cuki a Pápa azon a képen, amit a Semjén vett „bagóért” és kirakta azonnal az oldalára! Olyan kéne nekem is, ide a horgolt-terítőre, az asztalra, a Te neved is rajta lenne.
– Lujza, nem a Semjén vette, hanem az Erdő Péter.
– A bíboros, aki a következő pápa lesz? Ezt is olvastam az interneten.
– Még nem mondott le Ferenc pápa, remélem nem is mond és hosszú életű lesz.
– Az Erdő biztosan küldene nekünk áldást olcsóbban is…
– Lujza, hagyd abba.
– Jól van, Jenő. És neked is van olyan mail-címed, amire automatikusan kerülnek a levelek, ha egy „olyan” újságíró kérdez?
– Milyen újságíró?
– Hát olyan féknyúzós, izgi, baloldali, libcsi meg ilyenek.
– Milyen mail-címem?
– Ami automatikusan egy fideszes párttag címére megy, hogy azonnal eltűnjön, már a Tóth Gabinak is van.
– És ki az a Tóth Gabi.
– Jenő, őt sem ismered? Hol élsz, őt mindenki ismeri, aki nézi és követi a drága miniszterelnök úr életét.
– Akkor sem ismerem.
– Jól van, ne idegeskedj, mert strokét kapsz és nem jár hozzá támogatott járókeret már. De Jenő, titkos a mi mobil számunk?
– Miért lenne titkos?
– Mert a Hende Csabáé se az és a Dr. Czeglédy Csaba megírta a számot egy Facebook bejegyzésben és a Csaba följelentette őt, mert személyes adataival visszaélt, Jenő, én úgy tudtam, az a jó, ha minél többen ismerik egy országgyűlési képviselő mobilszámát!
– Rosszul tudtad.
– Mitől, Jenő?
– Hogy ki ismeri: ha üzlettárs, közpénz-pályázó barát, csak akkor nyilvános.
– Aha, Jenő, mi magyar állampolgárok vagyunk?
– Persze.
– És mi is kimegyünk Kínába fölkészülni?
– Mire, Lujza, mire?
– Azt nem tudom, de a Kósa Lajos szerint a Liu-fivérek magyarok, akiknek a magyar himnusz dobogtatta meg a szívüket, bár a nevük elég furcsa, de ez nem szokatlan jelenség ebben a fejkeveredésmentes világunkban.
– Össze-vissza beszélsz, nem tudlak követni, Lujza!
– Nem baj, Jenő és mivel repülünk majd nyaralni, Ryanair géppel?
– Nem tudom, Lujza: most szüntet meg nyolc járatot.
– Azért, mert a Varga Judit megvédte a magyar embereket?
– Pontosan.
– Engem tudod ki védjen meg, Jenő?!
– Ki ne mondd!
– És Jenő, te sem érzed problémának a hazai korrupciót?
– De, én annak érzem. Ki nem érzi annak?
– A „szabadeuropa” portál szerint a magyar cégek.
– Akik megmaradtak, biztosan, talán már tudják, mert megtanulták: merről fúj a szél?!
– És merről?
– Te is tudod, Lujza, ezt te is tudod.
– Jenő, mi lesz a tanárokkal?
– Most nyaralnak.
– Horvátországban?
– Nem hiszem, talán otthon, ha van kertjük.
– Értem és szeptemberben? Visszajönnek?
– Meglátják, mi meg meglátjuk.
– És mindenki hoz magával még egy tanárt, hogy elegen legyenek?
– Legföljebb nem tanárt hoz majd magával.
– És Jenő: a mi nyugdíjunk európai?
– Nem az.
– Szerencsére, Jenő, szerencsére, mert azt mondta a Pöcs képviselő úr…
– Lujza! Pócs János képviselő úr!
– Nem mindegy, Jenő? Szóval azt mondta, „ha európai bérek lennének Magyarországon, akkor az ide beruházó nagy cégek elmennének az országból, és nem lennének munkahelyek”. Azér’ nincsenek európai nyugdíjak sem? A rezsi miért európai? Nem tudja, hogy el kellene innen mennie?!
– Nem tudja, és hagyjál már végre egy kicsit olvasnom.
– Jól van, hagylak. Ha nem megyünk nyaralni, nem megyünk. De Jenő: olyan jól mutatna itt az asztal közepén az a mintás pápai áldás!
2022. 08. 11. csütörtök egyszáz-hatvannyolcadik nap

 

KIFIZETTÉK? KIFIZETTÜK!

Öt, ha ma sem, akkor már hét napja nem jön. Ez nem jó hír. Mert visszapattant. Az orosz bank. Mert az a mocsok Brüsszel. Öt napig nagy „kuss” volt. Aztán kitudódott. Mert „jönnek a csehszlovákok…”. Most csak a csehek. A MOL részvények bezuhantak. A piac már csak ilyen. Ha gáz van, pontosabban nincs olaj, akkor coki. A MOL persze azonnal lépett. Fizetett a „zorosz” helyett. Talán barterben. Erről csönd van. Üzleti titok. Esetleg a csehektől megtudod majd. A „magyar katonatiszt” fizetett. Mert ez volt az érdeke. A MOL-részvény újra szép lesz, méltó… Persze „leveri” majd rajtunk az „előre és helyette” fizetést. Ez a piac. Emlékszem, annak idején, mikor az államigazgatásból egy svájci-belga-magyar Kft-hez kerültem, mennyire más lett minden: azonnal érzékeltem, jól vagy rosszul cselekedtem; ha jól, mert nőtt a profit, a tulaj azonnal pénzben jelezte elégedettségét, ha rosszul, azt is. Bezzeg az államigazgatásban csak hümmögés volt, értsek abból. Most is így lehet. Nem. Ma már biztosan nem. Katonaság lett. Mindig jön a parancs. Azt végre kell hajtani. Gondolkodás nélkül. A MOL-nál nem így van. Hogy profit legyen, ahhoz nem elég a parancs. Elemzés, értékelés, döntés kell. Ahhoz meg gondolkodás.

De elcsalinkáztam. Nem várok tovább a csehekre. Abból főzök (egyre drágábban), ami van. A 95-ösön sapka van. Hiány is. A másikból korlátot szab a MOL. Bár nincs ehhez joga, hát félreinformál és kér. A szolidaritás nevében. Ami egyébként hiányzik a szótárából. Pontosabban: csak egy reklámtétel. A kiadási rubrikák között. Fedőneve: MZ/X. De most mégis elővette. „Ne spájzolj”, „ne töltsd át a magánból a vállalkozói autódba”, „ne tárold otthon, úgyis megromlik”. A magyar kormány közben kussol. Úszkálnak az Adrián, húsz euróért (bruttó) áldást vesznek, meccset néznek a Groupamában, facebookolnak, hogy „Most is ott kell lenni” („na-ugye”), engedik a fakivágást (miközben abból idén már nem is lesz tüzelő).

„Mi lesz ebből?” – kérdeztem nemrég. Nem lesz semmi. Vagy: ki tudja. Minél később lesz valami, annál nagyobbat fog szólni. De az is lehet: nem. Kárpátalja fölcsillant. Korábban is. Akkor se. Ez nem lehet szempont…

Már nem dolgozom ott. Régóta nem. Már a volt kollégáim sem. Kirúgták, elzavarták őket. Elmentek. Velük ment a hozzáállásuk, az értékrendjük, az igényességük. A szociális érzékenység is. Senkit nem kerestek. Nem igényeltek tőlük semmit. A szakmaiságot sem. Pedig a költségvetéshez az nagyon kell(ene). Persze mi a cél? Csak a hatalomban maradás? Azt se lehet szakmai megalapozottság nélkül. Legföljebb ideig-óráig.

Úgy is megéri?!

Hát: legföljebb olcsó áldást veszünk…

  1. 08. 10. szerda egyszázhatvanhetedik nap

(Kép: Semjén Zsolt tulajdona)

INFLÁCIÓ, KI NEM SZ@RJA LE…

Előre megyünk. Nem hátra.

A cirkusz-sátrat már fölállították. Mert annak állnia kell. Muszáj. A bohócok, artisták, oroszlánok „huszonnégy-óráznak”.  A porondmester is. A nézők még bírják. Bár már kínjukban röhögnek csak. Az aszályban.

A cirkusz-sátor áll. Negyvenkét fokban is. Az aszályban is. A bohócokról csatakokban folyik a víz. Szétkenődik a vigyorgó száj; könnyezik, lecsurog a mosolygó szem; átázik a buggyos nadrág. Sebaj. A műsornak mennie kell. Hát megy.

Előre megyünk. Nem hátra.

Élni kell. A „képmásoknak” is. Addig nyújtózz, amíg a takaród ér. Ha nincsen takaród, keress többet. Mehetsz cirkuszba is. Bohócnak. Mert az vagy. Azzá lettél. Csak te nem röhögsz. Rajtad röhögnek. Te sírsz. Azon is röhögnek. Rajtad. Hozzád vágnak egyhavi családi pótlékot. Ami évtized óta annyit is ér. De nem „mongyák”: ez a jövő havi! Jót röhögnek ezen is. Hogy te ezt is beszoptad. Mindig beszopod. Egy igazi beszopós lettél. Alig várod már, hogy lophass. Te is. Mint ők. Neked is a töve kéne, de a gallya se jut. Még az se. Mert előtte elvisznek. Téged. Az érdekedben. Mert „benn” meleg lesz. Talán. AZ iskolákban nem biztos. Kevés a fatüzelésű kályha. Lolő még nem állt rá. A hadügyminiszter sem. Ő inkább kiveszi a másfél-milliárdját. Ami jár neki. Mert háború van. Te mért nem vállalkozol? Eljönne a te országod. Hogy előbb csókossá kell(ene) válnod? Valamit valamiért. Így az írás. Már az írás sem az igazi.

Előre megyünk. Nem hátra.

Gyűlölködő vagy. Ez az írás is az. Ezt mondják rád. A „Tóth Gabi” is. Ki ő? Egy énekes. A miniszterelnök (úr) előtt Himnuszt éneklő. Hát persze, hogy eligazít téged. Egy nemcsak éneklő énekes. „Tanító” is. Ennyi elég is. Lenne. De mindenhonnan ömlik a pofádba. Rendületlenül. Persze nemcsak ő. A „nemzet” csótánya is. Hiába suvikszolod a lakást. Ők maradnak. Benne vannak a tévében. Meg a Bayer is. A Zsolti. A sorszámozott tagkönyv-tulajdonos. A szabad-szájú mocskolódó. Amikor kell, a pápát is. Amikor nem, akkor mást. Kit-mikor-miért. De mindig van. Neki mindig lesz.

Előre megyünk. Nem hátra.

Az infláció is tudja ezt. Megy az is, mint a veszedelem. Illetve jön. Már itt is van. De ez még csak az előszele. Bár neked már most is annyi: tavaly júniushoz viszonyítva „a margarin (65,8%), a kenyér (57,9%), a sajt (52,6%), a száraztészta (49,1%), a tejtermékek (43,8%), a baromfihús (38,8%), a péksütemények (38,5%) és a tojás (37,5%)” drágulást szenvedett el. Bocsi: te szenvedted el. Minek eszel annyit. Olyan leszel, mint a miniszterelnök (úr). A frászt leszel olyan. Te nem mondhatod neki, hogy keressen egy jobban fizető állást. Nem is vagy énekes. Se csótány. Pedig milyen jó nekik…

Előre megyünk. Nem hátra.

A cirkusz-sátrat már fölállították. Mert annak állnia kell. Muszáj. A bohócok, artisták, oroszlánok „huszonnégy-óráznak”.  A porondmester is. A nézők még bírják. Bár már kínjukban röhögnek csak. Az aszályban.

  1. 08. 09. kedd egyszáz-hatvanhatodik nap

(Kép: origo)

A NER HIVATALA(I)

Csak az utóbbi néhány nap termései:

  • ma a Telex írt arról: „Levél jött a hivataltól, hogy egy száz évvel ezelőtti hiba miatt másik vezetéknevet kaptak”, „már átírták a nevét Némediről Baloghra”, sőt minden családtagjukét is, az Adóhivatal már jelentkezett is a bevallásért, ők azóta nem mernek kocsiba ülni, mert ha a rendőr összeveti az igazoltatásnál az okmányok adatait, a nyilvántartásban tárolt adatokkal, akkor…, betegek sem lehetnek, mert a gyógyszert se tudnák kiváltani, a lakás-eladásuk is leállt, mert a lakás kié is? A helyzet kafkai?
  • nem rég meghalt egy ismerősöm, akinek a halotti anyakönyvi kivonatát nem lehetett beszerezni, mert időközben megváltozott a születési falujának a neve és akkor már semmi sem stimmel.
  • a harmadik esetben a harminc évvel ezelőtt külföldre távozott ismerős, aki a fogadó országban a nagykövetségen szerezte be az összes hivatalos papírjait, valahogy nem kapott „személyi” számot, amit most követelnek tőle, hogy ügyeit intézhesse.

Tünetek. Példák. Mindenkinek van több is. Mégis jönnek újabbak és újabbak. Dögivel. Már nem is csodálkozunk. A zAlaptörvény is ilyen. Összegányolt tákolmány. Hát módosítgatják. Akik összegányolták. A törvényekről nem is beszélve. Olyanok, amilyenek. A költségvetésre már a megírás másnapján nem lehet ráismerni.

A józan ész megáll! Persze annak, akinek. Nem a kiagyalóknak. Nekik más szempontjaik vannak.

Mi meg aszerint élünk. Szenvedünk.

De legalább nem romlik el a csónakunk az Adrián.

  1. 08. 08. hétfő egyszázhatvanötödik nap

(Kép: hirnavigator)

„ROHAN AZ IDŐ”

„ROHAN AZ IDŐ”

Ők is.

Már ők is hetvenesek lettek.

Tegnap „nagy” buli volt: nagy meleggel, kis pancsival a „fölfújható medencében”, kerti-partival, lufikkal, grillezéssel, tortával, dumcsizással.

„Megállítanám, de nem lehet.”

Mert még csak „tegnap” volt: órák óta villamosozunk, már a harmadik átszállás, Budáról, a Kékgolyó utcából indultunk, már a Béke úton kattog a villamos, megyünk hozzájuk, a másfél szobás panelbe, talán szülinapra, ott a fekete-fehér tv a fotelekkel szemben, horgolt terítővel letakarva, mert még nincs adás, mi gyerekek be a kisszobába, persze ramazurit csapunk, sikongás-bolondozás, aztán ki a szabadba rohangálni, autók sehol, talán egy áll odébb, aztán vissza a villamosokkal, elalszunk a zakatolásban…

„mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.”

Gödön vagyunk, focizunk a Fészekben, aztán le a Dunához, a kílbótba, most meg a Rómain Bandi bá’-val, „Kaka Matyi mit csinálsz?”, aztán Bécsbe, órákat a határon, milyen csodás a szafariban, a Mariahilferen, vissza ugyanúgy órákig a határon, pedig tíz kapu is nyitva, mindenütt határőrök, vámosok, újra itthon.

„ vissza nem jő ez az idő”

Már temetünk, megszületnek a gyerekeink, már nem a Béke úton, már színes a tv, ott a számítógép is, hetente a telefonok, „ugye minden rendben?!”, „csak itt meg ott fáj egy picit, de a műtét jól sikerült…”

„és nem pótolhatod sohase már…”

Ők is hetvenesek …

  1. 08. 07. vasárnap

CSÚCSON?!

CSÚCSON?!

Fölért.

Tegnap „odaért”.

Tényleg ott volt.

A csúcson!

A „Hilton Anatole szállodában … a „Trump nyert” áruk tárházában” (The New York Times).

A legkisebb fiú. A „Hol volt, hol nem volt” fiú. Bizony „Nagy utat” tett meg, míg följutott. Ez tényleg „nagy” tett volt. Egy kis, azóta már híres faluból indult. Egyszer kapott egy nagy pofont az apjától. Nem feledte. Aztán kapott egy másikat is. Azt nem az apjától. A tévében. Azt se feledte. „Tanult” mindkettőből: nem a részvétel a fontos, a GYŐZELEM! Bármi áron! Azt, pedig nem lehet úgy elérni, „ha a legkisebb ellenállás felé vesszük az irányt”. „Nincs olyan ellenség, amelyet Krisztus már le ne győzött volna” – csak bele kell vágni. Mert ellenség(e) van. Mindenütt. Keresni sem kell. Csak rámutatni! Zéró tolerancia ide, zéró oda. Ott vannak. Mint az MTK pályán. Gá-gá. „Magyarország, Európa magányos csillag állama” miniszterelnöke mondta. Tegnap. A csúcson. A „régi vágású szabadságharcos”. Az „egyetlen migrációellenes politikai vezető kontinensünkön”. A nagypapa. Aki szereti a pálinkát. Is. Az „ezeréves” országban. Ami – azt hiszi – az övé. Mert most a csúcson van! A „demokrata”. Legalább is ezt mondja magáról. Tudjuk, nem azt kell figyelni, amit mond. Sőt: azt nem kell(ene) figyelnünk. Mert Ő igazi „ellenálló”. Ellenáll még a „progresszív liberálisok” hadának is. Aki tudja, „hogyan lehet leküzdeni a szabadság ellenségeit a politikai hadszíntéren”. Csak mondja és mondja a magáét. Lenyűgözve hallgatják. A megbabonázottak. Ahogyan mi is.

Nemsokára hazajön. Közénk. Nem marad ott. Kár. Pedig ott lenne a helye. De mégis hazajön. Nekem ez jó lesz? A frászt lesz. Nekem nem enyhül majd a „kín”. Kevesebb világosságom lesz. Meg télen melegem se. Minek azt. Most van benne részem. Mert már nem kapcsolom be a légkondit se. Igaz: a kertben a füvet se melegítem alulról. Nem is locsolom. Tilalom van. Már sárga.

Meghallgatok egy Bródy dalt…

  1. 08. 05. péntek százhatvankettedik nap

(Kép: The New York Times)

A FAJVÉDŐ

Hozzáfogtam, hogy megírom: mit gondolok a tusnádfürdői orbáni beszédről. Már le is vettem a polcról Gyurgyák János könyvét, A MAGYAR FAJVÉDŐK-et, megtaláltam az interneten a tanulmányát is: „A magyar fajvédelem, mint politikai mozgalom alapvetően az első világháborút követő nagy nemzeti összeomlás következményeként jött létre … mint politikai ideológia egyes eszméi, ideái és gondolatai … a dualizmus korszakában keletkezett … Horthy tisztelői és támogatói voltak, akik a nemzeti egységet leginkább benne látták megtestesülni … legerősebb életérzéseik tehát nem a békebeli Monarchiához, hanem az első világháborúhoz, az átélt borzalmakhoz, az erdélyi román betöréshez, de mindenekelőtt a történeti Magyarország tragikus bukásához, végül pedig az októberi forradalom és a kommün – mély ellenszenvvel tekintett – valóságához fűződtek, s ez utóbbiakban különösen a magyarországi zsidóság és Károlyi Mihály szerepét ítélték meg és el a leghatározottabban … „Ebben az országban rendnek kell lenni …” A korabeli fajvédők „egy új Magyarországról álmodoztak, a politikai, társadalmi és a szellemi életben pedig őrségváltásban gondolkodtak és reménykedtek … hittek abban, hogy Magyarország egyfajta lelki megújhodás, nemzeti és faji reneszánsz előtt áll, továbbá a magyar lelkek forradalmát hirdették, s egy ’új magyar ember’ megszületésében bizakodtak. Számukra a fajvédelem nemcsak minden ’idegen étvágy hódításának’ letörését jelentette (azt is!), de jelentett egyfajta küzdelmet a szociális kizsákmányolás és kulturális elnyomás ellen is … Ez az ideológia – tehát a vélt vagy valós külső és belső ellenségekkel szembeni rendíthetetlen fajvédelem, a megcsontosodott magyar társadalommal szembeni gyanakvás, a közép- és az alsóbb néposztályok érdekeinek képviselete és a valóban létező szociális érzékenység másfelől – a nagy összeomlás után meghatározó szerepet játszott a magyar politikai eszmetörténetben.”

Kísérteties hasonlóság.

Viszont a szociális érzékenység sehol. Az nem érdekes a „maiaknak”.

És akkor földobja az internet: „egy megyéspüspök, aki 30 milliárdos állami támogatásból (tehát az én pénzemből és a te pénzedből) felépíttette a lakitelki Hungarikum Ligetet”; az MNB bevezette üdülőjébe a Balaton vizét; fatüzelésre térhetnek át az iskolák; megyei kórházakban osztályok szűnnek meg orvos és nővérhiány miatt; az MVM duplájára emelte a feltöltős áram díját; ötezer hallgatóval kevesebbet vettek föl idén az egyetemekre; bődületesen megemelkedett az érdeklődés a fatüzelésű kályhák iránt; föl kell készülni az üzemanyag hiányára, egyes kutakon már most sem lehet az olcsóbb fajtából kapni; a magyar miniszterelnök közben Amerikában osztja az észt, hogyan csinálja.

Kísérteties.

A szakértő elmagyarázza a tévében: ez még csak a kezdet, valahol nagyon elba@tuk, pontosabban a magyar kormány. Politikailag érthető, hogy most, nyáron, a legnagyobb melegben csinálja meg a kiigazítást. A zembereknek ehhez semmi köze, velük nem kell megbeszélni, miért hazudtak reggel-délben-este. Majd elcsitulnak. ügyes nép a magyar, kitalál majd valamit.

Közben „építik tovább” az „új magyar középosztályt”, értsd: lopnak tovább és osztogatják a csókosoknak.

Közben „FAJMAGYAROK” és „magyar fajvédők” lesznek. Kulturálisan.

Süt a nap. Aszály van az Alföldón. Háború a szomszédban. Talán csurran-cseppen onnan valami. Gáz egyelőre még jön, qu@a drágán.

Mi lesz ebből, mi lesz ebből…

  1. 08. 04. csütörtök százhatvanegyedik nap

NEM ŐRÜLT: VEZÉR!

„Az elmúlt 20 évben minden alkalommal felbosszantott, amikor valaki nyilvánosan vagy társasági beszélgetés során Orbán Viktort őrültnek, bolondnak, elmebetegnek titulálta” – olvasom a Facebookon Vásárhelyi Mária bejegyzését. Biztos igaza van. Orbán nem (lehet) őrült, bolond. Hogy sokat ismétli önmagát? Legföljebb más sorrendbe rakja a szavakat? Ugyanazokat csépeli, mindig van, akire uszít? Ez még nem a „bolond”-ság jele. Hogy maga-kreálta világot valóságnak hiszi? Abban él? Sokan hisznek abban, hogy jön majd a királyfi és elveszi, majd elviszi őt, mégsem bolond. Vagy tán ő mégis az?

 

„… Csak jön! Talán még furcsán is nézünk,

ahogy először előlép s beszélni kezd,

talán fakó a hangja, az arca bíbor,

s nem sztárok arca, ha kémleli a messzeséget,

de valami mégis odafigyelni késztet!

 

S ahogy egymáshoz hordja az igéket,

ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,

ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,

ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,

ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,

ahogy megmutat rútat és szépet,

ahogy valóra váltja tettel a meséket,

ahogy odaáll, küzd és vérzik,

ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,

ahogy megáll és azt zúgja: utánam!

ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet

a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,

nem keresed, mit és miért akarhat,

csak úgy érzed, nincs más, aki

jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,

s szentül hiszed beváltja, amit ígér,

s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,

nevével ébredsz, nevével alszol este,

nélküle nem látod a jövőt szépnek,

benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,

s úgy érzed, meghalni érte

a legszebb álommal felér!

Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!”

 

Olvasom Alföldi Géza 1944-ben írt hírhedt versét, amit Zoltán Gábor idéz Szép versek 1944. című könyvében. Zoltán Gábor megemlíti: „Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy valamelyest megértsük a vezér iránti rajongást, de a mindenkori rajongókat is. Szálasi Ferenc katolikusként határozta meg magát, és minden jel szerint abban hitt, hogy isten akaratából lett vezér, és egészen a végső bukásig látszólag semmi kétely nem gyötörte; nyilván úgy gondolta, Isten majd megsegíti választottját…”

Ismerjük annak a történetnek a közepét, végét. Azt, ahová elvezetett „minket”. A Vezérséghez nemcsak a Vezér kell, kellenek hozzá az Alföldi Gézák, a névtelen Gézák is. Persze: a fő felelősség akkor is a Vezéré, akik szépnek láttatja a jövőt; aki fejjel megy a falnak is, ha azt érzi szükségesnek; aki valóra váltja a meséket; akinek nevével ébredni, elaludni, meghalni is érdemes. „Ismerjük annak a történetnek a közepét, végét. Azt, ahová elvezetett „minket”.” Nem (volt) érdemes követni.

Nem, nem őrült.

Szerintem sem az…

  1. 08. 01. hétfő egyszáz-ötvennyolcadik nap

„OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN…”

„OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN”
írta 1944. május 19-én Radnóti, „s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek”. Vajon mit írna ma? Vajon hova írna? Megjelenne és lenne visszhangja?
És Ady? Ha megszólalhatna, megint elátkozná „százszor Pusztaszer”? Mert az „új, az énekes” Vazuloknak ez lehet csak a sorsuk? Hiába döngetne „kaput, falat”?
És József Attila? Mit írna a Város pereméről? Vajon a guanóról írna, a keményen, vastagon lerakódóról? Ami ma is a lelkünkre ül? Vajon kikről írhatna, akik végre „meghallói a törvényeknek”, akikben az felbúg, „mint a mélyhegedű”?
Vajon mit írnának?
És ki olvasná? Meghallanák-e azok, akiknek írnák? Figyelne-e rájuk valaki? Hát a hatalom, mit tenne velük? Kiközösítenék őket, hogy nem magyarok? És lennének szövetségeseik?
 
Hisz ott van, megírták már! Ma is igaz minden szavuk!
Legalább olvassuk őket…
 
2022. 07. 31. vasárnap egyszáz-ötvenhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(133.)
Thesszával tegnap éjfélig néztük a tv-t. Meleg volt. Lent maradtunk a nappaliban. Oda nem szorult be annyira a meleg levegő. Én sportot néztem, Thessza a lábamnál hevert, néha fölemelte a fejét és kérlelően nézett rám, mintha azt mondaná: „simizz már egy kicsit, gazdikám”!
Közben kapcsolgattam ide-oda, rögtön idegesebb is lettem: ömlöttek a hírek, szakértői magyarázatok erről-arról, rólam meg közben a víz kezdett. Nemcsak a melegtől. Aztán abbahagytam a távirányító nyomogatását, leraktam a fotel karfájára magam mellé és csak ültem ott és járt az agyam. Mert az járt (még), a sok gyógyszer ellenére is, bár néha-néha kihagy már a szerkezet, már lassabban is ketyeg, de még (talán) üzemképes. Thessza a szőnyegről elégedetlenül nézett rám, mintha azt kérdezte volna: „miért nem beszélgetünk?”
Hát beszélgessünk.
– Gazdi, az utóbbi napokban-hetekben megváltoztál, mintha idegesebb, ingerültebb lennél – kezd bele Thessza lógó fülekkel, „biztosan a meleg teszi”, és várakozóan néz rám.
– Biztosan – felelem krákogva az estében enyhülő, mégis izzasztó hőségben.
– Korábban is volt már ilyen meleg, de te akkor nem zuhantál ennyire magadba – reagál Thessza, és nagy, barna szemeiből aggódást is kiolvasok.
– Na jól van, akkor belevágok. De nem lesz egyszerű, amit mondani fogok, próbáld megérteni a hallottakat. Arról van szó, hogy egyre rosszabbul látok, hallok, sajog a bal térdem is, öregszem, nagy változást, bajt jeleznek ezek a tünetek. De nem is ezek a legsúlyosabb gondok, mert ha csak ezek lennének, akkor még nem is lenne olyan nagy a baj.
– Volt már ilyen máskor is, nem kell annyira a szívedre venni, mi a baj? – reagál megint gyorsan, miközben vakarászni kezdi magát.
– A kiadásaink folyamatosan és drámaian nőnek, a pénzünk meg alig változik, pedig mi nem is vagyunk annyira szegények, mint a szemben lakók, akkor mi történik velük – felelem rekedten a melegtől.
– Biztosan számíthatunk a … – de nem folytatja, mert hall valamit kintről, amit én persze nem.
– Tudod Thessza te, anya, az ifjú gazdi és én egy család vagyunk: együtt élünk, közös háztartásban, figyelünk is egymásra. Tegyük föl, hogy összesen van 100 egység pénzünk, amiből meg kell élnünk: abból kell ennünk, ruházkodnunk, a rezsit, a kábel tv-t, az autót meg tudom is én még mit fizetnünk. Eddig érted? – és megállok egy pillanatra, ránézek Thesszára.
– Persze, hogy értem, ez nem nagy ügy, ez így van mindenütt, folytasd nyugodtan tovább, közbe-ugatok, ha valami zavarosat mondasz majd – így a kutya-barátom és lehasalva figyel rám.
– Szóval abból a 100-ból kell kijönnünk, azt kell beosztanunk és sorolnunk a kiadások között, mert nyilván, ha nem vigyázunk, idő előtt elfogy a suska, a végén nem marad arra, amire még kellene – folytatom.
– Akkor előbb vegyetek magatoknak kaját, aztán nekem is, fizessétek ki a rezsit és a maradékból lehet majd szórakozni, autókázni, utazgatni – vág közbe Thessza, miközben az egyik hosszú füle, a jobboldali, hátra-csapva, rózsaszínű hallójárati porcogói szabadon, ami engem mindig zavar, hát odanyúlok és visszabillentem.
– Jól beszélsz, de mi van akkor, ha én ki akarok menni a meccsre, kerül, amibe kerül, mert foci-őrült vagyok, és imádok kiabálni, petárdákat dobálni, meg szidni az ellenfél szurkolóinak a felmenőit – felelem vissza.
– Te nem vagy olyan!
– De lehetnék, különben is ÉN vagyok a fő-fő GAZDI, azt tehetek, amit akarok!
– Nem úgy van az, gazdikám; csak sorjában, várd ki a végét, amíg rád kerül a sor!
– Nem várhatok, most lesz a meccs! – vágom vissza élesen és ingerülten, mert érzem és tudom, igaza van.
– Pálinkát nem akarsz? Hát a haveroknak fizetés-emelést, Hatvanpusztán birtokot, Budapesten Olimpiát, Vizes VB-t, Atlétikai VB-t, meg tudom is én mit, nem vagyok én ember – vakkantott vissza Thessza morogva.
– De, azt is akarok, mert „olyan” ember vagyok – felelem.
– Akkor nem vagy demokrata meg közgazdász sem, sajnos. Ha leszoknál a marha szokásaidról, talán jutna – megint Thesszát hallom.
– Én vagyok a GAZDA! – válaszolom a kutyának, de minden szavamat hamisnak hallom.
– Gazdi, ez nem te vagy, hagyd abba, ismerlek, fejezd már a nyavalygást, ébredj már föl – és akkor kinyitom a szemem, látom ott térdepel rajtam Thessza és nyalogatja az arcomat.
A bóbiskolásból fölriadtam hirtelen: hol is vagyok, mi a franc van körülöttem? Csak Thessza vigyorgott mellettem…
2022. 07. 30. szombat egyszázötvenhatodik nap