Vélemény kategória bejegyzései

MÁR VIRÁGZIK…

MÁR VIRÁGZIK…

 

Legalább megcsináltatom a jogsimat, úgyis már rég lejárt – gondoltam, bár magam sem hittem, hogy akkor most majd befejeződik a „veszélyhelyzet” és megint minden megy majd a normál kerékvágásban (a rendőr elkérheti a jogsimat és ha lejárt…), mert a veszélyhelyzet az valahogy mindig marad, nyúlik, mint a rétestészta, „magától meghosszabbítódik”. Aztán fölhívtam a háziorvosomat, becaplattam hozzá, fölvettem a maszkomat, az asszisztensnő rám rakta az EKG kütyüt, megzümmögtette, aztán megmérte a vérnyomásomat, ez kicsit magas, morogta, akkor nyílt az ajtó, behívott a doktornő, írok föl még egy gyógyszert a magas vérnyomása ellen, menjen a laborba, aztán vissza, amikor meglesz az eredmény és akkor megkapja majd, két évre érvényes lesz. Persze a vérvétel nem sikerült, „megalvadt a vére”(?), mondta a laboros-nővér, „de másodszorra már remélem minden rendben lesz”, csak olyan lett a karom, mintha drogos lennék.

Ez legyen a legnagyobb baj – súgtam magamnak, „csak feküdj nyugodtan…”, már virágzik.

Eltelt majdnem egy hét.

A háború közel ötven napja zajlik, az orosz támadók kíméletlenül bombáznak civil célpontokat, ölnek civil embereket: asszonyokat, menekülő „öregeket”, gyerekeket. Már benn vannak a szobá(m)ban is, bár (még) fizikailag nincsenek itt. Mi meg közben még mindig csak a „rezsiharc”-ról; „csak bele ne sodródjunk”-ról; „fölhívtam Putyint a béke miatt”-ról; szmokingban, kis-ujjunkat eltartva, Whiskyt szopogatva humanitárius csomagokról, menekülők segítéséről hadoválunk.

Eltelt majdnem egy hét.

Mennyi mindent olvastam, hallottam arról, mi is történt. De mégse tudom. Azt sem: miért történt, ami történt. Főleg azt nem: mi lesz most, mi lesz ezután, mi fog változni? És mitől?

Eltelt majdnem egy hét.

Itt élek, ebben a kis országban idestova hetvenkét éve. Kisgyerek voltam Rákosi alatt, Kádár alatt tanultam meg írni-olvasni, megérteni Adyt, Radnótit, József Attilát és az algebrát, az integrálszámítást, kokettáltam Marxszal, megértettem: nem lehetek egyedül, szolidaritás nélkül boldog. Aztán beleborzongtam a rendszerváltás mámorító szabadságába és később szembesültem: az sem hozta el mindenkinek a szabadságot. Lassan-lassan rádöbbentem a házfalakon megint megjelenő jelekre, a vissza-visszatérő, gerjesztett gyűlöletre, a fölszított uszításra. Mint a béka a melegedő, vízzel teli lábosban hozzászoktam a forráshoz, miközben főttem…

Eltelt majdnem egy hét.

Thessza sem találja a helyét. Mert ismer engem: ha én sem, akkor ő sem. Nem érti, érzi. Ennyi neki elég: a gazdinak valami baja van, valami nagyon nem stimmel, akkor neki sem stimmel. Bújik a lábamhoz. Segítene és segít is, ahogy tud.

Eltelt majdnem egy hét.

Elolvasom Ágostont, Péterffyt, Mérőt, Tölgyessyt, Révészt, Hontot meg tudom is még kit; elolvasom a sok szavazat-számláló önkéntes beszámolóját; meghallgatom Gyurcsányt, Márki-Zayt, Lendvai Ildit – és nem leszek okosabb. Semmivel nem leszek okosabb. Oránt kihagyom. Jobban kell csinálni, jobban lehet csinálni – mondják és folytatják.

Biztos bennem van a hiba. Ők mindannyian okos emberek. Elemzők, írók, politikusok. Talán én megyek szembe a forgalommal. Talán én vagyok részeg.

De ez nem vezet sehová.

Eltelt majdnem egy hét.

Ez a vereség – szerintem – nem kampány-vereség. Nem szerencsétlen mondatok, elfuserált plakát-kihelyezések, a „háború félreértelmezése”, a „magyar lélek fel nem ismerése”, a budapesti értelmiség felsőbbrendűségi érzése, a vidék hülyesége, a Orbán zsenialitása, az eleve elvetélt összefogás töketlensége stb miatt következett be. Nem. Tizenkét éve folyamatosan és nem is rejtőzködően épül hazánkban egy zsarnoki rendszer, egy diktatúra, a „kiválasztott” személyre szabott hatalmi struktúra, a csak neki engedelmeskedő média, közigazgatás, ügyészség, rendészet és jogi-intézményrendszer. Nem közszolga ő, hanem szolgákat feltételező zsarnok. A saját pályáján reménytelen! Krishnalal Shridharani írja valahol: „a zsarnok csak azt a hatalmat képes gyakorolni, amelynek mi – erő híján – képtelenek vagyunk ellenállni”! Akkor álljunk ellen. Akkor ne vegyünk részt benne. Természetesen erőszakmentesen, békésen, mégis határozottan. És persze: OKOSAN. Használjuk azokat a módszereket, eszközöket, amiket Gene Sharp összegyűjtött.

Most esik. Dörög is. Még nem villámlik…

  1. 04. 09. szombat negyvenhatodik nap

NEM IS TUDOM…

NEM IS TUDOM…

 

Vereség? Kudarc? Katasztrófa? Csak a szokásos? Megint fasiszták a magyar parlamentben? Orbán zseni? „Az a hülye vidék”? MZP? Elmész innen? Vissza se nézel? Folytatod?

 

Csak úgy tódulnak föl bennem, záporoznak rám a kérdések. Biztosan nálad is. Nem hagynak nyugodni. Téged se? Ugyan még kicsiket öklendezem, nyelem a gyomromban rúgkapáló(?) gombócot, de már nem nyúlok a Whiskyért. Többször átéltem ezt a helyzetet. Az utóbbi években csak ezt a helyzetet. Nem igaz: 2018 más volt. Hamis remény. De szép volt.

 

Túlélem ezt is.

 

És mégis!

 

Még nem mondom mamunak a hamut, még pelenkát sem hordok, oda jutok el, ahova akarok, segítség sem kell hozzá. Megértem, amit írnak, mondanak, talán még érvelni is tudok mellette-ellene, újraolvasom a Faustot, de kosarazni már nem fogok. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – írta Hemingway és látom az öreg halászt, aki már nyolcvannégy napja nem fogott halat, aztán mégis, érzem a zsigereimben, hogy küzdök én is, már meg is van, most fárasztom három napig, már alig vonszolja magát, már ki is fogom, itt van a hajóm alatt, de jönnek a cápák… és Santiagó segít…

 

Én sem arra születtem, hogy legyőzzenek. Néha elbizonytalanodom, de most tudom: IGAZAM VAN! Csak ez nem elég, ennél több kell. Ebben a hazában sokkal több! Még az is lehet, hogy az sem lesz elég. Hányan próbálták meg, hányan és hányan fogtak össze és mégse sikerült. Elbuktak? Dehogy: még most is „áldó imádság mellett/ Mondják el szent” neveiket.

 

Szóval: nem erre születtem, hogy legyőzzenek…

 

  1. 04. 06. szerda negyvenkettedik nap

MEGINT EGY KÍNAI MESE

MEGINT EGY KÍNAI MESE

 

De ő a magyar angolna…

 

„A SZENT ANGOLNA

 

Kuaijiban a Dam kőpavilon mellett hatalmas juharfa állt. Törzse korhadásnak indult, jókora üreg keletkezett benne, s valahányszor eső esett, az üreg megtelt vízzel. Egy halkereskedő a fa mellett elhaladva a móka kedvéért betett egy angolnát a vízzel teli üregbe.

 

Minthogy angolnák nem szoktak fákban élni, a falu lakói meg voltak győződve róla, hogy szent állat telepedett a fába. Templomot emeltek a fa mellé, mindennap macskát áldoztak az oltáron, a templomot elnevezték Angolna Atya Templomának. Hittek benne, hogy aki az angolna előtt imádkozik, megtalálja a szerencséjét, aki viszont nem adja meg az istenségnek a tiszteletet, bajba jut.

 

Amikor a kereskedő visszatért útjáról, és látta, mi történt, fogta az angolnát, elvitte, hogy levest főzzön belőle. Ettől kezdve az angolna nem volt szent többé.”

 

  1. 04. 06. szerda negyvenkettedik nap

„.. MÁSKÉNT TAPAD A HAJ…”

„.. MÁSKÉNT TAPAD A HAJ…”

 

Tudom, az, az 1933-ban írt és csak később, 1936-ban megjelent vers egészen másról szól. Nem „ERRŐL” az izéről. Nem a „hogy a francban lehet ez; miért kaptunk megint ekkora kib@@ott pofont; hogy nem vettük észre; az MZP, a Jakab, a Gyurcsány húzzanak már végre el retkes bús pi@ba” nyavalygásokról. Hanem azokról, akiket akkoriban sem ismertek, s mert nem ismertek lenéztek (azóta sem változott semmit ebben a világ) . Akik másként ejtették a szót, akik öntőformákba löttyintették a „való anyag”-ot, akik helyt álltak az emberiségért „az örök talajon”; akik „Papok, katonák, polgárok után…” lettek a meghallói, csinálói a törvényeknek – legalább a költő víziójában.

 

És most? Mit tudunk mi vajon azokról, akikre most újjal mutogatunk? Akiket megbélyegzünk, elitélünk? Ismerjük őket? Tudjuk, hogy tapad a fejükhöz a haj? Tudjuk, hogy az ő lelkükre hogyan ül ez a (rákövesedő) kor? Tudjuk: mi búg bennük, „mint a mélyhegedű”? Nap, mint nap hogyan alázzák őket, egymást, mi fáj nekik, ha tudják értik is? Egyáltalán: miért gondoltuk azt, hogy „itt vagyunk, gyanakvón s együtt…”?

 

Ismerjük őket?

 

Én nem tudom a választ. Lehet, hogy te sem barátom. Lehet, ők maguk sem ismerik (eléggé) önmagukat. Élniük viszont kell, lakniuk is, tartoznia egy családhoz közösséghez, a szokásokhoz, a begyakorlott és már gépies mozdulatokhoz, ahogyan fölemelik a szájukhoz a sörös-kriglit, megszívják és kiköpik a bagót, bezuhannak az ágyba horkolni, miközben kigurulnak a fémpénzek a zsebükből, viszont a mindennapos gondok tovább szorítják a mellkasukat – élni kell!

 

Iskola? Színház? Filmcsatorna? A büdös, migráncsoktól hemzsegő Bécs? Internet? Szivárvány? Ugyan. Miről hadoválok itt. Az ellenség, az világos beszéd, legyen, aki megvéd. Az érthető: hisz az egész élete erről szólt, ezt látta gyerekkorától kezdve, ennek a jelbeszédét, mimikáját legalább ismeri! Krumpli, ami ehető. Valami, ami legalább egy darabig ég, hogy legalább a gyerek ne fázzon. A polgármester, aki legalább fölfogad mindenes kifutónak. A pap, aki szépen beszél. A tanító, aki andalítóan magyaráz. A miniszterelnök úr, akinek ugyanolyan hasa van, mint neki… Ha mindegyik ugyanabba az irányba mutat?!

 

Sok valóság van. Itt Magyarországon sok. Melyik a „másik”?

 

„A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.”

 

  1. 04. 05. kedd negyvenegyedik nap

EGY MÁSIK KÍNAI MESE

Nézem a képet. Nincs „jobb” dolgom. Hát nézem. Gábor Breyer rakta föl. Ez az egyik. Aztán beugrik a mese…

 

„KI A LEGELEGÁNSABB?

Zou Ji, Qi hercege magas, jóvágású férfi volt. Egy reggel választékosan felöltözött, és hosszasan szemlélte magát a tükörben.

– Ki az elegánsabb, Xu herceg az északi városból, vagy én? – kérdezte feleségét.

– Te mindig elegáns vagy! Hogyan lehetne Xu herceget hozzád hasonlítani? – felelte az asszony.

Mivel az északi városbeli Xu herceg nagy népszerűségnek örvendő, jóképű férfi hírében állt, Zou Ji nem hitt a feleségének, feltette a kérdést ágyasának is.

– Hogyan is lehetne Xu herceget hozzád hasonlítani? – kiáltott fel az ágyasa.

Később bejött a herceghez az egyik pártfogoltja, s a herceg neki is feltette a kérdést.

– Messzi földön te vagy a legelegánsabb! – hangzott a válasz.

Xu herceg másnap magához hívatta Zou Jit, és találkozásukkor Zou Ji megállapította, hogy Xu sokkal elegánsabb, mint jómaga. Ismét hosszasan álldogált a tükör előtt, és meg kellett állapítania, hogy kettejük közül Xut illeti a babér.

Éjszaka, az ágyában, elgondolkodott. „. A feleségem azért mondta, hogy én vagyok az elegánsabb, mert elfogult. Az ágyasom azért, mert tart tőlem, a pártfogoltam pedig azért, mert valamit akar tőlem!””

 

  1. 04. 05. kedd negyvenegyedik nap

CSAK EGYSZERŰ ÉS DÜHÖS KÉRDÉSEK

CSAK EGYSZERŰ ÉS DÜHÖS KÉRDÉSEK

 

Mi történt? Miért az történt?

Megint ugyanaz történt? Mégis bele lehet lépni kétszer, sőt többször is ugyanabba a folyóba? Nem ugyanazt a tizenkét évet éltük át mindannyian itt, ebben a kis hazában? Ha én „azt” éltem át, ők nem azt? Én mást láttam bele? Ők miért nem látták ugyanazt? Talán a szememmel van baj? Vagy talán rosszul dekódoltam a látottakat? Rossz feleletet adtam a látottakra? Miért nem vettem észre? Hol és mikor rontottam el? Nem voltam eléggé meggyőző? Nyitott se? Nem értettem meg őket? Kik voltak az ők? És a mi? Talán nem is voltunk (mi)? Nem hittek nekünk? Hogy nem akarunk háborút! De nem elég annyi: „kimaradni”? Hogy nem lehetett ezt megérteni? Hogy nem lehetett ezt megértetni? Tudtuk, tudjuk egyáltalán kik élnek itt, hol s miképp? Hogyan és miért döntöttek, döntenek úgy, ahogy döntenek? „… ím itt e kő”, de hol van az a kő? Láttuk a dolgozót is, „ki dolgáért remeg”? Leültünk közéjük mesét hallgatni egyszer is? …

 

Mi történt? Miért az történt?

És mi lesz ezután? Nyalogatjuk majd a sebeinket? Meddig nyalogatjuk? Mutogatunk majd egymásra? Az objektív világra? A másvilágra? Várunk majd a csodákra? A messiásra? Esetleg végre csöndbe maradunk? Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt? Hivatalból politikusaink teszik majd a dolgukat tovább? Ugyanúgy? Beülnek és szavaznak vagy nem szavaznak? Ahogy tizenkét éve teszik? Semmi ötlet, semmi kreativitás? Mi megyünk, menjünk a lecsóba? Kell ez nekem, nekünk?

 

Mi történt? Miért az történt?

És a következő választáson? Ami mindjárt itt van, mi lesz? Megint leutazunk 250 kilométert, hogy megszámoljuk a megszámolhatatlant? És ha ebben már nem leszek, leszünk partnerek? Mert ezt nem akarjuk? Így nem akarjuk?! Ha tovább nem leszünk fegyelmezettek? Mit veszthetünk? Már tizenkét éve vesztünk, nem látjátok?

 

Csak egy vénember duzzog, csak egy vénember duzzog?

 

  1. 04. 04. hétfő negyvenedik nap

LUJZA ÉS JENŐ 25.

LUJZA ÉS JENŐ

(26.)

(utánzat)

  • Jenő, mi az a kampány?
  • Hadjárat, rövid ideig tartó, de fokozott erőfeszítéssel végzett tevékenység.
  • De szép, és most kampány van.
  • Az!
  • Tényleg?
  • Tényleg.
  • Értem, akkor most erőt feszítenek.
  • Azt!
  • De Jenő, azt is mondják és írják, hogy a kampányban vitatkoznak, érvelnek meg megmondják, hogy merre van az előre, nem hátra, éppen erről nem olvasok semmit!
  • Nem tudod, merre van az előre, Lujza?
  • Arra, amerre a „folytatjuk”?
  • Na látod, tudod te…
  • És mit folytatnak majd, a háborút?
  • Lujza, a háború nem nálunk van!
  • De Jenő: pedig már nálunk is alacsonyan szállnak a „drónok”.
  • Mennyire kellene az eső, Lujza!
  • Jenő, ne viccelődj, mert például képzeld el, hogy rázuhan a hatvanpusztai majorra, akkor mi lesz velünk?
  • Oda nem zuhan.
  • Jenő, miért nem?
  • Mert csalánba nem üt a ménkű!
  • Akkor jó.
  • Nem jó.
  • És ki nyer majd, Jenő?
  • Nem tudom.
  • Kár.
  • Miért kár?
  • Mert a győztessel akarok lenni!
  • Arra szavazz, akire …
  • De Jenő, a TV2 azt mondta egy kisfilmben, hogy az Orbán Viktorra kell szavazni.
  • Nem azt mondta.
  • De.
  • Azt mondta az a sok híradós meg a többi, hogy ők az Orbánra fognak szavazni.
  • Ja, az más. És más mit mondott?
  • Ki más?
  • Jaj, Jenő, miért vagy ilyen lassú és akadékos?
  • Mert gondolkodtam, hogy volt-e másik adó, amelyik nyíltan megmondta.
  • És volt?
  • Olyan nem, csak burkoltan.
  • Jól van, Jenő, de én hazaárulókra nem szavazok!
  • Hazaárulókra?
  • Igen, aki beengedi a spájzába a lekvárok közé az oroszokat, az…
  • Nem a lekvárt keresték.
  • Akkor jó, már megijedtem. De mit kerestek?
  • Ukránokat.
  • És találtak?
  • A Szijjártó szerint, ma mondta.
  • Az ukránok dézsmálták a lekvárt?
  • Nem.
  • Értem. De ugye nem zárják el a gázcsapot?
  • Miért zárnák el az oroszok a gázcsapot?
  • Mert a Szijjártó azt mondta, hogy a baloldal miatt elzárják, mert a baloldal fegyvert, katonát akar az ukránoknak küldeni!
  • De Lujza, a németek, a NATO meg mások küldtek és mégsem zárták el!
  • Nem? Akkor miért mondja a Szijjártó?
  • Hogy ne szavazz a baloldalra.
  • De hát akkor se zárják el!
  • Nem, Lujza.
  • Jól van Jenő, de legalább kértünk már hitelt az Uniótól, lesz pénzünk.
  • Nem kértünk.
  • De az Orbán Viktor, tudod, az az elegáns fickó, levelet is írt nekik.
  • Azt írt, de hitelt nem kért.
  • Kár.
  • Miért kár, Lujza.
  • Mert akkor törleszthetnénk, már úgy megszoktam.
  • Azt nem lehet megszokni.
  • Akkor nem szavazok rájuk!
  • Rendben, Lujza.
  • De ugye te se?!
  1. 03. 30. szerda harmincötödik nap

EGEKBE EMELTE

„EGEKBE EMELTE”

 

Háború van. A szomszédban. Az agresszor Putyin parancsára.

Persze vannak olyanok is, akiknek fontosabb: választások és népszavazás lesz Magyarországon. Ezért ki sem ejtik Putyin nevét. (Ő sem.) Nem tudtad? Dehogynem. Már az egész világ figyeli az eseményeket. Persze az EBESZ is. Már ez is SZÉGYEN.

Hát még a kampány.

Mert a kampány az zajlik. Ahogy itthon szokott. Karakter-gyilkosságokkal. COVID oltásra regisztráltak adataival történt visszaélésekkel. Aztán penetráns hazugságokkal: „ha biztonságot akarunk Magyarország számára, azt csak a Fidesztől és a Kereszténydemokrata Néppárttól várhatjuk”, „Ha békét akarunk, nem szavazhatunk a baloldalra … azt csak a nemzeti oldal … képes megadni” – harsogja a pofánkba mindenhonnan a magyar miniszterelnök. Úgy, hogy közben ki akar maradni. Ráolvasással akar hatni a felekre. A (volt?) haverjára és a „stílustalanra”. Közben a lakájai szerint (ugye tudod: a lakájai levegőt se vehetnek az engedélye nélkül): „Zelenszkij most minket támad”, „Zelenszkij nyíltan beleavatkozik a magyar választásokba” (vágod?, élet-halál harcukat vívják a szabadságukért, családjukért, az életükért, miközben a döntésképtelen(?) Orbán Viktort akarja megbuktatni?).

 

Még nem kezdődött meg a választás. Még egy hét van hátra. Mi lesz jövő vasárnapig? „s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,/ honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék”? És mi lesz vasárnap? Ami most (még) nem darutollas csendőrök között fog lezajlani, csak krumplival, közmunkás-félemlítéssel, kocsiztatással, meg tudom is én még mivel. „Csak” úgy, ahogy már az elmúlt három választáson is. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én biciklivel megyek” – mondta „még az ÁTKOS-ban” Sándor György a gyerekeknek. Ha ez a hatalom csak biciklivel menne. De nemcsak azzal megy. Megbuherált választási törvénnyel, ordas hazugságokkal. Aktivisták által kitöltött levélszavazatokkal.

 

Nézzük addig Zelenszkij sorozatát: nekünk (is)szól.

 

Aztán menjünk szavazni, ránk fér már egy győztes szavazás…

 

  1. 03. 26. szombat, harmincegyedik nap

„NYOMJ EGY LÁJKOT, ÉS IRATKOZZ FEL, ÉN VAGYOK AZ UTOLSÓ EMBER A FÖLDÖN!”

„Ne nézz fel!” – megvan ez a film? Láttad már? Tudod mi a story?

Nem?

Nem baj.

Minden nap úgyis átéled.

Minden nap veled, a családoddal, a barátaiddal, az ismerőseiddel és másokkal, mindannyiunkkal ugyanez történik. Állítólag vígjáték. Olyan szatíraféle. Már a film. Amin sokat lehet röhögni. Persze sírni is. Kinek mit.

De bameg: az élet nem film!

És ott is pontosan ugyanez történik!

A filmben két csillagász figyelmeztet: közeledik egy hatalmas üstökös, ami – hat hónappal később – becsapódik majd és elpusztítja a földet, ha nem lépnek az emberek. Az amerikai elnök épp mással van elfoglalva, választások lesznek (érted: választások!, nem érdekli akkor a föld pusztulása), annak rendeli alá a védekezést. A MÉDIA csak a nézettségre figyel, kiröhögi a tudósokat. Mi emberek? Minket meg a házasságtörés, aztán a nyálas lánykérés, meg persze a sör és a foci érdekel.

Aztán persze: BUMM!

Káromkodni lenne kedvem: a filmben nagyszerű szereplők játszanak, Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence, Meryl Streep, Rob Morgen és sokan mások. Nagyszerűen!

Az életben? Az életünkben? Orbánok, Putyinok, Papp Dánielek, Novákok, Bayerek és persze mi, egyszerű „halandók” játszunk, aztán elfogyasztjuk az utolsó vacsoránkat.

Persze, hogy nem nézünk fel.

Persze, hogy „ELŐRE MEGYÜNK NEM HÁTRA”(?). Úgy jó, ahogy van. Ahogy lesz. „Az emberek keveset gondolkodnak, felületesen olvasnak, elhamarkodottan ítélnek, és úgy fogadják el a véleményeket, ahogy a pénzt elfogadjuk azért, mert forgalomban van” – írta valahol Voltaire.

Ma hajnalban Zelenszkij az EU csúcson (videóról) rápirított Orbánra (akinek a szeme sem rebbent, arca sem rezdült, miközben mi, magyarok „égtünk és égünk” miatta…) „Viktor, tudod te, mi megy most Mariupolban?” És a magyar ketrecharcos kussolt. Nem a Békemeneten szónokolt. Nem érezte maga mellett rajongói, lakájai, a „Bözsi-nénik” lihegését. Ott, az EU csúcson Zelenszkijnek nem mondott semmit. Mintha „jelölti vita” lenne. Amire el sem megy. Csak kussolt. Aztán a táska-hordozó lakájai előadták a szokásos papagáj-ricsajt: a magyarok nem fizetik cechet, a magyarok kimaradnak, mert a legfontosabbak a magyarok.

Aztán persze jön a BUMM.

De melyik…

  1. 03. 25. péntek, harmincadik nap

(Kép: privátbankár)

NAPLÓSZERŰEN

(115.)

Nem tudom: milyen a háború. Nem is szeretném megtudni. ’56-ban csak hétéves kisfiú voltam, amikor anyámmal először le kellett mennünk az óvóhelyre. A Kék Golyó utcában laktunk, közel a Déli pályaudvarhoz és bizony ott harcok dúltak, orosz tankok dübörögtek, az egyik be is lőtt a házunkba, mert onnan Molotov koktéllal dobálták őket. Hát mi azonnal lementünk a pincébe, ahol mi, gyerekek – legalábbis így emlékszem – nagyokat rohangásztunk: az egyik kispince-helyiségből a másikba. Aztán, amikor elkezdődött a lövöldözés, akkor mi is rögtön anyánk ölébe hajtottuk a fejünket, ne is halljunk semmit – mesélem Thesszának, séta közben.

Pedig az nem is volt olyan „igazi” háború, „csak” néhány napig tartottak a harcok – füzöm tovább magamban, mégis beomlott a házunk első emeletén a saroklakás, ahová lőtt az orosz tank, nem mentünk iskolába, nem a saját ágyunkban aludtunk, hanem a pince sötétjében, hidegében. Aztán már a „mai” háborúra gondolok, miközben lassan bandukolunk Thesszával, arra, amelyikből már több, mint hárommillióan elmenekültek, akik elvesztették otthonukat, barátaikat, megszokott életüket. És hol van még a vége?!

Közben hazaérünk, olvasom: „a NATO-csúcson jóváhagyták, hogy Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és Szlovákiában is új NATO-hadtesteket állítsanak fel”, miközben a magyar külügyminiszter arról hadovál: „„A magyar kormány egyik kötelessége megvédeni Magyarországot, a magyar emberek biztonságát, ezt jelenleg meg tudjuk oldani a magyar honvédséggel…”, úgy látszik a NATO erről nem tudott. Orbán is aláírt mindent. Persze majd megint jönnek a kommunikációs trükkök, hogy nem mi fizetjük, nem engedünk a rezsicsökkentésből. De most a helyére került az „utcai-harcos”

De ez nem vigasztal. Eszkalálódik: „Ha egy színdarabban az első felvonásban egy puska lóg a falon, akkor az a harmadikban el kell, hogy süljön” – írta Csehov. Jó lenne, ha ez most nem lenne igaz. És mi lesz, ha mégis elsül? Ha a háború – bár senki nem akarja – átterjed a határon, ahol most (még) csak menekültek özönlenek? Lehet-e kívül maradni?

Szabad-e…

Thessza élvezi a meleget, a napsütést, a szellő borzongató simogatását.

Bárcsak én is ezzel foglalkoznék…

  1. 03. 24. csütörtök, huszonkilencedik nap