(114.)
Néhány napig „nyomtam az ágyat”: szerencsére csak az évi „szokásos” influenza lehetett, de egy „férfiembernél” – még hetven felett is – ez megrázó megpróbáltatás. Thesszát sem én vittem sétálni, bár a szokott időben mindig ott sertepertélt a közelemben, aztán lemondóan leheveredett a szőnyegére.
Ma már együtt megyünk! Bár még mindig „tele a fejem”, de már tisztábban veszem a levegőt. Most szükség van a tiszta fejre!
Mekkorát fordult közben a világ!
Háború van. Itt a szomszédban. Nem is olyan messze. Már kétmillió ember elmenekült onnan.
Most megint átértékelődik minden: mi a „fontos” és mi kevésbé az.
Leveszem a polcról Heltai Naplójegyzetek könyvét, amit 1944-1945 között írt: „A megszállás 33-ik, a csillag 16-ik napja … Ma állítólag színészeket és újságírókat is összefogdostak, Karádyt és Földinét is … Az éjjel 4000 tonna bomba hullott Franciaországra és Németországra … Az oroszok Lemberg felé mennek … Mialatt az ország határa felé közelednek, itthon azon tanakodnak, járjanak-e a zsidók kávéházba. A bujkáló Hatvany Feri képeit a magyarok le akarták foglalni, de amikor a németek jelentkeztek, udvariasan átengedték nekik … Esténként nehezen alszok el … nyugtalan vagyok.”
Thessza combomra teszi a fejét, hiába: kutyám érzi, valami nagyon nem stimmel … velem. Csak velem? Ömlenek a képek, videók, hírek. Amott egy kisgyerek maszatosan-sírva lépked a szétlőtt utcán, sehol egy felnőtt, sehol a szülei, mint annak idején: a vietnami háborúban, amikor az agyonégett kislány jött szembe … Aztán egy kerítés, udvar látszik, orosz katonák kireteszelik a kaput, fegyveresen bemennek az udvarra, egy kis, foltos kutyus kétségbeesetten ugat, majd elrohan, kijön egy „öreg” ember, majd egy asszony is, csak háttal látszanak, láthatóan, de nem hallhatóan kiabálnak a katonákkal, élénken gesztikulálnak is, már öt perce veszekednek az „öregek”, s akkor a fegyveres orosz katonák kimennek az udvarról. Közben itthon egy menekülő ukrán és egy magyar összeverekednek, mert a magyar kirakta a kocsijára a „Z” betűt…
Minden „átértékelődik” megint.
„Nem hagyjuk, hogy a háború árát a magyar családokkal fizettessék meg” – mondja „cinikusan a magyar miniszterelnök, miközben rendszeresen megvétózza szövetségesei kezdeményezéseit; meghazudtolja barátait; már a szűkebb haverjai is szégyenkeznek vele mutatkozni, mert rendre a saját óljába piszkít. Itthon azonban „hisznek” neki, még hisznek, mert ömlik, orrán-száján zubog a szennyes-hazug propaganda a közmédiából, a filmek reklám-szüneteiben fölvillanó, a kormány fizetett spotokból, az un. szakértők fröcsögő szájából. Miközben az infláció a fellegekben, ahogyan Mészáros vagyona is.
Itthon is átértékelődik?
Thesssza továbbra is a combomon tartja a fejét, próbál megnyugtatni, érzi, de nem ért, miért nem megy. Hogyan magyarázzam el neki, csak megsimogatom a fejét, hálásan pillant föl rám, nem mozdul.
Ez nem értékelődik át.
És a választás? A menekülők (legyenek azok kárpátaljai magyarok, szírek, afgánok, Afrikából érkezettek? A szolidaritás? A ”mit vagyok hajlandó tenni, hogy a legrosszabbat elkerüljük”?
Mi lesz a legrosszabb?
Meleg van idebenn, nyugtató meleg. Látom a képernyőn a síró-zokogó asszonyt: „nincs víz, nincs gáz, nincs áram, nem lehet a boltba menni ennivalóért, semmit nem tudok a gyerekekről…”, mi meg „nem veszünk részt a háborúban…” szajkózzuk. Vissza az ősközösségbe: ahol nem volt még beszéd; szomszédról sem tudott ősünk, mert nem függött tőle, kapcsolatba sem akart kerülni vele: micsoda „nagyszerű világ” volt. Igaz: a kaja bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája, az átlag életkor sem érte el a „nyugdíjkorhatárt”. És akkor – néhány ezer év után – jött a szó, a beszéd, az írás, a csere, aztán az áru-csere, a pénz, a könyv, a polgárosodás és máris az „EGYMÁSTÓL-FÜGGÉS”, az „EGYMÁSRA-UTALTSÁG”. És persze a soha addig nem látott fejlődés, a lehetőség a megmaradásra, az éhezés leküzdésére, a „normális” életre. De ennek ára volt, van és lesz is, ha lesz. Együtt kell élnünk. Be kell tartanunk szabályokat. Ki kell vennünk a részünket, hogy megvédjük!
És akkor ő tovább járja a „páva-táncát”!
Minden átértékelődik, minden!
Csernok Attila 2014-ben „Elherdált ország” címmel írt egy könyvet. A „magyar nacionalizmus”-ról. Ami ma is időszerű…
Thessza erről sem tud semmit. Talán mi sem…
- 03. 09. tizenharmadik nap