Vélemény kategória bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN…

(117.)

Van egy ritmusa a napjaimnak és ahogy öregszem, egyre ritkábban akarok eltérni attól. Hogyan is írta Pascal: „Az emberek minden baja abból ered, hogy nem tudnak nyugodtan megmaradni a szobájukban”. Néha-néha el kell szállnom a megszokott mókus-kerekemből, mert Thessza hamarabb szeretne sétálni menni, azt azért tolerálnom kell, de a megszokás egyre erősebben köt. Már megtaláltam a mai Ady versemet, a napindító hangulatos képet, amit azonnal megosztottam a Twitteren, már átnéztem a tegnapi és a hajnali híreket is, kidühöngtem magam, amin kell és Thessza sem hív sétálni.

Hozzáfogok az íráshoz: „Saját telkére vezette a védett forrás vizét az erdész alpolgármester” – olvasom a hírt és nem is csodálkozom, hisz’ ezt csinálják a „nagysasszonyok és urak” hivatalosan, törvény-alkotással, uniós források – nagyipari módon történő – lenyúlásával, kormányzati támogatással, mert a kiválasztottaknak ennyi jár! Hogyan is mondta Orbán: létre kell hozni a magyar középosztályt, a magyar tulajdonú bankrendszert, üzletlánc-hálózatot, a „magyar focit” és rögtön hozzá is fogott einstandolni a trafikokat. Ebben a miliőben nem is olyan feltűnő egy védett patak ellopása: istenem, kellett a friss víz a pisztrángoknak. Majd valahogy megmagyarázzuk, jönnek majd a jogászok „oszt jó napot”! A nemzet Lölője, a volt gázszerelő naponta nyer milliárdos pályázatokat versenyben(?), a végeredményt aztán tisztességesen ki is hirdetik. Kell ennél több? „Munka-munka-munka!” – mondta, amikor kérdezték az egykor tisztességes szakmából élő, friss férjembert, aki okosabb Bill Gatesnél is. „Saját telkére vezette…”, és akkor mi van? Mi lesz? Majd megírja az „egri ügyek”, átveszi néhány hírportál, néhány jó bejegyzés is megjelenik a Facebookon és a Kövér László „házmester”, Varga Judit „ex focista” miniszter asszony, Kovács Zoltán „és sikerült” kormány-megmondó kinevezett majd büszkén jelenti az Uniónak: nálunk szólás és vallásszabadság (is) van!

Apropó, május nyolcadika van: hetvenhét éve ezen a napon fejeződött be a Második Világháború, tették le a fegyvert a hitleri fasiszta csapatok. Valamiért a kormány évek óta nem emlékezik meg erről a napról. Most sem. Azaz dehogynem: nyolcmilliárdért Magyarországról indult a Giro d’Italia kerékpáros körverseny („vágod, haver”: nyolcmilliárdért!), amit természetesen az M4 élőben ad, mutatja a lelkes, csápoló nézőket, közben hallom az ifjú-titán riportert, aki elmondja, most „Ürgümburgum” falván halad át a mezőny, ahol azt mesélik a zemberek, hogy ’45-ben, amikor a németek föladták a falut, a katonák aláaknázták a református templomot, de mielőtt végleg elmentek volna, a német parancsnok hívatta a lelkészt és elmondta neki, hogyan hatástalanítsa az aknákat, de közben megjöttek az oroszok, akik megölték a lelkészt és a lovaikat a templomba szállásolták el… A másik riporter lelkendezve mondja: akármerre nézünk, jobbra-balra, mindenütt éljenzés, mire az ifjú-titán közbeszól: csak jobbra nézünk…

„Vannak igaz dolgok, amelyeket vitatnak, s vannak hamisak, amelyeket vitatás nélkül elfogadnak: márpedig sem a vitatás nem a hamisság jele, sem a vitatás hiánya nem az igazságé.” Hogy nem lehet ezt megérteni? Az ország Házmestere bohócnak nevezi az ellenzéki képviselőt, aki tiltakozásul nem megy be a nyitó-ülésre bólogatni, egyedül eldönti majd, mikor jöhet esküt tenni. Ilyen jogosítványa ugyan nincs, de „kreatívan” értelmezi jogosítványait. Majd hat év múlva a strasbourgi bíróság helyre rakja őt, ha bírságot kell majd fizetni, te, kedves állampolgár majd kifizeted a Házmester helyett a bírságot is. Erről is szavaztál néhány napja. Úgy kell neked (is).

Abbahagyom: Thessza böködni kezd: induljunk már…

  1. 05. 08. vasárnap hetvenharmadik nap

MEGSÉRTŐDIK…

MEGSÉRTŐDIK…

 

A fideszes (a helyesírás-algoritmus ki akar javítani: „fid eszes”-re, de nem hagyom). Mert fasisztának neveztem. Annak hívtam, ami. Nem változtat a felfogásán, a nézetein, a megnyilvánulásain: helyette megsértődik. Folytatja tovább. Ugyanúgy.

 

Érzi ugyan, hogy valami nem smakkol, valami nincs rendjén, de le@arja. Sőt, inkább támad. Ő lett a „másként-gondolkodó”, mert nem a közbeszéd, a liberális közbeszéd szerint szónokol, ezért nevezem őt fasisztának. Pedig ő (szerinte) nem az. Hogy a Horthyt élteti, a magyar kiemelkedőségét vallja; hogy az idegen nálunk nem kívánatos, nem szül jó eredményt; hogy a patriarchális család az egyedül üdvözítő; hogy a világ ők és mi világa, amiben az „ők”-nek nincs helye! Büszkén vallja továbbra is.

Viszont megsértődik. Haragszik a világra, nevesítve arra, aki kimondja az igazságot. Aki nevén nevezi. Aki továbbra sem akarja elfogadni, hogy van a VEZÉR, aki mindent tud és aki mindennel meg van elégedve. Hogy van a propaganda és csak az van. „Nehogymá” gondolkodni kezdjenek a zemberek! Még majd nem értenek egyet valamivel. Például, hogy újra be kéne vezetni az általános hadkötelezettséget. Meg hogy a nukleáris erő nemzetstratégiai érdek. Ahhoz meg kellenek az oroszok.

Viszont megsértődik.

 

A fideszes (a helyesírás-algoritmus ki akar javítani: „fid eszes”-re, de nem hagyom). Mert fasisztának neveztem. Annak hívtam, ami. Nem változtat a felfogásán, a nézetein, a megnyilvánulásain: helyette megsértődik. Folytatja tovább. Ugyanúgy.

 

  1. 05. 05. csütörtök hetvenedik nap

MI LESZ?

MI LESZ?

 

Napról napra próbálom megfogalmazni.

De nem megy.

Nem találom a pontos szavakat.

Mindig eldobom, amit leírtam.

Valahogy mindig kicsúszik a kezemből.

Tény: a magyar parlamentben van

  • egy önmagát megjelenésében, megnyilatkozásaiban nyíltan vállaló fasiszta párt;
  • egy kétharmadot szerzett párt-szövetség, amely nyíltan nem vállalja föl irányultságát, viszont amit cselekszik, amit támogat, amilyen múltat mutat föl példának, amilyen gyűlöletet gerjeszt a másként-gondolkodók, más identitást vállalókkal szemben, ahogyan dehumanizálja őket, az ugyanazt mutatja;
  • a helyét, hangját, funkcióját kereső ellenzék.

 

Közben semmi nem változik.

A házelnök megint „házmester”-ként viselkedik, mert (most és még) teheti, hát lehúz jelölteket a listáról.

A „többség” megint uralkodóként viselkedik, kizárólagosként kezeli a hatalmát.

Mi lesz?

Semmi.

Minden megy tovább a maga útján.

Ahogy a háború is, az infláció is, a mértéktelen hazudozás is.

Az eső legalább eleredt: a kert fellélegzik…

 

  1. 05. 03. kedd hatvannyolcadik nap

 

NAPLÓSZERŰEN

(116.)

Bár nem írtam róla, azér’– hol erről, hol arról beszélgetve – sokat sétálunk Thesszával: ő persze előre rohangál közben, majd orrát a földre szorítva, szaglászva lemarad egy kicsit, hogy aztán utolérhessen és farokcsóválással folytathassuk a sétát.

Mindig van mit megbeszélnünk.

Szinte ugyanúgy készülök ezekre a „beszélgetős sétákra”, mint annak idején egy lánnyal való találkozóra. Csak most tényleg a beszélgetésen van a hangsúly… Most is több könyvet olvasok egyszerre, a témájuk a közös: a diktatúra, a fasizmus. Innen is, onnan is vannak szerzők. Van, amikor érdeklődve olvasok; van, amikor dühöngve. Néha lerakom a könyvet, csak nézek magam elé, mert nincs kivel vitatkoznom, érvelnem, mert az olvasnivaló nem hagy nyugodni. Ilyenkor elrakom a kisagyamba, jó hátra, hogy majd a séta alatt előveszem és megvitatom Thesszával. Ahogy öregszem és lassulok, úgy válik fontossá a tényszerűség. A tárgyilagosság. Az érvelés. A hitelesség. A kinyilatkoztatás hamissága nem vonz. Nincs annyi időm, hogy figyeljek rá. De persze érdekel: mit akar vele elérni a szerző. Most is a mai, a való világ izgat: miért alakult így? Miért marad így? Meg akarom érteni a megérthetetlent. Zavarodott vagyok a zavarodottságban. Ez változatlannak tűnik a kinti változatlanságban.

Ma lesz az alakuló ülése a megválasztott parlamentnek. A honanyák és honatyák fölesküsznek. Előtte a Fidesz és a KDNP(?) képviselői istentiszteletre mentek egy templomba. Vajon minek? Közben megjelenik a hír: ha megszűnik az egészségügyi dolgozók felmondási stopja május végén, „felmondási-cunami” indulhat el…

Mindjárt csöpögni kezd. Thesszát ez nem érdekli. Engem sem igazán: magamra húzom a gondolataimat, azok persze nem védenek az esőtől. Nem attól kell…

  1. 05. 02. hétfő hatvanhetedik nap

CSAK „FILMEK” …

Így, a katasztrofális vereséggel végződött választások után, amikor már túl vagyok a kerti fűvágáson, Thesszával a sétán is, lehuppanok a gépem elé, benyomom a NETFLIXET, barangolok egy darabig a címek között, „bele-bele lapozok” az összefoglalókba, a stáb-listákba, aztán választok és elkezdek nézni egy filmet. Nem nagy sztori: egy szélhámosnő eléri, hogy egyedülálló, idős, beteg emberek gondnokává nevezzék ki, idősotthonba zsuppolja be őket, miközben ráteszi a kezét vagyonukra. A biznisz egyre jobban, olajazottabban megy, zavartalanul működik: már csak az igazán nagy hal hiányzik. Persze és természetesen a „nagy hal” is beúszik a hálóba, nem is tehet mást: hisz’ a „Orvos-Bíró-Igazgató” láncolat szuperál, a szélhámosnő barátnő-társa teszi, amit tennie kell. Hogy az öregekkel, a fel-fel bukkanó, meg -meg jelenő rokonsággal mi lesz? Ki nem @arja le őket: ez a RENDSZER.

Aztán elém úszik Robert Bilott ügyvéd története, a DuPont cég nagy vihart kavart mérgezési „sztorija”, ami egy nagyvállalat gátlástalan profithajhászásáról és a kisember kilátástalan élet-halál harcáról szól, ahol persze nem egyenlőek a feltételek, a fegyverek, még a kockázatok sem. Csak peregnek és peregnek a filmkockák, már alig marad valami az ember gyomrában, de nem jön a megkönnyebbülés, nincs rózsaszín fátyolfelhő sem…

A XXI. században élünk, bárhol a világon történik valami, másodperceken belül végigrobog a hír az éteren, bárki tudomást szerezhet róla, legyen az háború, repülőgép-szerencsétlenség, hűtlenség vagy egy szerencsés gól az LA ligában.

Hisz’ a világ működik, minden a helyén van: választani is lehet, ha éppen azt akarunk; kimondhatjuk, amit akarunk; a törvény előtt védhetjük az igazunkat, hisz’ az INTÉZMÉNYEK működnek.

Tényleg működnek?

Ezek a filmek nem ezt mutatták: a bennük rejlő valóságban az „intézményi emberek” nem az intézmény funkciójával törődtek, nem az érdekelte őket, hogy kiderüljön az igazság, hanem csak szűkös és egyéni érdekeiket lesték, követték.

Az igazságot nem az intézményektől kell elvárni, hanem az emberektől.

A „gondnoknőt” végül lelövik; Robert Bilott még ma is küzd az emberek igazáért.

Közben olvasom a híreket: a magyar ellenzék hezitál, vitatkozik arról, bemenjen-e vagy sem az alakuló ülésre; belépjen-e vagy sem (a pénzes) parlament bizottságokba?

Közröhej.

Mégsem tudok nevetni…

 

  1. 04. 29. péntek hatvannegyedik nap

(Fontos vagy nekem, Sötét vizeken filmek alapján)

ÁTROBOGOTT RAJTAM A TÖRTÉNELEM

ÁTROBOGOTT RAJTAM A TÖRTÉNELEM

(és most is átrobog…)

(II.)

 

„És papa, akkor te hol álltál?” – jön az elkerülhetetlen, nyugtalanítóan fölkavaró kérdés, „hol álltál?”, észre sem vettem, hogy éppen átrobog rajtam, azt se tudtam, hogy „történelmi helyzet” van, ugyanúgy ment az élet tovább, mint azelőtt, talán egy pillanatra megálltam, talán átfordultam a baloldalamról a jobboldalamra és tovább bóbiskoltam, talán átmentem az utca másik oldalára, de az is lehet, hogy vettem egy újabb könyvet és belefeledkeztem az olvasásába, azokban a pillanatokban nem vágytam a dolgok közepében, sűrűjében lenni, bezzeg az odáig vezető úton, soha nem nyugodtam, mindig az elején próbáltam menni, utat-vágni, mutatni, dobogni a lábbal, dehát az nem volt látványos, annak nem volt zászlóbontós következménye, csak mi tudtuk: „most megint tettünk valamit, ami talán előbbre mozdítja kicsi világunkat”, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, csak tettük, amit tennünk kellett; „hol álltál?”, soha nem sikerült oda állni, ahová ténylegesen akartam, talán olyan „hely”, „oldal” soha nem is volt, csak itt belül, még annál is beljebb, ahonnan soha nem bújt elő, mert odabenn rekedt, mint a dióbél a fel nem tört dióban, de ez most már nem is érdekes, hisz elmúlt, átrobogott rajtam (is),mint a sorompók között a gyorsvonat, ami még csak nem is jelzett,  a sorompó sem ment le, a szemafor sem villogott pirosan, csak a vonat robogott el kattogva és a sínek várták a következőt, mert a robogás nem áll meg, nem szűnik, amíg a világ a világ, csak győzzük kivárni, és mindig lesznek, akik nem fogják tudni, hova kell állniuk, csak bámészkodni fognak, és tőlük is megkérdi majd valaki „És papa, akkor te hol álltál?”, és ők sem fogják tudni a „jó” választ, ahogy azt sem, hol álltak és miért ott, miért nem máshol, pedig valahova mindenkinek kell állni egyszer, legalább egyszer, mert másképpen nem lenne, nincs értelme ennek a qur@a életnek, ahol mindig a  Luciferek győznek és az Ádámok „csak” küzdenek és mégis bízva bíznak tovább, és ölelik Évájukat, és nem várják a pillanatot, amikor oda kell állni…

 

  1. szerda hatvanharmadik nap

ÁTROBOGOTT RAJTAM A TÖRTÉNELEM …

(„Fecseg a felszín, hallgat a mély…”)

Még meg sem születtem, amikor Magyarország „felszabadult”!

Akkor sem éltem még, amikor bevezették a „milpengő” helyett a forintot.

Viszont csak néhány nappal a születésem után adták át a 70-es trolibuszvonalat, amivel újra indult Budapesten a trolibuszközlekedés.

Kicsikoromban a szobánkban a falról („az a”) egy kopasz ember (vigyorgott) mosolygott le ránk mindig.

Akkor még nem tudtam, hát nem is kérdeztem a felmenőimet: hogyan történt, ami történt Rajk Lászlóval?!

Már ugyan (lukas zoknikból összegombolyított „rongy-labdával”) fociztunk apámmal a lakásban, de még nem hallgattam és fogtam föl a jelentőségét a „londoni 6:3”-nak.

Most éppen vigasztalom anyámat, amikor sírva fakad, mert bemondja a rádió: meghalt Sztálin, de én rámutatok a bajuszos képére – Rákosié mellett – a falon, hisz ott van!

Közben sokat kirándulunk a hegyekbe, néhányszor lemegyünk a Balatonhoz pancsolni és apu sokat van külföldön, sok emberrel beszél furcsa, érthetetlen nyelveken.

„Mindjárt Nagy Imre beszél” – tette ki anyám a rádiónkat az ablakba a lakásunk Greguss utcai oldalán, aztán megérkezik apám, Bandi bácsi is és mi lemegyünk a pincébe, miközben a Gregus surcában rekedt „szovjet” tankra Molotov-koktélok zúdulnak a háztetőnkről és a tank lassan oldalra fordulva rommá lövi a sarok-lakást.

Érzem a hideget és mennyi hó esik, szerencsére nem kell suliba mennünk!

Miért olyan izgalmas azzal a kislánnyal beszélgetnem az utcasarkon, megfogni a kezét annyira bizsergető!

Mi az a „dialektikus és történelmi materializmus” – magyarázza apám Moszkva térre menet.

„A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának … Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, … szorgalmasan tanul és önmaga megismerésére törekszik.”

Mi a Forradalmi Ifjúsági Napok, a „forradalmi tavasz” katonái vagyunk!

Veled vagyunk Vietnam!

Hurrá: megverjük a brazilokat a VB-én 3:1-re, hömpölyög az utcán a tömeg, mindenki ragyog, kiabál!

Mennyi olvasni és néznivaló van a világon („Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.”)!

Mégis kell a piac, jöjjön az új gazdasági mechanizmus, de Rákosi nem jöhet haza!

Vigyázó szemetek Prágára vessétek (valami eltörik hirtelen)!

Már kelet-nyugati (2-es piros) metrónk is van!

Már dolgozom a Pénzügyminisztériumban, megszületik az első fiam, minden csodaszép és csodajó, „mindennel megvagyok elégedve…”

A költségvetés előbb – utóbb kilukad, szól az elemzésünk, de magunk sem igazán értjük a jelentőségét.

Hogy milyen szép a világ Hegyeshalom túloldalán is: kertek nemcsak a kerítésen belül vannak!

A Vörös Brigádok szervezete elrabolja és megöli Aldo Moro olasz kereszténydemokrata politikust.

A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége XI. Kongresszusa Titót örökös pártelnöknek választja.

Olaszország első szocialista miniszterelnökévé választják Bettino Craxit.

Már Gorbacsov…

A Magyar Televízióban Aczél György vitázik a francia kulturális miniszterrel.

Akkor népfelkelés…

Reformkörök …

Újra-temetés és „Ruszkik haza”.

Rendszerváltás és a szabadság mámora.

Hang, szövetség és ideológia-keresés, kinek csak a hatalom megízlelése.

Szabadság?

A szenny fölkavarodása.

Vissza a múltba.

 

És, akkor hogyan tovább?

 

  1. 04. 26. kedd hatvankettedik nap

 

BIZTOSAN…

BIZTOSAN…

Mert május másodikára összehívta. Az államfő. Mert most ez volt a dolga. Aztán majd elköszön. És megy pihenni. A belső-liftes házába. Mert ez (is) jár neki. De most még nem itt tartunk. Most még összehívta. Az új parlamentet. Mindenkit: kormánypártiakat. Ellenzékieket. Mindenki egyeztet. A kormánypártnál egyszerű: megmondják.

Az ellenzéknél?

Biztosan égnek a vonalak. Biztosan éjjel-nappal egyeztetnek. Biztosan röpködnek a jobbnál jobb ötletek, gondolatok. Biztosan alig győzik azokat megemészteni, előkészíteni. Biztosan készül a NAGY TERV, hozzá a megvalósíthatósági tanulmány, a csapatot is verbuválják már. Biztosan kijelölték a kommunikációs felelőst is. Megvan a „szín-style” is, a betűméret…

Biztosan.

Hiszen megválasztatott. Már ki is hirdettetett. Át is vétetett. Most már csak be kell ülni. Mindenkinek a helyére. Szépen. Csak semmi pánik. Aztán majd meglátjuk.

Biztosan.

Szavaztunk. Sokan szavaztunk. Ki ezért, ki azért. A lényeg, részt vettünk a procedúrán: megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Nem történhetett másként. Tudtuk előtte is, mégis elmentünk szavazni. Mert úgy döntöttünk. Mert „hittünk”. Már nem először. Mert döntési helyzetnek gondoltuk.

Most megint döntési helyzetnek gondoljuk. Talán tényleg az van. De most nem mi vagyunk döntési-kényszer helyzetben, hanem a megválasztott képviselőink. Átvegyék? Ne vegyék át? Bojkottálják? Ne mondják el az eskü szövegét? Másképpen tiltakozzanak? Mit csináljanak?

Biztosan egyeztetnek erről.

Biztosan.

Most nem velünk. Magukkal. Magukban. Hogyan fognak dönteni? Miért úgy fognak dönteni? Mik lesznek az érveik? Megint ugyanazok lesznek? Egységesek lesznek? Lesznek, akik majd kibeszélnek a kórusból?

Biztosan lesznek.

Minden az első lépéssel kezdődik. Tulajdonképpen már (talán) el is dől.

Mennyire ismerős minden! Mintha négy, nyolc évvel ezelőtt lenne. Akkor is „csak” elkezdtünk beszélni róla: mit és hogyan lenne jó, célszerű csinálni a jövőben. De a „kibeszélésig” nem jutottunk el. Most sem fogunk?

Pedig biztosan égnek valahol a vonalak. Biztosan egyeztetnek egymással. Már készül is a NAGY TERV. Biztosan megvan a „szín-style” is.

Biztosan…

  1. 04. 21. csütörtök ötvennyolcadik nap

ÉRIK…

ÉRIK…

Az öregnek lejárt a jogosítványa. De ez nem zavarta őt: a veszélyhelyzetnek van előnyös következménye is, a lejárt nem válik azonnal érvénytelenné. De azért a helyzet mégsem hagyta nyugodni: elment a körzetibe, elindította a procedúrát: kitöltötte a papírokat, hagyta, hogy megmérjék a vérnyomását, aztán elment a laborba, és várta az eredményeket. Azok két nap múlva megjöttek, nem volt bennük köszönet: a labor valami eltérést mutatott a szokványostól, másnap ismétlés, az se lett jó, a doki hívta, harmadnap menjen be egy beutalóért és irány a Haemostasis Szakrendelő. A kapuban őr, hova-hova, először regisztráljon, aztán mehet, a maszkot viselje. Hosszú sor a regisztrációnál, viszont sok ablak, gyorsan haladtak, végre az öreg is ott áll az ablak előtt, TAJ-számot, beutalót, igazolványt, második emeletre menjen, mit áll itt még mindig. Az öreg föl, ott is hosszú sor, kijön egy nővér, mire vár, ne itt álljon, menjen az elsőre, ott a főorvos úr, megint a „mit áll még mindig itt”. Az öreg le az elsőre, ott még több ember várakozik, nyílik az ajtó, nővér ki, maga ne ide álljon, hanem oda, különben is mit keres itt, nincs is időpontja, fölösleges a várakozás, de hol kapok időpontot, azt én nem tudom, na viszlát. Az öreg lemegy a regisztrálóba, megint ugyanahhoz az ablakhoz kerül, én sem adhatok időpontot, próbálja telefonon, ad két számot az öregnek és elköszön.

Az öreg elhagyja a szakrendelőt és hazamegy. Otthon hozzáfog a telefonáláshoz, hívja az egyik, majd a másik számot, eljut a kezelőhöz, aki mindig kapcsolja a kért melléket, kicsöng, majd megszakad a vonal. Mindig megszakad a vonal. Aztán az öreg megint hívja a számot, és … megint minden ugyanúgy. Már kora-délután van, az öreg abbahagyja a telefonálást, az interneten megkeresi a szakrendelőt, megtalálja a hematológiai részleget, az „illetékes” szakembert, mellette egy telefonszám, már tárcsázza is, kicseng, fölveszik, látom a kartonját, kedden jöjjön, 11-re, de jöhet később is, kettőig úgysem végez.

Kedden az öreg bemegy a szakrendelőbe, az őr nem tudja, kell-e regisztrálni vagy sem, hát megy a regisztrálóba, ott fogadják viszonylag gyorsan, magának nem ma kellett jönnie, majd májusban, május 25-re van időpontja, az is kedd, na, azért próbálja meg, menjen föl, tizenegytől jön a doktor úr, viszlát. Az öreg fölmegy a másodikra, már legalább tízen ülnek a székeken, türelmesen, mosolyogva várakoznak, mindegyikük nyugdíjas-korban van, a „doktorúr még nincs” itt, majd jön; már fél egy is elmúlt, az öreg kimegy pisilni, aztán visszajön és tovább téblábol. Figyeli a duruzsoló öregeket, akik egyre jobban élvezik a szitut, egészen belemelegednek a beszélgetésbe: húsvétkor meglátogattak Ukrajnából az ismerősök, azt mondják nem úgy van, hogy az oroszok, az ukránok is megérik a pénzüket, de hát nemhiába színész az a Zelenszkij; az öreg dühösen odébb megy és arra gondol, persze, az ukránok vannak Moszkva alatt. Aztán a választásokra gondol, talán nem véletlenül, lemondóan legyint és előveszi a telefonját, előhívja a Facebook fiókját, aztán a Messenger üzeneteit vizslatja, kezdi nagyon nem jól érezni magát. Mindjárt kezdődik az új parlamenti ciklus, bevonulnak a képviselők, beülnek, elfogadják, amit elfogadnak, belesimulnak a belesimulni valóba, és minden megy a maga útján tovább. De nekem ehhez mi közöm – kérdi magától az öreg, miközben a doktor még mindig nem érkezett meg („biztos ügyel”), nekem csak egyre rosszabb, kilátástalanabb, nincs értelme az egésznek. Miért, te hogyan csinálnád – kérdi magától, biztosan nem így, valami olyannal kezdeném, ami megmutatja, mostantól másképp csináljuk, ha kell, akkor az utcán is, békésen ellenállva, mégis határozottan …, de inkább nem válaszol, mert még mérgesebb lenne tőle; már hívta ismerősét, aki sikeresen bekerült, hogy szívesen segítene, ha kíváncsi a véleményére, mert ez így nem mehet tovább…

De az orvos még mindig nem jött, „biztosan ügyel”, az öreg nem támasztja tovább a falat, otthagyja a zsibongást, „a qur@a Kasler”, morogja elmenőben, nem jövök vissza májusban sem, minek, úgy sem változik semmi…

  1. 04. 20. szerda ötvenhetedik nap

ELLENÁLLÁS! – VAGY „MINDÉG MEGY MINDEN TOVÁBB…”

Napok óta nem fog a szék: nincs kedvem, türelmem leülni a gépemhez, nem akarok hozzáfogni az íráshoz sem. Több oka is lehet a „lusta tehetetlenségemnek”, legbelül tudom is az igazat (nemcsak a valódit), mégsem enyhül a kín. A gombóc se le, se ki, csak nyomja, feszíti a gyomromat.

Ez nem mehet így tovább! Már mér’ ne – szólok magamra azonnal, „hisz’ mindég” megy minden tovább a maga útján, nincs egy kib@@ott kő sem, ami kitéríthetné a zötyögő szekeret a kivájt keréknyomból, hisz’, ha mentek már arra, akkor az csak vezet valahová, még ha nem is tudjuk hova. „Aki tökéletesen tisztán akar látni, mielőtt eltökölné magát valamire, az sohasem tökéli el magát. Aki nem vállalja a megbánást, nem vállalja az életet” – írta valahol Amiel, s mennyire igaza van ma is.

Közben a Facebookon fölugranak az elmúlt években írt bejegyzéseim: az „emlékek”. Mennyi azonos hangulatú, témájú (kilátástalan) bejegyzés, mennyi hasonló szöveg, semmi nem változik: „Nincs az a kár, ami NEKI ne használna. (Ismeretlen mai magyar közmondás)”; „Kórházzá alakítottak át egy stadiont! Ja: a britek…” – jönnek szembe 2020-ból. „Bemenni vagy nem bemenni: ez itt a kérdés. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri…”?!” – nini: már 2018-ban is. Most is ugyanaz a kibeszéletlen, semmitmondó válasz.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Pedig az évek csak szállnak és szállnak, az egyik pillanat megy a másik után: még csak most beszélgetett Orbánnal Antall; most már Hável nyilatkozik isten mentsen tőle; már Horn Gyula sem él; ni-csak az első orosz-ukrán háború milyen messze van tőlünk, most meg már itt a közelben szólnak az ágyúk, tombol a második agresszió, a nagy tragédia. És megint hogyan reagálunk? „Az egyéni érdek csak az állati természet folytatódása bennünk; az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik az emberben” – megint Amiel ugrik be. De hát nem ilyenek vagyunk, nem ilyenekké lettünk: nem tanulunk semmiből, hiába ismételjük újra és újra a leckét.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Nem beszéljük meg, nem beszéljük ki magunkból. Cipeljük csak a követ: nem akarjuk, hogy bárki meglássa, mennyire szenvedünk. De nem rakjuk le, mintha az érdem, dicsőség lenne. Vagy megoldaná a problémát. Lehet: nem is a problémát akarjuk megoldani? Lehet, hogy nekünk a „kőcipelés” a nünükénk? Nem kéne végre valami „mást” csinálni?

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Kimondunk egy szót, talán tényleg az elsőt – aztán az ott marad, szinte kimondatlanul az éterben. Nem folytatódik. A „párt-elit” meg se hallja; beszélő nem látja értelmét a folytatásnak; a hallgató nem igényli a befejezést. Föl se lobbant, már kialudt. Magyarázat mindig volt, van és lesz is. „De ha mégis?” – kérdi Ady: igaz ő „kicsi társam”-ra gondol, hogy megtartsa csodának („avagy bűnnek”, „igérő Multnak”) „igaz” kezével…

Végre egyszer nekünk is „de ha mégis” kéne!

  1. 04. 15. péntek ötvenkettedik nap