(97.)

„Ma pihenősebb napom lesz” – határozom el nyugdíjasként, mintha nem az lenne minden napom. Thessza itt fekszik a lábamnál, úgy tűnik, ma ő is „kivette a szabad napját”, sokkal csöndesebb, mint szokott lenni. „Talán valami nincs rendben?” – kérdem tőle, mire rám néz, de nem szól semmit, csak figyel, mit mondok még, hátha jön a játék, de most „csak” beszélgetni van kedvem, mert az unokámra gondolok, aki 1600 kilométerre van most tőlünk, Párizsban önkéntesként dolgozik, ismerkedik a világgal, tanulja a felnőttséget és a nyelvet is. Beugrik az első nap, amikor megszületett és berohantam a kórházba, Andi kijött elém, karjában a csöppség, „tessék papa, ismerkedjetek” és már a karomban tartalak, pedig a „mi álmoskönyvünk” szerint ez még korai lenne, de ez már egy új világ, te békésen szunyókálsz tovább, észre sem veszed, hogy egy „új kar ölel téged”, s már pereg tovább a film, a te filmed, ami biztosan Oscar díjas lesz, nem lehet más. „Nálatok, hogy van ez?” – fordulok Thesszához, de látom, békésen szunyókál, nem is horkant közben, egészen máshol jár…

Megmozdul a képernyőm, fölugrik egy szöveg: „Lemond pártelnöki posztjáról és kivonul a politikából Sebastian Kurz”, teljesen visszavonul a korrupciós vádak miatt a politikától – de most ez sem érdekel, most ez sem olyan fontos, ahogy az sem, hogy Gyurcsány „megvédi” Karácsonyt, inkább ne tette volna. Mocskos ez a világ! „Im itt a szenvedés belül,/ ám ott kívül a magyarázat…” – vajon értjük mi ezt?

Thessza fölkapja a fejét, mintha megérezné: a hangulatom megváltozott, idomul a csöndhöz, az egyhangúan kopogó esőhöz, odacammog hozzám fejét a lábamra teszi óvatosan, „ne búsulj édes-gazdi” – mondják a szemei és persze megint igaza van, hisz naponta beszélek az unokámmal, látom is őt, látom, ahogy kicsattan a tenni akarástól, ahogy új és új terveket sző és meg is valósítja azokat, ahogy felnő hirtelen.

Kinn lucskos minden, benn béke van…

2021. 12. 02. csütörtök

(96.)

Még nem esik az eső, nem hull a hó se, tavaly ilyenkor már fehérbe borultunk, de hol van már a tavalyi hó, hisz’ akkor sem maradt sokáig? Idén se lesz fehér karácsonyunk? Nem is emlékszem, bár most a magyar miniszterelnök hisz benne… De még nincs hó, viszont itt nálunk, Pomázon kinyitott a korcsolya-pálya, lám: az új seprű jól seper, ez a megválasztott új, civil város-vezetés szervezése, viszont a havat ők se tudták (még) elintézni. Mégis lehet benne valami: valami okának kell lennie, hogy nincs: nagyon megváltozott az időjárás, nincsenek „igazi” telek, se nyarak, olyan maszatossá, „hazuggá” vált minden… Azonban ez a szeles, hűvös, nyálkás idő nem nekem való, már egy kis sétához is jól föl kell öltöznöm, mert a csípős szél minden alá bebújik. Thesszát ez nem zavarja, ha hívom, azonnal reagál és indulunk is.

„Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot” – olvasom Hessénél mikor hazaértünk és belegondolok: hányszor történt már ilyen velem, vajon hányszor fog még megtörténni?! Pörölyként csapnak le ránk, egyszerű állampolgárokra a hírek: „maffia működik a Városházán; Varga Judit igazságügy-miniszter azt hazudja az EP tényfeltáróinak, hogy ellenzéki vezetéssel zajlik egy vizsgálat a „Pegazus-ügyben”; „Továbbra is jelentős aggodalomra ad okot az igazságszolgáltatás függetlensége és a sajtószabadság. Úgy tűnik, hogy a széles körben elterjedt korrupció egy párhuzamos állam kialakulásához vezetett, ennek kezelése viszont a független igazságszolgáltatás hiányában majdnem lehetetlen” – áll többek közt a LIBE (az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága) delegációjának friss, Magyarországról szóló jelentésében; a magyar parlament – az ellenzéki képviselők bojkottja ellenére – megszavazta, hogy a választás napján népszavazás is legyen mondvacsinált kérdésekről; továbbra sem tudni hiteles adatokat az oltott és oltatlan betegek arányáról, ráadásul a napokban egyes betegségi statisztikai adatok összehasonlíthatatlanakká váltak; megjelenik a semmiből Zánkai Péterné Gabriella „Gabika” fenyegető levele arról, hogy megfigyelés alá vont ellenzéki embereket…

És még a hivatalos választási kampány el sem kezdődött, mégis már háborús hangulat, állapotok vannak. Thesszát ez persze egy csöppet sem érdekli, megint játszani hív, amíg a hangulatom engedi, megyek is, hát ezért nem is érzékel semmit, hozzá nem jutnak el a rossz hírek.

„Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot” – ugrik megint a szemem elé az idézet: vajon mire fogunk hallgatni, a szívünkre, az eszünkre, az ösztöneinkre, amikor lépnünk kell? „De hisz’ már most is lépnünk kell és lépegetünk is” – morgok magammal, vajon megint (csak) a vágyaink szerint?

„Nagyon is értem, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe, (…) ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, zenél, ünnepel, művelődik!” – olvasom megint Hessétől, aztán lecsapom az asztalra a gépem mellé, „gyere Thessza”, hívom Thesszát játszani, mintha ez lenne a megoldás.

Legalább Thessza boldog lesz…

2021. 11. 30. kedd

(95.)

Ma megint „szobás-napunk” van: kinn esik, nyálkás-zavaros az idő, Thessza kirohan, mert „megjött a kutya-postája”, aztán amikor megkapja és továbbítja a szomszédba, azonnal visszajön, leül a lábam mellé és néz, na jól van, akkor beszélgessünk, úgyse megy az írás, tudod, most annyi kérdésem van, nem győzöm, kezdjük talán azzal, fogok hozzá: nálatok van olyan, hogy választanotok kell a fontos, a fontosabb és a legfontosabb között, ti hogyan oldjátok meg ezt a „problémát”? Thessza csak néz rám, még csak nem is vakkant, aztán a combomra teszi a fejét és onnan néz szemeivel fölfelé rám, mintha azt mondaná, gazdikám, milyen kérdés ez, nekem ez nem kérdés, a sorrend mindig ugyanaz, nem lehet más: első a „gazdi-szeretet”, aztán a kaja, és végül a kanik, persze csak, ha akarom. Hát persze, súgom befelé, hogy ne is hallja, nektek könnyű, ti nem gondolkodtok, bár lehet, hogy igazatok van; hogyan is írta Hesse A pusztai farkasban: ””A legtöbb ember, nem akar úszni, amíg nem tud.” Nem szellemes? Hát persze, hogy nem akar, hiszen a szárazföldön él, nem a vízben! És természetesen gondolkodni sem akar, mert életre és nem gondolkodásra született! Így igaz, aki viszont gondolkodik, az az elmélkedést tekinti legfőbb feladatának sokra viheti a gondolkodásban, csakhogy a földről a vízbe csúszik, és egyszer csak megfullad.” Bár nem is tudom, kis-kutyám, manapság – a NER korszakában, hazánkban – nem sokan vannak, akiknek a vízbefulladástól kellene tartaniuk. Viszont érdekes, mintha ők is hasonlóan szemlélnék a világot, mintha nekik is a „GAZDA” lenne az első, aztán a zabálás vagy a sex, és mi mostanában gyűlölködünk is (egy kicsit), már magam sem tudom a „fontossági” sorrendet. Tudod Thessza, most a „falka-háborúk” korát éljük, mindenki közöttünk valamelyik falkába – ki önként (és dalolva), ki kényszerből – sorolódik, aztán megy is a csihi-puhi. Persze nálunk is van az erősebb falka, nekik sokkal nagyobb a pofájuk, sokkal jobban hallatszik a hangjuk mindenfelé; erősebbek a fogaik, mert több és jobb kajához jutnak hozzá, viszont szemben veletek kis-kutyám, amikor nem vagytok éhesek, már jóllaktatok, ti odaengeditek azokat is… Aztán, tudod Thessza, nálunk, embereknél néha egyes gondolkodók nehéz választás elé kerülnek: mit tegyenek olyankor, amikor a saját falkájukra kell(ene) morogniuk, mert ott is kerítést látnak, ott is kerítést hagynak, ahol nem kéne; a közeledő idegeneket nem segítik, hanem ellenségnek láttatják őket; ilyenkor mit tegyenek: a falkához-tartozás legyen az erősebb vagy a „gondolat”?! Mert hogyan is írta TGM: „Bármilyen vélemény, amely egyetlen hüvelyknyivel túlterjeszkedik a pillanatnyi, szeszélyes ízlésítélet határain: „csatlakozás” valamihez, „elköteleződés”, „táborba tömörülés”, „tagság””…

Thessza csak néz, talán nem is érti, amit gondolok, de érzi a meleget, a simit, a biztonságot, a gazdit…

2021. 11. 27. szombat

(94.)

CSAK JÓZSEF ATTILA VERSEK…

Ma beszélgetős napom van, Thesszával reggel óta beszélgetek. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem.

Tudod, kiskutyám, már szügyig benne vagyunk – kezdek hozzá óvatosan; a választási háborúban. Mert háború van. Azzá tették, már zajlik. Ezt ugyan nem fegyverekkel vívják: szavakkal, lehallgatásokkal, megfélemlítésekkel, manipulációval, Anonymussal, a lakcím-bejelentésre vonatkozó törvénymódosítással, és nem tudjuk még mi mindennel, de ezt te úgysem érted, bár de jó lenne, ha segítenél. De Thessza csak fekszik, feje a mellső két lábán, viszont szemei nyitva vannak és engem néznek, mintha kérdeznének: mi a baj, gazdám?! Hát folytatom tovább: vajon lesz választás? Lesz. Biztosan lesz. Vagy mégsem? Az nem lehet. A mai Magyarországon? Fehéroroszországban is volt. Nálunk ne lenne? Biztosan lesz. Úgy készülnek rá. Lukasenka is „úgy készült”. Akkor lesz. Vagy mégsem? Meglátjuk. Meglátjuk? – és csak ömlenek, ömlenek belőlem a furcsa kérdések, mert olvasom a cikkeket: innen is, onnan is; a közvélemény kutatásokat is: innen is, onnan is, mégse értek semmit. Meg József Attilát is, az akkor még ifjú költőt, aki ’23-ban ezt írta: „Hol a tiszta szavak nem dadognak,/ El innen, végre, a magasba, föl!”, most is írhatná; de hogyan is folytatta: „Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten/ Fénynek is hiszik az őszi ködöt!” Mert mostanában bizony dadognak a tiszta szavak – nézek Thesszára és folytatom a „beszélgetést”, ha vannak egyáltalán és az őszi ködöt mi is, most is megint fénynek látjuk, mert valami fény mégis csak kellene már. Hisz tudom én: amikor éhes vagy és nincs mit enned, nincs, aki szívesen vendégül lásson, akkor bizony a „kőleves” is megteszi, csak legyen elég hiszékeny „öregasszony” – morgom magamban inkább. Látod, átverés az egész, próbálom lezárni, de nem megy: „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,/ Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,/ Csak a kardok, tornyok és ölő igék” – idézem megint a költőt; mégsem nyugszom meg, és addig?! Aztán kézbe veszem a kötetet, a „31 forintos” sárguló fehér könyvben átbillennek a lapok a 71. oldalra, a LÁZADÓ KRISZTUS-ra, az imához: „”- Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!/ Ne légy más, mint az Igazságos Úr./ Több kalászt adj, de azért el ne vedd a/ Rózsát” – írja, mert „játszani is” kell, a szép is kell, mert az is hozzátartozik az élethez, érted te ezt, kiskutyám? Hirtelen fölpattan, kettőt vakkant, „engedj már ki, nem hallod a kutyapostát?”, hát abbahagyom az írást, kinyitom az ajtót, ő meg, mint a szélvész kirobban a kertbe és már a kerítésnél „osztja az észt” a többieknek. Visszaülök a géphez, a Facebook földobja Boróka bejegyzését: „Napok óta figyelem, hogy veszi át Márki-Zay a Fidesz “migráns retorikáját”, és próbálja a Fidesz ellen fordítani úgy, hogy közben meglovagolja a “migráns” ellenes hangulatot, megszerzi azoknak a bizalmát, akik helyeselték a kormány “migránsellenes” politikáját…”, csak a köd, csak a köd az gomolyog fényként körülöttünk. Ez van. Ez jutott nekünk. Thessza közben visszaér, újra csöndes minden, „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ,/ szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát/ s így mindenik determinált./ Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.”

Ma beszélgetős napom van, Thesszával is reggel óta beszélgetek vele. Nem tudom abbahagyni, valami mindig kitör belőlem…

2021. 11. 24. szerda

(93.)

Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli, berohan a szobámba, lelógó füleiig húzza „pofáját” és vigyorogva leül a hátsó két lábára, már jobbra-balra mozgatja is a fejét a combomon, szemei kérlelve fölfelé villognak: simizz már, gazdikám, egy pillanatra elemelem a kezeimet a billentyűkről és hozzáfogok, aztán óvatosan csak a bal-kezemmel folytatom, de akkor újabb fejrázás, ami „ne lazsálj”-t jelent.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Annyi minden csapong körülöttem, nem győzöm a híreket és az álhíreket; a valódi („az igazat mondd, ne csak a valódit”) információkat megérteni és szétszálazni a hamisaktól, csak kavarognak a fejemben. Talán már a főcímek, a „headline”-k sem igazak, csak manipulálnak, mit olvassak. Itt van ez a vírus is, röpködnek a számok, amelyek növekvő halálozást és megbetegedést mutatnak, miközben a korábbi hullámokhoz képest a kormányzat mintha kisebb hangerővel beszélne, buzdítana (mire is?), mintha kisebb és kevesebb szigorítást vezetne be, miközben máshol már általánosan kötelezővé teszik az oltásokat, a beoltatlanok mozgását korlátozzák és mindezek miatt már összecsapások is történtek egyes nyugati nagyvárosokban. Itthon meg elhangzik ez is, az is; így és úgy is nyilatkoznak szakértők, politikusok; közösségek (hm, inkább csoportok) alakulnak a „szabadság” mellett, a korlátozások ellen. Mi lehet vajon itt a „fix pont”, megtudjuk-e valaha is? De valamiképpen mégis élni kell: valahogy mégis döntenem kell?! „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes/ bársony-penész pihézze melledet./ Nézz a magányba, melybe engem küldesz/ Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet” – írta József Attila 1936 novemberén.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Nagy csinnadrattával támadják Karácsonyt, hogy a Városházát így meg úgy el akarja adni, még a Bajnait is belekeverik, már az ügyeletes följelent(ge)tő, a Budai Gyula megtette, amit – véleménye szerint – a haza (a miniszterelnök) megkövetelt tőle. De „mi az ügy?” – kérdezem, inkább magamtól, „mi az ügy”? Hisz nincs egy szerződés, nincs egy határozat az eladásról, nincs egy mutyi sehol: csak vélelmek. Viszont hiszik. Az emberek elhiszik. Ez is egy szaftos, csámcsogható ügy, ezek is ugyanolyanok. Mit keresett ott a Bajnai, miért nem rúgta ki a vagyonkezelő komát?! Ugye, ugye: mégis zörög a haraszt. Dehogy zörög, legföljebb a frász zörgeti! De hogyan is szól a mondás: nem elég, ha nem zörög, nem szabad, hogy zörgésnek hallatszon! Hát zörgessék, zörgessük csak tovább! „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság./ Meg se rebbennél, ha az emberek/ némán körülkerülnének, hogy lássák:/ ilyen gonosszá ki tett engemet” – szól a vers.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Tovább dúl a XXI. század holokausztja: most éppen a lengyel-belorusz határon és senki nem a fölheccelt, megvezetett, szenvedő embereket láttatja, nem a kilátástalanságukat próbálja orvosolni, a hatalom nem ilyen, a hatalomnak – legyen az ilyen vagy olyan – önjáró érdekei, szempontjai vannak, abba ilyen „csacskaságok” nem férnek bele, csak a kerítések, az erőt mutogató tiltások, kiabálások. „Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak/ öröme az lesz, hogy körbe forog,/ te meg rápislogsz, míg körülhasalnak/ telibendőjü aligátorok” – írta tovább a költő.

Rendet kéne raknom.

De hol kezdjem?

Talán Cseh Lacival, az új lakcímtörvénnyel, a voks-vásárló osztogatással, a hazug közvélemény-kutatásokkal? Mindegy. Kilátástalanul megoldhatatlan. Ma megint reménytelen. „Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,/ látom a szemem: rám nézel vele./ Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,/ hogy azt hihetném, meghalok bele” …

Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli…

2021. 11. 21. vasárnap