(51.)

Hidegre ébredtem. pedig nincs is (olyan) hideg, csak az elmúlt napok melege után. Thesszát ez nem zavarja, sőt vidámabban rohangál a kertben, hallgatja a kutya-postát és azonnal reagál is rá: kutya-jó élete van – gondolom, mikor vigyorgó pofájára nézek, ahogyan tűri a simogatásomat.

„Hát igenis, zavarsz. Zavar a lézengésed és zavar a nyomorod akár saját hibádból kerültél bele, akár a társadaloméból. Általában mindenféle nyomor zavar és ha valaki a saját hibájából kerül is bele, még mindig a társadalom hibája, hogy egyáltalán van nyomor, melybe az emberek, hogy, hogy nem, tömegesen belekerülnek. Igen, zavar a nyomorod, zavar barázdás arcod, szomorú őszes bajuszod, ötven-egynéhány esztendőd, amit épületeken töltöttél, sok porban és kevés örömben, zavar a silány eleséged és a rothadt lakásod, amit elképzelek és zavar a jövőd, amit nem tudok elképzelni. Zavar, hogy itt állsz és lézengsz, zavar, hogy alázatosan megköszönöd, hogy vettem valamit tőled, – zavar, mert másutt szeretnélek látni és más hangot szeretnék tőled hallani. Zavar ez az egész dolog, zavarnak az okok, melyek előidézik, a messzeágazó tünetek, melyek kísérik és amelyek lassan-lassan valóban tűrhetetlenné teszik minden tisztességes ember életét. Legfőképpen pedig az a logikai zavar zavar, hogy csak a lézengést tiltják be, nem pedig magát a nyomort” – olvasom az 1935(!)-ben írottakat és próbálom megérteni az olvasottakat. Mintha a mai Magyarországról írta volna, mintha most élne Budapesten vagy bármelyik magyar városban. Csak most nem virágot „árulnak”, hanem a „Fedél Nélkül”-t. „Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel” – írta később, majd 1943. január 21-én Ukrajnában munkaszolgálatosként meghalt.

Tegnap este az asszony nézte a „VOKS” című műsort, hát vele néztem (nem tudtam végig megnézni, nem bírta a gyomrom) én is: Hiller és L. Simon vitáját a kultúrpolitikáról, arról például, hogy mi a különbség a jobb és a baloldali emlékezetpolitika között. „A baloldali szobordöntögető, mi parkba visszük az idejét múltakat” – így L. Simon; „egy történetünk van, abból nem lehet mazsolázni!” – így Hiller és hozzátenném: a magyar alaptörvény preambuluma miért törölt, cenzúrázott ki egy teljes történelmi korszakot; miért hamisít meg, díszit föl egy másikat? De csak magamban morgok. Aztán hallom, hogy milyen kultúrpolitikát várhatunk el egy ilyen szedett-vetett szövetségtől, amiben jobbikos, momentumos, szoci politikusok vannak. Miért: a Fideszben nincsenek fasiszták, rasszisták, homofóbok és persze kultúremberek is? Inkább olvasni kezdek…

Thessza alszik a takaróján, aztán hirtelen fölpattan, élesen vakkant kettőt és már rohan is ki a kerítéshez: „levele” jött, azonnal át kell vennie!

„Szélmalomharc”-ot vívunk, de vajon „bús-képű” lovagja vagy bolondjai vagyunk-e a világnak? „A „bús-képű lovag” minden tette a gyengék és elesettek megsegítésének önzetlen szándékából fakad” – ugye milyen röhejes, kigúnyolható gyengeség? Hisz’ világunk másról szól ma! „Otthon, haldoklás közben, a világi és egyházi hatóságok díszruhás előljárói, akiket nyugtalanít különös szereplése, máglyán égetik el a gyanús könyveket, melyek Don Quijote-t megbolondították” – végződik a film: ma nem éget könyvet a hatalom, „csak” megbélyegez, írókat, költőket (próbál) kizárni a magyar irodalomból; újságírók ellen indít hadjáratot, mert nem állnak be „Éljen Eduárd”-ot kiáltani. Lovagok vagyunk vagy bolondok?

Miközben írok, Thessza bejön a dolgozó szobámba, fejét óvatosan a combomra rakja, szemeit rám szegezi, mintha segíteni akarna: nem vagy te lovag, de bolond se…

2021. 08. 26. csütörtök

(50.)

Thessza ma (megint) elcsente a reggelimet, ki volt rakva az asztalra, én meg még nem ültem ott, hát azt hitte, neki van odakészítve, két mellső-lábát fölrakta a székemre, és jóízűt falatozott a tányéromból – egészségére, lehetett készíteni a következő adagot.

„Az ember nem szolgálhatja egyszerre az igazságot és az athéni közéletet. Választania kellett, – az igazságot választotta és a méregpoharat” – olvasom a sorokat „Szokrateszről” és elgondolkodom: ma is állandó választásban vagyunk az igazság és a „közélet” között, van méregpohár is (igaz, ma nem úgy hívják, sokszor nem is hat rögtön, mégis) alattomos és mindig-ható méreg van benne és ki kell ma is hörpintenie annak, aki… De vajon vannak-e ma is olyanok, akik inkább hörpintenének? Akik inkább tovább kérdeznének? Persze, hogy vannak: névről mindegyiket ismerem, nem tartana sokáig fölsorolni őket. De hát: sohasem voltak sokan, most sincsenek sokan. És vajon meghalljuk a halk mondandójukat, a kérdéseiket, figyelünk egyáltalán rájuk? „… most már senki sem beszél Anütoszról, de ez gyenge elégtétel Szokratesznek, aki azóta – utolsó ígéretéhez híven – Hádeszben adja fel kellemetlen kérdéseit a történelem nagy alakjainak” – olvasom tovább és belegondolok a mai „percemberkék” lármájába: „Olvasom a neten, hogy Pintér miniszter, mint az Operatív Törzs (már ez a militáns terminológia is kész röhej) feje, összehívta a kórházigazgatókat. A miniszter megjelenése előtt egy samesz közölte az igazgatókkal, hogy a miniszter megérkezésekor fel kell állniuk, csak akkor ülhetnek le ha ő is leült, kérdéseire válaszolni kötelesek, de ők nem kérdezhetnek” – írja valaki a Facebookra. Percemberke. A belügyminiszter. Ha „csak” az lenne…

Vajon miért rájuk figyelünk inkább?

Thessza viszont jóllakottan alszik, őt bezzeg nem érdeklik a „percemberkék” tobzódásai.

Vajon száz év múlva mit fognak olvasni utódaink augusztus 25-ről?! „Másképp békülnek a nők, és másképp a férfiak…”; „2021 szépségtrendjei, amik miatt egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben”; „Sallói a keretben, Szoboszlai visszatér, Dzsudzsák nincs a keretben”; „A szívéhez kapott a nő, amikor meglátta, kit ajánl számára ideális párként a társkereső”; vagy netán azt, hogy „Újabb afgán menekülteket szállítanak Röszkére és Tompára”? De hát élni kell, szórakozni, nevetni (is), a többi megy magától.

De nem megy…

Viszont Thessza ezt nem érti: dehogyisnem, nagyon is érti, mert megérzi, amikor meleg-barna szemeivel rám néz, amikor odadörgöli pofáját a combomhoz, amikor látja a gazdi szomorúságát…

2021. 08. 25. szerda

(49.)

De legalább Thesszát nem kell beoltani, mert már bár itt toporizál a környezetünkben a járvány negyedik hulláma, a „kutyákat” még nem kell beoltatni. Igaz, azt se lehet tudni, kinek és mit kell(ene) csinálnia, mert aki a kormány részéről nyilatkozik, a „TÖRZSBŐL”, a „hivatalosságok”, az un. szakemberek részéről, az mond ezt is, azt is. Nem is beszélve Orbánról, aki ugyan” nem veszi föl a harmadik oltást”, bár Sinopharmot kapott, de még „fiatal” ember, nincs még hatvan se, hát neki ugyebár nem kell (bár arról nincs hír, megnézette-e, hogy van-e védettsége), de melegen ajánlja mindenkinek, főleg az időseknek (és a stadionokban csápoló szurkolóknak) a harmadikat.

Egyébként valaki meg tudja mondani? Hogyan tudom magam és embertársaim egészségét a legkevésbé veszélyeztetni? Mert nem akarom! De nincs igazi és igaz információm („az igazat mondd, ne csak a valódit/ a fényt, amelytől világlik agyunk”), se nekem, se másnak: maszkot hordjak? Ne menjek zárt helyre? Minél hamarabb kapjam meg a harmadik oltást? Melyiket? Aztán kell majd negyedik, ötödik is?

Kinek higgyek?

Kire hallgassak?

Eddig azt gondoltam, nekem nem kell mindenhez értenem, mert vannak szakemberek, akik „hivatalból” foglalkoznak a dolgokkal, akiknek ez a szakmájuk, ez az élethivatásuk, elég lesz, ha rájuk hallgatok és követem a tanácsaikat. És akkor azt kapom tőlük, hogy össze-vissza beszélnek: mondanak ezt is, meg az ellenkezőjét is: soha nem kérnek elnézést a tévedésükért (a hazugságaikért). Azér’ én birkaként fogadjam el a tanácsaikat.

De legalább Thesszát nem kell még beoltatni…

Tegnap buliztam egy jót: összejöttünk néhány unokatestvér (a csajok hetvenes fordulónapját ünnepelni), volt ott a kertben közel hatszáz év! Barátom, hatszáz év! Mi aztán tényleg „félszavakból” is megértettük egymást: az egyikünk elkezdte a mondatot, a másik befejezte. Csak magunkban voltunk. Aztán egyszer csak arra kerekezett az úton egy csapat, benne néhány „unokával” és a borongós időből hirtelen napsütéses idő lett, bár fürödni nem tudtunk a Balatonban. Aztán az „ifjúság”, a „jövő” tovább-kerekezett, mint az angyalok, mintha ott sem lettek volna. Mi beszélgettünk, röhögcséltünk tovább. A hetven évről. Ami alatt semmi különös nem történt. Csak elröpült hetven év és néhány perc. Megállíthatatlanul. Talán az iskoláink még állnak, bár a balatoni úttörő-táborok már eltűntek a süllyesztőben; ni-ni: „ím itt e kő”… Hetven év! Apák és fiúk, (apák és lányok), vajon ránk is igaz, hogy gyerekeink lázadn(t)ak ellenünk? Vajon őket érdekli, hogy mit-miért és miért nem úgy és akkor cselekedtünk?! Tudunk velük szót érteni? (És ők tudnak-e, akarnak-e?)

Hetven év és néhány perc úgy elrepült, mintha ott sem lett volna, már meg is kezdődött a következő hetven év és néhány perc…

De legalább Thesszát nem kell (még) beoltatni…

2021. 08. 24. kedd

(48.)

Esti grill-partira kaptunk meghívást.

Elköszönünk Thesszától, aki barna szemeivel bánatosan néz utánunk, miközben gördülünk ki a kocsival és a kapu komótosan csukódik be mögöttünk. A sztrádán az autók kezdetben méltóságteljes suhanással haladnak, aztán már a szokásos tülekedéssel, ideges előzgetéssel, mintha bármi is múlna azon az egy percen, amit megnyerhetne valaki is. Aztán hirtelen föltorlódunk, csikorgó fékezésbe kezd mindenki, bekapcsoljuk a vészvillogót, van, aki a leálló-sávba húzódik, aztán odaérünk: a szemközti oldalon koccanásos baleset mellett kell elhaladnunk, hát ezen az oldalon is lassít mindenki, rácsodálkozunk az idegesen tébláboló emberekre és néhány kilométeren keresztül óvatosabban vezetünk. Aztán persze, mintha nem láttuk volna az ütközést, megint elkezdődik a száguldó cikázás. Aztán letérünk a sztrádáról, ismerős falvakon megyünk keresztül, ahol évek óta semmi nem változik: hol van már a késő-Kádár korszak emeletráépítéses, fürdőszoba-kialakításos, útfelújításos időszaka; talán egy-egy új focipálya sejlik föl, a házak udvarában a „fölhalmozott” deszkák, a semmire sem jó lim-lomok; amott fáradt-arcú asszonyok görnyednek a szatyrok cipelése közben, egykedvű gyerekek poroszkálnak az út mellett, csak néha-néha pillantanak az útra, ha valamilyen „csoda-autó” suhan el.

Minden mozdulatlan.

Minden olyan: vár valamit, de úgysem jön el…

Csönd, por, amott lassan vonszolja magát egy öregember, talán maga sem tudja: honnan-hová akar eljutni. Unalom és letörtség mindenütt, még a kocsma körül is csak néhány kóbor eb poroszkál, a macskák rájuk sem hederítenek.

Az utak ilyenek, olyanok: az egyik megyében fölújított aszfalt, mellette bicikliút; a másikban olyan gödrök, hogy csak lépésben haladhatunk. De ez sem zavarja a száguldókat, hogy ne ugyanúgy száguldjanak tovább, le sem veszik a lábukat a gázról, néhány kutya és macskatetem jelzi korántsem veszélytelen robogásukat.

Itthon vagyunk: az se baj, ha nincs, az se, ha langyos a sör.

Megállás nélkül áthaladunk az egyik falun, pedig már többször elhatároztam (magamban), megnézem a piacot, ahonnan a ’46-s pogrom indult, amikor szomszéd-szomszédot ölt, mintha ismeretlen migráns-betolakodó lett volna, de hisz’ abban a pillanatban az is volt… De most sem állok meg, nem teszem meg azt a kis kitérőt, helyette rácsodálkozom a ragyogó új ruhát öltött templomra, a kicsicsásított Városházára, és tudom: itt bizony Fideszes polgármester az úr.

Végre megérkezünk. Kellemes fogadtatás, óvatos ölelkezés a házigazdákkal, ismerkedés a többiekkel, kávézás, kis „pihi” a kertben, a házigazdák kis-kutyája ismerősként köszönt minket és követeli a cirógatást (vajon otthon Thessza mit csinál most). Beesteledik, a kerti grillsütőn a hús pirosodik, illata körbejárja a kertet, a kiskutya sem ránk figyel már, boldogan csóválja a farkát, tudja, hamarosan az ő ideje is eljön. Lassan-lassan az asztalok köré csoportosulunk, kezünkben pohár, egyre élénkebbek vagyunk, már „kóstoló-előétel” a szájunkban, mégis a – kezdeti óvatos, ismerkedő beszélgetést – egyre erőteljesebb hangzavar váltja föl, a férfiak határozottabban, a nők kicsit visszafogottabban esznek, isznak cseverésznek. „Nálunk albán pék van, nagyon tudja a szakmát, olyan kenyeres süt, hogy olyat nem ettetek még, de meg is kéri az árát, ezer forintot kilójáért” – hallom valahonnan; „nem szeretem Orbánt, de jól kezelte a járványt, ha zavart is néha a katonák látványa, de megoldotta”, jön amonnan; „aztán miért kezelte jól, kevés volt a halott, elég volt a lélegeztető?” – recseg rá a válasz, és már majszoljuk is a finom húsokat, falatozzuk hozzá a savanyúságot, majd isszuk hozzá a finom vörösbort…

Aztán a kiskutya is befalta, ami ját neki, elfogyott az almáspite is – jó este volt.

Csak az út…

2021. 08. 21. szombat

(47.)

Ma nem írok az időjárásról, arról, hogy meleg van vagy hűvösödik, hogy fúj a szél vagy csak lengedezik; arról sem, hogy …; Thesszáról viszont írok, mert elszemtelenedett és megette a reggelimet, aztán „átérezve pofátlanságát”, bűnbánóan lefeküdt a szőnyegre, fejét az első két lábára fektette és nagy, barna szemeivel onnan nézett rám, aki a konyhában éppen törtem föl a lágy-tojást, tettem pohárba és mentem a pirítósaim felé, amiknek csak a hűlt helyét találtam a tányéromon, csodálkozva kerestem azokat, de amikor Thesszára néztem, nem kerestem tovább…

„A nemzetközi helyzet fokozódik” – jut eszembe az „ÁTKOS”-ban sokszor elhangzott hülyeség, de most tényleg „fokozódik”: „negyvenezerrel több volt idén az illegális bevándorló, mint egy éve” – ordítja ijesztően az arcomba a „belbiztonsági főtanácsadó”, és még hozzáteszi, ez még nem is az új afgán helyzet következménye. „A nemzetközileg erősödő LMBTQ-propaganda idegen a magyar nép szellemiségétől” – így meg Hoffman Rózsa keresztény ember szól hozzám, én meg nem tudom hirtelen sírjak vagy röhögjek rajta. Mi az a „magyar szellemiség”? – gondolkodom el, de inkább nem jutok ötről a hatra, még nyomdafestéket nem tűrő szavakat írnék és akkor letiltana a … A Facebookról is eltűnt az oda fölrakott szelfis-kép, amin egy hídon álló szakállas ember éppen szelfit készít magáról és a feje búbjától a szandálja talpáig feketében álló asszonyról. Vajon miért tűnt el, ki döntött így és miért? Nem baj: elmentettem, hát újra fölrakom. Akkor már én is rajta vagyok a listán, bár biztosan nem most kerültem oda…

Ma nem írok az időjárásról, biztosan nem.

Tegnap este tovább olvastam „A szavak felkelése” könyvet Bálint Györgytől. Korrajz, a harmincas-negyvenes évekről, vajon miért érzem minden betűjét igaznak, miért ismerősek annyira a leírtak – elborzaszt, amikor arra gondolok, hova vezetett…

Thessza közben idejön hozzám és a lábamra teszi a fejét, miközben írok: a kisbűnös…

A Telex élőben adja a Külügyminisztérium sajtótájékoztatóját az afgán helyzetről: az elhangzottak arra figyelmeztetnek, a néhány nappal ezelőtt Fritz Tamás mondatai nem voltak véletlenek, óvatos, de mégis határozott elhatárolódás a nyugattól, mintha üzenetet hallanék, hamarosan „kilépünk a birodalomból”, megint nagy és önálló keresztény nemzetté válunk…

Ma nem érdekel az időjárás.

Tegnap, az olvasás előtt, néztem a kupa-meccseket, hármat is adtak a különböző csatornákon, a Salzburg meccsén ragadtam, végre élveztem is a játékot…

Ma nem írtam az időjárásról, arról, hogy meleg van vagy hűvösödik, hogy fúj a szél vagy csak lengedezik; arról sem, hogy …; mennek a napok, semmi nem változik, mindjárt itt van a NAGY ÜNNEP…

2021. 08. 18. szerda

(46.)

Éjjel végre leszakadt az ég, dörgött-villámlott, hajnalra 20 fok alá süllyedt a hőmérséklet: végre vége van. A kánikulának. Most már megnyugodhatnék: a hőség nem fog zavarni, nem emeli a vérnyomásomat. Thessza őrülten rohangál a kertben, mintha be akarná pótolni az elmúlt hetek semmittevését, tappancsaira ragadó sárdarabok lepik el a szőnyeget, most éppen az asszony új papucsával a pofájában álldogál és néz rám: miért nem jössz játszani, őt a sötét fellegek sem zavarják…

Nézem az „Ingyen ölelés” kampányfilmjét, ami Magyarországra 2006-ra érkezett, olvasgatom a szórólapjukat: „Az Ölelés egészséges, erősíti a test immunrendszerét, gyógyítja a depressziót. Csökkenti a stresszt, elősegíti a jó alvást, erősít és élénkít, fiatalít, nincsenek kellemetlen mellékhatásai, egészségesebbé tesz”. A napi hét ölelés a boldog élet garanciája – folytatódik az ismertető, tényleg: miért nem ez van az óriás-plakátokon, miért nem erről szól a közbeszéd, hiszen ez az ölelés pénzbe sem kerül. Persze most a pénz nem számít: rám vigyorog a pénzügyminiszter (beugrik egy emlék, amikor Orbán első országlása idején Ő lett a Pénzügyminisztérium államtitkára az I. emelet 42-ben, a miniszteri tárgyalóban ültünk és Járai azt kérte az apparátustól, hogy legyünk türelemmel, még soha nem dolgozott sehol, hát még minisztériumban, segítsük megtalálni neki, amit kell, úgy ült a helyén megszeppenve, mint az elsős kisdiák, aki megszeppenve hallgatja a tanító nénit; aztán persze hamar megtanulta a leckét) a kertben fölmondja a fölmondandókat: Európában mi növekszünk a legjobban, a második negyedévben a növekedés 17,9%, mindenki minket csodál, mert csoda ez a magyar kormány, aki ezt elérte! Hogy ingyen öleljem meg!

Most éppen nem esik.

Fölszedelőzködöm, elindulok a rendelőbe a kardiológiai beutalómért, semmi forgalom, egy pillanat alatt ott vagyok, a bejárat mellett a fertőtlenítő berendezés, rajta a papír: rossz! Emberek jönnek-mennek, mindenki maszkban, morcosan és sietősen, csak gyors pillantást vetnek a „kézi-készülékre”, talán morognak is valamit az orruk alatt, annyi. Az ölelésnek is.

„Közép-Európa egyik legnagyobb csapatává nőtte ki magát az elmúlt időszakban, amit az eredmények is alátámasztanak” – nyilatkozza Kubatov Gábor, a Fradi elnöke (lista-gyáros, kampány igazgató, a FIDESZ egyik meghatározó alakja), arról nem szól, hogy a párt és a kormány – az MFB-ről nem is beszélve – mennyi közpénzzel tömi ki a csapatot. De hát kell a cirkusz, kell: ők biztosítják. A magyar foci megint nagy lett (méltó régi …?), igaz, a Fradiban egyszerre legföljebb két magyar játékos játszik, de ez nem érdekes. Minek ide ölelés?

„Mi a baj, bocikám, miért nem megy a tanulás?” – olvasom a hírt: „Erdő Péter bíboros június végén, az általa vezetett Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papjainak címzett belső körlevélben tudatta, hogy egyszerre két szerzetest is eltiltottak a kiskorúakkal való érintkezéstől”. Végre valami, persze ez is olyan „kaletás”: megbüntette meg nem is, mindenesetre nem tiltotta el örökre az „öleléstől”.

„Mit kéne csinálnunk” – kérdezte tőlem tegnap (költői kérdésként) egyik ismerősöm. Készülődnünk. Legalább fölkészülnünk. Kikövetelnünk a bekapcsolódásunkat a közügyekbe. Tiltakoznunk, amikor celluxszal leragasztott fertőtlenítőt látunk. Tisztelnünk kellene a magukat vállalókat. Á, minek is írom ezeket a szavakat: minek?!

Megsimogatom Thesszát, aki hálásan a karomra teszi mancsát és tovább hallgatom a szél susogását.

A kánikulának vége van…

2021. 08. 17. kedd

(45.)

Még mindig nincs vége: tombol a meleg, mint aki az utolsókat rúgja, még megmutatja az igazi arcát az idei végső eltávozása előtt, hogy aztán néhány nap múlva visszasírjuk, mert az eső, a szél, a lehűlés se lesz jó nekünk, mert mi ilyenek vagyunk és persze nem változunk.

Bezzeg Afganisztán fővárosában, Kabulban most csak 27 fok van, az idő tiszta, és a szél sem mozdul, ott ideális. Csakhogy Kabult tegnap elfoglalták a tálibok, az elnök elmenekült, mindenki fut és futna, amerre lát: de hát nincs hova, nincs mivel, mert az „afgánokkal” nem törődik senki, legföljebb az amerikaiakkal, a nyugat-európaiakkal, ausztrálokkal. Hogyan is írta ’33-ban Bálint György: „Híre jár, hogy Kolumbia és Peru közötti kiéleződött a helyzet. Ha semmi sem jön közbe, talán csak napok kérdése a háború. Budapest mérhetetlenül messze van Bogotától (Kolumbia fővárosa) és Limától (Peru fővárosa) és ilyen messzeségből még csak sejteni is alig lehet, hogy mi történik és milyen a hangulat ezekben a fővárosokban…”. Sejteni nem is, mert ma már mindenről azonnal „képes-videós” beszámolók öntik el a világot: ahogy emberek csüngenek az evakuáló gépek szárnyain és lezuhannak, a katonák a levegőbe lőnek… Hogyan is folytatta Bálint György:” Bizonyos, hogy a kolumbiai és perui államférfiak a békét akarták és még a hadüzenet előtt félperccel is minden lehetőt elkövettek a felmerült ellentétek békés áthidalására vonatkozó lehetőségek felhasználására… stb. stb. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a felelős államférfiak mindent elkövettek, de mit csináljanak szegények, ha az ádáz, dühös tömegek mindenáron a háborúhoz ragaszkodtak”. Az államférfiak! Azok, az amerikai elnök se hitte, hogy Saigon megismétlődhet, de hát nem hinni kell! És a „Mi, magyar” államférfiaink? Hát „de mit csináljanak szegények, ha az ádáz, dühös tömegek mindenáron” a kerítést akarják, a bezárkózást, az elzárkózást, nekünk ehhez semmi közünk: „A MAGYAR KORMÁNY NEM HAJLANDÓ A MAGYAR EMBEREKKEL MEGFIZETTETNI ENNEK A HIBÁS GEOPOLITIKAI DÖNTÉSNEK ÉS AZ ELHIBÁZOTTAN VÉGREHAJTOTT GEOPOLITIKAI AKCIÓNAK A KÖVETKEZMÉNYEIT” – ahogyan nyilatkozta a magyar külügyi államtitkár.

Tombol a meleg itthon.

A falakra, oszlopokra fölragasztott kék plakátokon az emojik virítva vigyorognak ránk, a tévéből a „királyi” Híradókból ömlik a szennyes uszítás, gyűlölet (néhány éve, az azóta a feledés sűrű homályába vesző kiflilopó képviselő asszony a kutyák bántalmazása miatt törvényjavaslatot terjesztett elő a szigorításra, mert a kutyákat nem szabad bántani, az emberek viszont ott gebedjenek meg…), de kormányunk kifelé mutogat. Már nemcsak mutogat, az egyik „ki-megmondó” embere elkezd arról „beszélgetni” velünk, hogy nem is lenne olyan rossz, ha végig-gondolnánk a HUXITOT, ha megdumálnánk annak előnyeit-hátrányait. Mi van? Ezt most hogyan? Mi meg zokszó nélkül tudomásul vesszük, néha ugyan morgunk egyet, talán kettőt, aztán visszahuppanunk a fotelunkba és nyomogatjuk tovább a távirányítót.

Már hat óra van, még mindig 30 felett van, Thessza is elbújt valahová.

Legalább „Imahadjárat indul hazánk jövőjének megmentéséért”. Végre: nem tudom, mi hiányzott ebben a melegben. „Az imamozgalom célja, hogy a maga szakrális módján elérjük, minél több olyan képviselő kerüljön az Országgyűlésbe, aki a tízparancsolatnak mind a tíz pontját erkölcsi normaként fogadja el, igyekszik aszerint élni mind közéleti, mind magánemberként” – nyilatkozta a kitaláló. Biztosan nem itt él, nem Magyarországon, nem ismeri a képviselőinket, kormányunk tagjait, talán újságot sem olvas, internetet sem néz, csak imádkozik. Úgy kell neki…

Még mindig nincs vége: tombol a meleg, mint aki az utolsókat rúgja, még megmutatja az igazi arcát az idei végső eltávozása előtt, hogy aztán néhány nap múlva visszasírjuk, mert az eső, a szél, a lehűlés se lesz jó nekünk, mert mi ilyenek vagyunk és persze nem változunk.

De az idő érik, már érzem a vállamban…

2021. 08. 16. hétfő

(44.)

Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.

Akkor is nagyon meleg volt, amikor az asztal lett a védelmünk középpontja, amit előtte két takaróval beborítottunk, háromfelől leeresztettük a takarókat, összegyűjtöttünk és fölnyaláboltunk ezt-azt, mindenféle kacatot, főleg játékokat, mesekönyveket, aztán bebújtunk velük az asztal alá és már készen is volt az indián-sátrunk, ahol öcsémmel mi voltunk a parancsnokok és a hadsereg, mert háborúban álltunk az irokézekkel, kegyetlen és gyilkos háborúban, ahol a skalpok száma és birtoklása volt a cél. Néha-néha kilestünk az asztal alól, hol van az ellenség, de csak anyánk jött és morgott ránk, hogy már megint rendetlenséget csinálunk, ha végeztünk, mindent a helyén akar látni. Mi benn szorongtunk a „sátrunkban”, jóleső bizsergés járta át a gyomrunkat (pedig nem is voltunk éhesek), én voltam Old Shatterhand, öcsém meg Winnetou, egyszer-egyszer „kitörtünk” a sátrunkból, olyankor a másik „fedezte” a csatatérre menőt, szerencsére egyikünk sem sebesült meg. Boldog órák voltak azok a „háborús” órák!

Hisz’ ma is háború van, akármerre nézünk is: van, amit fegyverrel vívnak; van olyan is, amit „igazi” fegyverek nélkül, de azok is legalább olyan halálosak, legföljebb nem rögtön hozzák el a halált. Olvasom a Hadházy Ákosnak írt levelet: „… 63 évesen olyan élethelyzetbe kerültem, hogy a megélhetésem egyáltalán nincs biztosítva. 2013-ban önhibámon kívül váltam munkanélkülivé. Előtte több évtizeden keresztül dolgoztam egy egri kulturális intézményben, vagyis nem vagyok alul-képzett. A Munkaügyi Központtal azt követően, és még mai is, folyamatosan tartom a kapcsolatot, de sajnos életkorom és végzettségem miatt nem tudnak munkát ajánlani…”, közben (megint) az Olimpia megrendezéséről vizionál a kormány, százmilliárdokat költ a Vadászati Kiállítás megrendezésére, kormánygaranciát vállal egyik „csókosának” sokmilliárdos hitelére, zokszó nélkül lemond norvégiai segítségről – nem is érdemes folytatni. Ez is háború, de itt, amikor kitörünk, senki nem fedez minket, senki nincs a hátunk mögött.

Trópusi kánikula van.

Tegnap ott voltunk az unokáinknál, felhőtlen boldogság volt az a négy óra! Érdekes, meleg volt, nagyon meleg – mégis. A nagy megmutatta az iskolai pakkját, mondogatta a táborban tanult angol szavakat, izgatottan készült az első iskolai napjára – a kicsi ott ugrált körülötte, vele örült boldogan, ahogyan mi is.

Pedig trópusi kánikula volt.

Közben zajlik a háború, a kormányzati retorika erősödik: ezek a gaz sorosisták, melegek, mindenki, aki kívülálló, aki másként gondolkodik, tekint a világra, erre a „keresztény” magyar világra. Hogyan is kérdezte Alföldi: „Újra megkérdezem, mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársaim, hogy ez így rendben van”?

Talán ez lesz az utolsó nap. Amikor ilyen kegyetlen meleg, trópusi kánikula van. Ez már nem is emberi-állati időjárás: olyan „túl kell élni” időjárás. Hát túléljük: mi is, meg az állatok is.

Az állatok biztosan…

2021. 08. 15. vasárnap

(43.)

Jó ez a számítógép, komplett iroda, el sem kell mellőle mozdulnom, legföljebb a kávéért, meg, ha elfogy: a pipa-dohányért. De most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél, a Windows frissíti magát, már három órája tart az erőlködése, de még mindig csak a fölirat villog a szemem előtt: „A Windows előkészítése. Ne kapcsolja ki a gépét”, hát nem kapcsolom ki, átmegyek az Ipadomhoz, mintha külföldön lennék, ráteszem a billentyűzetre, aztán hozzáfogok.

„A magyar a legversenyképesebb nemzetek egyike” – nyilatkozta ma a (szokásos, pénteki rádiós igehirdetése helyett) a Nemzeti Sportnak a nem „taxisofőr”, nem is „fodrász” magyar miniszterelnök, aki viszont „magyar ember” és aki nagyapjától tanulta meg, „hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el”. Nos gyerekkoromban (hangsúlyozom: gyerekkoromban) sokáig én is így gondoltam, mert a sport nálunk is a mindennapok természetes velejárója volt (apám az MTV sportosztályát vezette), egészen az ifiválogatottságig vittem (most ne nevess föl!) kosárlabdában, egyszer még az MNK Kupa-döntőn is ott ültem a MAFC cserepadján Gabányi, Kangyal, Prieszol mellett, titokban még olimpiai bajnok is akartam lenni. Aztán kinőttem ezt a szenvedélyemet. Úgy látszik a nem „taxisofőr”, nem „fodrász” miniszterelnök viszont ott rekedt, rá is rakott még egy lapáttal: „Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak.” Most már értem, amit a közvetítések alatt nem értettem. Mert végig néztem és hallgattam a tévében a tokiói játékokat, mintha rádió-közvetítéseket hallgattam volna, mintha kép nem is lett volna, úgy jött a hang a dobozból: mi vagyunk a legjobbak; mindenki nekünk, magyaroknak, szurkol; mindenki a tudása maximumát nyújtja; siker-siker követ; sehol egy kudarc – a többi nemzet sportolói mintha ott sem lettek volna. Pedig akkor még nem hangzott el a miniszterelnöki interjú, de a szpíkerek tudták a leckét.

35 fok van, de most nem a melegtől vagyok vörösebb a kelleténél.

„Társadalmi igény”, hogy közpénzből kilátó és sportpálya épüljön a felcsúti kisvasút melletti csónakázótóhoz – ugrik elém a HVG cikke, rögtön eszembe jut, amikor elmentünk Felcsútra megnézni a „házi”-STADION-t, ha már ott jártunk, gondoltuk fölülünk a kisvasútra is – csak mi voltunk rajta, a végén leszálltunk fagyizni, mert „társadalmi igényünk” támadt a nagy melegben így hűteni magunkat. Akkor még nem tudtunk csónakázni a felcsúti tavon – ma már lassan a Velencei tóban fürdeni se.

Vörösebb vagyok a kelleténél.

Olvasom: Deák Dániel nem fog soha többé egy műsorban szerepelni Pulai Andrással, mert egyrészt nem lehet a pedofilokat mentegetni (Kaleta enyhe ítéletére akkoriban Deák nem reagált), másrészt sértés egy jobboldali és hívő ember számára, hogy a pedofília melegágya a katolikus egyház (Deák arról sem nyilvánított véleményt, hogy megjelent magyarul is és nagy sikert aratott A Vatikán kínos titkai című könyv, biztos Frederic Martel-lel sem fog találkozni).

Már elmúlt délután öt óra, de továbbra sem enyhül.

Viszont van egy „jó hír” is: húsz éve nem fordult elő ilyen, „hét magyar futballista és egy magyar edző a Bundesliga rajtjánál” – benne Willi Orbánnal…

Már Thessza sem bírja, behúzódik a lábamhoz és vörös nyelvét lógatva lehuppan…

2021. 08. 13. péntek