Vélemény kategória bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(28.)

Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni. Tegnap azonban meg kellett néznem a vízóránkat, becsúsztattam a létrát az aknába, lemásztam, aztán lehajoltam a szűk helyen (a harmadikra sikerült is), elővettem a telómat, fölpiszkáltam a vízóra fedelét, letörölgettem az üveget a fekete kosztól, aztán másodszorra sikerült lefotóznom, miközben a testem folyamatosan jelezte: ezek a mozdulatok már nem kellenek neki. Aztán fordítva mindent újra: vissza a fedél, kiegyenesedés, lassan fölfelé a létrán (akkor meg a bal térdem reccsent egyet, de figyelmen kívül hagytam), végre megint a szabadban, föl a létra…

Most emlékezve benn pihegek a dolgozó szobámban, enyhe pipafüst kering körülöttem, a dohány kesernyés íze nem zavar, de Thessza kutyánknak nem ez lehet a véleménye: amikor a combomra helyezi okos fejét és barna szemeivel rám néz, mintha neheztelne, pláne, amikor prüsszent egyet-egyet…

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” – olvasom Radnótit és beindul a kerék, már nincs megállás, pörög az agyam. Egyre gyakrabban gondolok az elmúlt hetven évemre: nem úgy nosztalgiázva, ábrándozva, hogy milyen szép is volt, hanem inkább messziről rátekintve, mintha nem is én lennék a főszereplője, mintha egy Oscar-díjas film lenne: vajon ma is úgy csinálnám, vajon ma is azt tenném? Persze mindig fölmentem magam, mert „megmagyarázni”, „értelmezni” azt nagyon tudok, de belül, abban a kis dobozban, ami legmélyéül mindenkiben benne rejtőzik, amiben nem lehet hazudni, nem lehet magyarázkodni, ott a válasz… viszont az nem publikus. De én tudom, s ez nem megnyugtató. Miért nem lehet előbb elkezdeni ezeket a szembesítéseket? Miért nem lehet azonnal lemenni a legbelső dobozokba és korrigálni? Vajon a maiak ugyanezt csinálják? És akkor mi van?!

Eszembe jut apám, az MTV Sportosztályát vezette több, mint 30 évet, egyszer, talán a montreali olimpián, hogy Onyiscsenko, a Szovjetunió sportolója az öttusa versenyek vívás szakágában csalt, mert egy gombot szerelt a markolatába és amikor azt megnyomta, a gép azonnal találatot jelzett, ha nem volt találat, akkor is. Lebukott. A magyar riporter bemondta az élő adásban, apámat rögtön hívták telefonon Pestről: azonnal küldje haza a riportert. Apám csak annyit mondott: rendben, akkor én is megyek. Azt kell tudni, hogy akkor apán volt és az Intervízió sport szekciójának a vezetője, aki az Eurovízió vezetőivel a kapcsolatot tartotta, nagy fölzúdulás lett volna az ügyből, ha hazajön. Néhány perc múlva jött az újabb telefon, jó, akkor maradjatok… Mostani hír: Hrutkát meg egy másik riportert kirúgtak, mert Gulácsi mellett kiálltak…

Mindig nehéz, mindig helyzet van, amikor helyzetbe kerülünk, néha észre sem vesszük, néha gyengéknek minősülünk, néha egyszerűen átlépünk a helyzet fölött, pedig nem tehetnénk meg. Segíthet itt mindenféle magyarázkodás, hogy ez a kisebbik rossz, ha más lenne itt, az még rosszabb döntést hozna, szar ez a világ – de ezek nem adnak fölmentést.

Nekem hány ilyen döntésem volt vajon? Én hányszor voltam gyenge? Kétkedtem a döntéseim előtt? Most már írhatok bármit, mondhatok akármit, a „memoárok” mindig csalnak… De barátaim, fiatal követőim: hamar, nagyon hamar eljön az idő, amikor a csontok jeleznek…

Csak nem akar jönni a tavasz, ma is olyan „maradj a szobában és emlékezve gondolkozz” idő van, a jobb vállam is ezt jelzi, nem akar a francnak sem rendbe jönni, amikor a karomat föl akarom emelni a fejem fölé… de minek akarom fölemelni.

  1. 03. 24. szerda

NAPLÓSZERŰEN

(27.)

Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.

Megjöttek a mai számok: ijesztőek! Közben a hivatalos szócsövekből ömlik a hihetetlen győzelmi jelentés: átoltottságban mi vagyunk Európában a legjobbak! Beugrik a „Minden héten háború” című film, benne Al Pacino monológja: „Nem is tudom mit mondjak nektek… és életetek csatáját kell megvívnotok… Itt dől el minden… Ha sikerül megmaradunk… … Ha nem végünk. Apránként lépésről -lépésre meghalunk! Ez itt a pokol uraim… higgyétek el… vagyis itt várhatunk, míg a szart is kiverik belőlünk…vagy… küzdhetünk, hogy kijussunk a fényre…és ott is maradjunk…egy adott ideig… Én a pályán nem segíthetek, ahhoz öreg vagyok, ti viszont fiatalok vagytok és ahogy így elnézlek benneteket eszembe jut, hogy én minden létező hibát elkövettem, amit ember elkövethet! … Sikerült elszórnom az összes pénzemet, hiszitek vagy se. Elüldöztem mindenkit, aki valaha szeretett. És a minap arra döbbentem rá, hogy nem bírok a tükörbe nézni! Az ember, ahogy öregszik úgy veszít el dolgokat…ez…ez… az élet rendje…de erre csak akkor jövünk rá, amikor megtapasztaljuk. Ezért mondom, hogy az élet is lépésekből áll, akár a football … Tehát vagy túléljük, ezt a harcot egy csapatként vagy odaveszünk egyénenként! Ennyi a történet! Ez a football! Na? Melyiket akarjátok?”

Hát erről van szó: tüzelni, lelkesíteni kell, aztán majd meglátjuk, elég lesz-e? Hogy sok a halott; hogy még mindig gyorsulva terjed a kór; hogy már önkénteseket kell toborozni; hogy sok-mindent le kéne zárni, ahogyan azt az Orvosi Kamara is kéri? Ne bomoljatok, ilyet egy magyar miniszterelnök, ez a magyar miniszterelnök soha nem ismer el: ő nem veszít, pontosabban nem veszíthet, még pontosabban nem tud veszíteni! Hát hergel. Az nem kerül semmibe, igaz, nem is hoz eredményt. De hát nem is az eredmény a fontos, csak a küzdelem, a harc, annak látszata!

Megállok egy pillanatra az írásban, hátradőlök a karosszékemben, megszívom a jól-szelelő pipámat, elmélázok: mi is van az életkedvemmel? Az íróasztalomon sorakozó könyvekhez nyúlok, kiválasztom Kreza Zászlók című könyvének első kötetét és máris az első világháború előtti évek Magyarországán vagyok, Budapest egyik, a „horvát kávéház” teraszán üldögélek, körülöttem tarka társaság: horvát, szerb egyetemisták, jogászok, hivatalnokok, kortyolgatják kávéjukat, éppen fogyasztják „csokoládéval leöntött, a „horvát kávéház” keverékének édes tejfölével átitatott, forró, zsíros fánkjait”, nézegetik az utcán sétáló lányok, nők karcsú lábait, közben vitatkozva ábrándoznak a szabadságról, önálló államuk megteremtéséről, a monarchiától való elszabadulásukról; aztán elvetik az „illúziót”, az álmot, hisz az lehetetlen, talán nem is akarják igazából, hisz a statisztika, az a fránya könyvelés megmutatja az „igazságot”: a „horvát export” egésze kisebb, mint egy magyar gróf kártyavesztesége a Kaszinóban, hát mit akarhatnának ők, aztán alig telik el néhány év egy borzalmas háborúval és a „merjünk nagyot álmodni”-ból valóság lesz…

Hogy is állok az „életkedvemmel”? Köszönöm, az „megvan” valahogy, csak bele ne szóljon a hatalom, hogy hogyan van, hogyan lehet, az sohasem szül jót. Mert azt értem, hogy a mindenkori hatalomnak az én életkedvemre is szüksége van, hogy az övé rendben legyen, de azt már nem adom…

„Addig nem lehet nyitni, amíg a 65 év feletti regisztráltak nincsenek beoltva” – üzeni a miniszterelnök a felugró ablakból: hol van az még, minek kell ilyeneket, súgom befelé, legalább egyszer mondanál igazat… Aztán beugrik a tegnap olvasott cikk rezüméje: „A magyarok különösen kietettek az álhíreknek, nehezebben tudják értelmezni a sajtóban megjelent információkat…”, mert az Európában mért médiaműveltségi indexben (a sajtószabadság, a PISA felmérés eredményei, a társadalomban jelen lévő bizalom,, az információkhoz való hozzáférés lehetősége alapján számolt mutató) a béka segge alatt vagyunk…

Vasárnap megkaptuk a háziorvosunktól az oltást a brit-svéd vakcinával: minden flottul, kulturáltan ment, nem volt tumultus, nem kellett sokat várni, már a kezünkben is az igazoló-papír, júniusban „veled ugyanitt”. Estére fejfájás, hidegrázás, hát- és karfájás, levertség. Az éjjel csak lassan múlt, a hidegrázás volt a „legjobb”. De ma reggelre kisütött a nap, igaz, délutánra havazás várható.

  1. 03. 23. kedd

MÉRLEGEK

MÉRLEGEK

Mindenkinek van mérlege: van, aki használja is, van, aki nem.

Erkölcsi mérleg is van, ha akarjuk, ha nem. Ez nem olyan, mint egy valódi mérleg, de bizony ezen is lehet mérni. Sőt: ezen is mérnek ám! Persze az eredmények itt bizonytalanabbak, pontatlanabbak, mégis eredmények, előbb-utóbb ki is derülnek és a „kiderülésnek” következményei lesznek.

Viszonylag egyszerű, amikor az egyik serpenyőbe a pénz kerül, a másikba meg amit kapunk érte. Hisz lehet repülni Dubajba, ma már megint meg lehet venni a fél Balatont is, akár Fejér megyét is, ha van elég zsozsód; de van olyan is, hogy hiába töröd a „tövit”, mégis csak a gallya jut. Aztán olyan is van, hogy nem tudsz a serpenyőbe rakni semmit, mert nincs munka (sem), de enni mégis csak „kéne” a gyereknek. Ilyenkor jön(ne) a szolidáris, az összetartó nemzet, de az árokpartja mégis csak zöldebb, sárosabb, mert ma a hatalom ezt akarja.

Szóval van erkölcsi mérleg is. Ott a serpenyőbe „magadat”, gondolataidat, nyilatkozataidat rakod, aztán a másik felébe is kerül valami. Például elmondod a szokásos heti szózatodat népednek, amiben a Covid-frontvonalba küldött rezidenseket szolid egyszerűséggel „inasoknak” nevezed. A serpenyő másik felébe várod a lakáj-sereged, a vak szavazóid elismerését, milyen jópofa, egyszerű ember is vagy, aki mindenkiről tudja, hol a helye. Aztán azt hazudod, hogy az ellenzék oltásellenes, hazaáruló, migránssimogató kommunista, akinek a hatalom megszerzése mindent fölülír. Cserébe a serpenyőbe azt várod, hogy sikongva ünnepeljenek, mint a mindent előre meglátó és megmondó vezért. Aztán a közpénznek „elveszed” a közpénz jellegét, és persze elveszed közben a közpénzt is. Meghirdeted az újraindítást, és újra kitömöd pénzzel a haverjaidat – ezért lelkesedést, elismerést, újraválasztást akarsz. Háborút hirdetsz a vírus ellen, kivezényled az utcára a katonákat, rendőröket; azt propagálod, hogy neked minden ember számít, lezárási szigorításokat rendelsz el, közben – egyedül Európában – elvállalod vívás, birkózás, kézilabda, cselgáncs, U21-es foci torna megrendezését, és ezért várod a tapsot, a cirkusz miatti elismerést. Tudod, hogy az egészségügy a teljesítőképessége határán van, az orvosok, ápolók már alig bírják, de aláíratsz velük egy szerződést, amit nem akarnak, ezért öt százalékük otthagyja munkáját, amit elbagatellizálsz. Tudod, hogy kellene még sok pénz, de te inkább stadionokra költesz milliárdokat. Ígérsz és ígérsz, mindent licitálsz, miközben a vírus-háború mindennapi drámai következményekkel jár, de ezt átugrod és a szép jövőről hadoválsz. Cserébe beletörődést, nyugalmat, összekacsintást remélsz – persze csak a követőidtől, mert más nem számít.

Mérlegek. A serpenyőkbe belekerül valami. Aztán lesz vagy nem lesz egyensúly.

Következmény később…

  1. 03. 19. péntek

(Kép: 24)

NAPLÓSZERŰEN

(26.)

Ma „maszkban” bekocsiztunk a fiammal a „kihalt”, szokatlanul csöndes fővárosunkba – ott volt dolgunk –, néhány óra alatt elvégeztük, amit kellett, vissza már egy kicsit másik, de ugyanolyan „kihalt”, szokatlanul csöndes városrészen át jöttünk, most megint itthon vagyok. Thessza kutyánk élénk farokcsóválással ünnepelte visszatértünket, most itt hever a lábamnál.

Elkezdek olvasni: „Amire ezzel szemben szükségünk van, az a közös gondolkodásra épülő megegyezés arról, hogy a megvalósítható alternatívákat miként állítsuk sorba” – írja Amartya Sen „Az igazság eszméje” című könyvében valahol. Csócsálom a szavakat: „közös” meg „gondolkodás”, milyen jó is lenne, mikor is volt ilyen „itt e lángoktól ölelt” kis országban? Volt ilyen egyáltalán a történelmünkben? Talán egy-egy pillanatra. És akkor vajon miért, hogyan, miért csak egy-egy pillanatra? Mi robbantotta szét a pillanatot? Miért olyan ritkán? Most miért nincs ilyen pillanat?

Újra a kezembe veszem a „nehéz” könyvet: „épülő megegyezés”, bukkannak elő a szavak: mi az, hogy megegyezés, hisz nálunk csak az erő, a többség, a kétharmad mindent visz van, ilyen szó, hogy megegyezés nincs is a magyar szótárban, ez csak olyan idegen-jövevényszó lehet, ami ellen pedig most veszélyhelyzet van kihirdetve?! „Megegyezés”, brrr, még kimondani is elborzasztó egyeseknek; persze, ha a megegyezésben az erő dominál, ha megalázás előzi meg, de akkor az már nem az! Itt van például ez a vírus is meg az ellene folytatott „világháború”, miért nem kellene erről közösen gondolkodni, aztán az arra épülő megegyezés alapján megvalósítható alternatívák közül közösen választani, aztán közösen cselekedni: a kormány és az önkormányzatok meg a civilek együtt? hülye vagy – súgom magamnak, de Thessza fölkapja a fejét és a combomra teszi, barna szemével simogatóan cirógat, de most ez sem segít.

Hiába, „kihalt” városon jöttünk haza…

  1. 03. 18. csütörtök

„ZAJLIK”…

„ZAJLIK”…

Stirlitz megtudta (mert Rákay Philip, a Havasi Bertalan típusú adó-vevő rádióján kívüli, még egyetlen föllelhető kapcsolata ma a Magyar Nemzetnek adott (rejtjeles) interjújában tájékoztatta): „A harmadik világháború zajlik”.

Az ablakhoz lépett, kinézett a koszos-szürke foncsorozott üvegen és egy pillanatra a Balatonra gondolt: vajon Lölő telepítette már a háromnyaras pontyokat a tavába, s van-e ott tó, ahol értik a hexameterét?

De tudta, nincs sok ideje: Rákay Philipben sem bízhat, a vírus már újult és őrült erővel támad, bár az oltási világranglistán előkelő helyen áll az ország, de a kórházak kapacitása véges és még be sem indult a magyar vakcinagyártás.

Azonnal cselhez kell folyamodnia: tárcsázta Bormannt, azonnal kapcsolták a Magyar Nemzet egyik titkárnőjéhez, akit rábeszélt arra, hogy dolgozzon neki.

De a központ továbbra is néma maradt.

„A jobboldal az értékekben hisz, a baloldalt az érdekek mozgatják” – zakatolt Philip üzenete az agyában, és tovább rágódott az üzenet második felén: „a történelem zsákutcájába vezet a haladónak hazudott ideológia”. Hiába, Philip az Philip, tud, ha akar.

A kínaiakkal is föl kell vennem a kapcsolatot, minden perc és minden tű számít – és megint a telefonhoz nyúlt.

De az süket volt. „De legalább az oltási tervet megszereztem” – gondolta Stirlitz és megtapogatta a belső zsebében a pici noteszlapot, amin a terv volt, amiről tudta, hogy naponta változtatják, hogy a háziorvosok ne lophassák el.

Mit is üzent még Philip? – kérdezte magától és rögtön bevillant: „a nemzeti oldalnak jóval intenzívebben ki kellene használnia a közösségi médiában rejlő lehetőségeket”, úgy van, igaza van és már ugrott is a közösségi médiájához, de akkor hirtelen nagy robajjal berúgták az ajtót.

Stirlitz tovább tette a dolgát, bár a hurok egyre szorosabb lett körülötte…

Stirlitz tudta, most nem népszerű, de a film után egyre népszerűbb lesz…

2021. 03. 17. szerda

“TESSÉK BENNE BÍZNI!” –

“TESSÉK BENNE BÍZNI!” –

mondta Szlávik János, a Dél-pesti Centrumkórház infektológus főorvosa a Heti Naplóban (az AstraZeneca oltóanyagáról).

Ez lehet(ne) a korszak KULCSMONDATA!

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Ennek kéne lennie a korszak kulcsmondatának.

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Mégsem lett (lesz?) az: mert a bizalom alapja, a hitelesség ma hiánycikk, pedig dömpingárúnak kellene lennie; de most nem lehet csak úgy leemelni a CBA polcáról, még pult alól sem kapható; még csak ígéret sincs, mint egyes vakcináknál arra, hogy majd március második felétől fölgyorsul a gyártás.

Mert hitelesség nincs. Legföljebb a látszata. Mert a hitelesség kockázat, nagyon nagy kockázat, akár a hatalom kockáztatása is.

Ezért nincs.

Punktum.

A bizalom „hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon” – írja a Révai Nagy Lexikon. Itt és most „a 2*2 józansága” hiába hull ránk, az nem elég, mi inkább hiszünk „… a könnyü szóknak,/ fizetett pártfogóknak”, („s lásd, soha, soha senki/ nem mondta, hogy te jó vagy”).

A hitelesség viszont cáfolhatatlan bizonyítékok alapján igazolt és elismert helyességet jelent; ha emberről van szó, akkor a hitelesség becsületességen és igazmondáson, életvitelen alapul: ráolvasásra, kinyilatkoztatásra nem megy, érted te ezt?

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

„Megvan az első fertőzött, sőt, mindjárt kettő…” – jelentette be tavaly március 4-én(!) Orbán Viktor és rögtön hozzátette: s (persze) külföldiek, iráni diákok voltak a „behurcolók”; de nyugi, gyorsan a Szent László Kórházba kerültek, ahol minden(?!) szükséges eszköz és ember azonnal rendelkezésre állt, a jogszabályok is keretet adtak a védekezéshez, minden a legnagyobb rendben („mindennel meg vagyok elégedve”). Merkely Béla rektor szerint az iráni diákok nem tartották be a kéthetes otthontartózkodást (ennek a kötelezettségnek az előírását később az egyetem néhány hallgatója cáfolta, amit azóta már az „adminok” töröltek az egyetemi HÖK Facebook oldaláról).

És lásd: megvolt már az első, a második és itt van a harmadik hullám. A világ azóta sem tér magához. Futunk az események után, sodródunk az árral. Maszk, kontaktkutatás, kézmosás, nyunyóka, erkélyen levegőzés, már vakcina, akár engedély nélkül is, Operatív Törzs, katonaság, rendőség, leállás, bezárás, oltási láz, 17%-os beoltottság, ez a két hét lesz a legnehezebb, összefogással sikerülni fog, minden vakcina jobb, mint a vírus…

Folyik a háború, az áldozatok száma növekszik. Naponta jelent az Operatív Törzs a népnek, amikor kell (érdemes), a miniszterelnök személyesen is megjelenik; a hivatalos honlap „ontja” az adatokat, az információkat, jönnek keletről a vakcinák, a regisztráltak száma napról-napra növekszik, akár egy hétvégén is beoltjuk, akit kell, csak legyen elegendő vakcina, de hát az Unió elba@ta, szerencsére a kelet…

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Félek. Félünk. Nem tudjuk normális, emberi életünket élni. Mégis elfogadjuk. De a helyzet nem javul. Romlik. Be akarom oltatni magam. Be akarjuk oltatni magunkat. Én ragaszkodom ahhoz: olyan vakcinával oltsanak, amit az EMA bevizsgált már és engedélyezett, ha az orosz vakcina is megkapja (a kínai be sem nyújtotta), akkor azzal is. Persze ha a nyavalyáim szerint is kaphatom. Szerintem ez világos, ellenőrizhető beszéd. Ezzel szemben csak kínaira (kétszer is) meg oroszra kaptam terminust. De nem tudom: miért azokra? Kik és milyen elosztási elvek szerint kapnak Pfizert, Modernát? Mennyi és mikor érkezett, érkezik belőlük? Hol vannak a beérkezettek? Mi lesz hat hónap múlva? Olvasom Szijjártó László, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Győr-Moson-Sopron megyei elnöke kétségbeesett bejegyzését a Facebookon az oltások szervezetlenségéről, a kevés oltóanyagról, a zavarokról, a készen kapott listákról…

“TESSÉK BENNE BÍZNI!”

Van, aki ennek ellenére is bízik, aki elfogadja, amit a hatalom és a szakértők mondanak; elfogadom a döntésüket.

De sokan nem így vagyunk…

2021. 03. 16. kedd

CSAK EGY MAGYAR ÓRA

CSAK EGY MAGYAR ÓRA

A nyitott ablak elé hiába húzott a levegő vékony vibráló függönyt, a meleg zavartalanul és vidáman ömlött be gimnáziumi osztálytermünkbe. Én – talán ’67 vagy ’68 tavaszának az egyik napsütötte szerdáján – az ablaktól a legtávolabbi sarokban, az utolsó padban ültem és a többiekkel együtt zsibongva, vegyes, mégis szorongó érzéssel vártam Vera nénit. Hétfőn-szerdán és pénteken volt magyar óránk, mikor irodalom, mikor nyelvtan: most irodalom Petőfivel.

Vera néni bejött, rögtön csönd lett, lerakta a könyveket a tanári asztalra és az első pad elé lépve megállt. Fölemelte a fejét és halkan megszólalt: ma a Cipruslombok Etelka sírjáról versekről fogunk beszélgetni.

Vera néni mindenről „csak” beszélgetett velünk, de ezek a beszélgetések többet értek a tanításnál, az oktatásnál, a kötelező magolásnál. Kíváncsi volt a véleményünkre, a gondolatainkra, az érzéseinkre, arra, hogyan látjuk, értelmezzük az olvasottakat.

Érdekes „küzdelem” volt, ismerkedés egy új világgal, ami sokszor nem illett bele a világunkba, ellentmondott annak, amit otthonról hoztunk magunkkal, amit korábban tapasztaltunk. De, ha magunkat adtuk, ha ki tudtuk fejezni, amit akartunk, akkor Vera néni mindig mosolygott, és a mosolya nagyon sokat ért nekünk.

A Forradalmi Ifjúsági Napokra készültünk, a tavaszi nagy seregszemlére, arra, hogy a ’48-’19-’45 tavaszi nagy „forradalmakat megünnepeljük, benne persze Petőfit is. És akkor, azon az órán jött ez a számunkra ismeretlen és akkor megdöbbentő vers:

MIT NEM TETTEM VOLNA ÉRTED…

Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke gyermekem!
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben
Érted tennem lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.

Mert ezt is ő írta, aki később A nemzeti dalt is.

Az az óra hamar elszállt, viszont a meleg zavartalanul és vidáman ömlött be gimnáziumunk ablakán…

  1. 03. 14. vasárnap

(Kép: slideplayer)

„A HAJNAL ELŐTTI LEGSÖTÉTEBB ÓRÁBAN …” (ORBÁN VIKTOR)


– FŐNÖK! Hasad a hajnal!
– Hasad, jó Bertalanom, persze, hogy hasad már!
– Akkor folytatjuk, ahogy eddig?
– Lottózni fogok!
– Akkor nyerünk!
– Persze, hogy nyerek, ÉN mindig nyerek, ha nem akkor is; ha akkor sem, akkor Gyurcsány-Soros-Gyurcsányné-gaz baloldal meg a Wall Street Journal!
– És mikor nyitunk?
– Mondom: lottózok!
– És konzultálunk is?
– Persze, de az eredmény már megvan?
– Nem hosszabbítunk egy kicsit?
– A lottóban?
– Nem, a konzultációs kérdőívek kitöltésében!
– De, de ennek semmi köze az eredményhez.
– Ja, az igaz.
– Különben is: ÉN „láttam már novemberben, hogy nagy baj lesz”.
– Látta, tényleg látta a FŐNÖK, én láttam, hogy látta!
– Azér’ rendeltem 13 millió embernek elég nyugati vakcinát és még 3,5 millió magyarnak keletit is, mert a határon onnan is élnek most magyarok, nekik is kell
– Bizony kell!
– Most jön a legnehezebb hét!
– Ne má’, nem tudna szólni valakinek?
– Kinek? Csak MAGAM vagyok!
– Ez megint igaz!
– De van remény, már kísérletezünk, már talán a hörcsögöknél tartunk a magyar vakcinával!
– Aztán jönnek a vakondok?
– Ne bomolj, Bertalan, ez most nagyon komoly, komolyabb, mint a nyíregyházi stadion fölépítése, pedig az mindent megelőz!
– Mint az egészségügyi dolgozók szerződtetése?
– Jobban, az nem annyira érdekes, bírják azok a gyűrődést!
– Hát?!
– Kishitű vagy: jövőre lesz vakcinagyárunk is!
– És addig?
– Vadászati kiállítás, Dubaiba-repülés, kézilabda-csarnokok fölépítése: hát ennyi nem elég?
– De, biztosan elég a hörcsögöknek…
– „Mi magyarok kezdünk kiegyenesedni”!
– Értem, de FŐNÖK, most a védőbeszédét mondta el?
2021. 03. 14.

NAPLÓSZERŰEN (25.)

(25.)

Ma szép időre ébredtem: szikrázóan süt a nap, itt-ott már kibuggyannak a virágbimbók, néhol a virágok is megjelennek, sőt, már az aranyhalak sem alszanak mozdulatlan dermedtségben a tavunk fenekén, izegnek-mozognak.

Ma olvasós napom van: Bálint György hívogat „A szavak felkelése”-vel; Zoltán Gábor a „Szép versek 1944 Abszurd Antológia”-val; Amartya Sen „Az igazságosság eszméje”-vel és persze Ady, József Attila, Radnóti. Nincs ebben semmi különös: az életem nem áll(hat) meg, mennie kell tovább a maga útján, bármi történik is „odakint”.

Ahogy hozzákezdek a pötyögéshez a laptopomon, ahogy elkezdem írni a „csak sort sor alá …”, a képernyő jobb alsó sarkában fölugrik egy kis-ablak, benne a szöveggel: „Színjáték lehetett a kínai vakcinát beszerző, zavaros hátterű magyar cég tulajdonosváltása”, az Átlátszó cikkének figyelem-felhívója. Elbizonytalanodom. Ma olvasós napom van, nem kell leragadnom mindenféle „csip-csup” hírnél. Hisz süt a nap („enyhítse étvágyad”)! De az az „ablak” nem enged, ott van rendületlenül, miért nem kapcsoltam ki korábban? Most már nem ereszt, hát ráklikkelek: persze, a Gulyás Gergely közzétette az orosz és a kínai vakcina-szerződéseket, mi minden derül ki azokból (és mi minden nem)?! „Az idén januárban megkötött szerződésben ugyanakkor már közvetítők valóságos listája szerepel — rejtély, hogy miért” – olvasom egyre dühösebben, hát még azt, kik ők. Szóval mégsem a „fő-fürkész” futsalos külügyér tárgyalt és nyert, ennyit a transzparenciáról meg a bizalom építéséről…

De legalább süt a nap!

Viszont a vírus nem hagy békén, még nem vagyok beoltva: az orosz és a kínai vakcina addig nem kell, amíg nem kapja meg az EMA (az európai gyógyszerügynökség) engedélyét: nem akarom, hogy rajtam, egy hetvenesen kísérletezzenek. A Pfizert és a Modernát azonban nekem még nem ajánlották, talán nem vagyok elég öreg vagy elég krónikus. De ki az eléggé öreg és eléggé krónikus? Ez állandó vagy változó ismeretlen? Netán attól függ? Biztosan benne van az oltási tervben. Az meg persze nem nyilvános, még kiderülne. Ez is a bizalom-építés jegyében…

Szerencsére a nap süt rendületlenül.

Kézbe veszem Zoltán Gábor abszurd antológiáját az 1944-ben született versekről, Alföldi Gézánál tartok épp’, aki számára az 1944. év a „csodák éve” lett, Szálasi Ferenc tiszteletére „verset” írt: A Vezér! címmel: „… S ahogy egymáshoz hordja az igéket,/ ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,/ ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,/ ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,/ ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,/ ahogy megmutat rútat és szépet,/ ahogy valóra váltja tettel a meséket,/ ahogy odaáll, küzd és vérzik,/ ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,/ ahogy megáll és azt zúgja: utánam!/ ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet/ a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,/ nem keresed, mit és miért akarhat,/ csak úgy érzed, nincs más, aki/ jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,/ s szentül hiszed beváltja, amit ígér,/ s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,/ nevével ébredsz, nevével alszol este,/ nélküle nem látod a jövőt szépnek,/ benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,/ s úgy érzed, meghalni érte/ a legszebb álommal felér!/ Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!” (A Nép, 1944. augusztus 17.) „Csodálatos” vers, időtálló, mintha ma írta volna a „költő”, aki egy korlátlanul rajongó, pontosabban a mindenkori rajongó rajongása a Vezér iránt!

Szellő sem rezdül, egyre melegebb van, a karantén is könnyebb lesz a kertben, csak el ne siessem a kiköltözést.

Olvasom Boldizsár Iván a Bálint-könyvhöz írt előszavát: „Akkor már Bálint György nem dolgozhatott a gleichschaltolt sajtóban”, érdekes, pedig nem is ma írta. „… A kínai hirtelen abbahagyja a játékot, zsebrevágja a virágokat, ijedten pislant hátra és gyorsan eltűnik a tömegben, mint egy üldözéshez szokott, ideges, apró erdei állat a fák között. Rendőr közeledik a sarok felől. Mire ideér, már semmit sem talál, csak egy-két járókelőt, kínai virággal a kezében. Nagyon gyanakodva, nagyon bizalmatlanul nézi a színes kis holmit, aztán lassan továbbmegy, de időnként még visszafordul, összevont szemöldökkel. Én is megyek tovább. Úgy látszik, hiába minden. Hiába a játék naív és művészi értelmetlensége – a gyanú elől nem menekül…” – írta a Fiatal kínai című esszéjében.

Tényleg, ma szép időre ébredtem: szikrázóan süt a nap, itt-ott már kibuggyannak a virágbimbók, néhol a virágok is megjelennek, sőt, már az aranyhalak sem alszanak mozdulatlan dermedtségben a tavunk fenekén, izegnek-mozognak…

  1. 03. 13. szombat 

(Kép: Blikk)

NAPLÓSZERŰEN (24.)

(24.)

Az íróasztalomnál ülve az ablakon bámulok kifelé: beteg tujáink hangtalan felkiáltójelekként magasodnak átellenben, a kerítés előtt, az erősödő szélben hajlonganak, közben duruzsolnák: nem látod a barnás foltokat rajtunk, hogy betegek vagyunk, miért nem segítesz? A polcokon sorakozó könyveim némán vádolnak: vegyél már le engem, engem is, segíteni tudnánk! Mögöttem a falon Munkácsy fekete-ceruzás vázlata várja átható, elgondolkodó nézésemet: lássam már meg, amit mondani akar. És üresen heverő fekete pipám is, mintha nógatna: egy kis pöfékelés biztosan segítene…

Beborult. Sötétedik. Föl kéne kapcsolnom az íróasztali lámpát, de ehhez sincs kedvem.

Minek.

Nemcsak kinn, a „szabadban” van sötét, ezen a sötétségen a lámpa nem segít.

Menekülni kéne innen. Menekülni.

Minden eszkalálódik. Minden: a vírus terjed és kaszál; rémiszt és félelmet szül és ezzel a hatalmat még nagyobb hatalomhoz segíti. Az meg (vissza)él vele: láthatóan kapkod, mintha össze-vissza cselekedne, pedig nem („csak feküdj nyugodtan”), rendszer van abban. Írd és mond: két menekültet (magyarosan migránst) „őriznek” kerítéssel elzárva, viszont a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet háromhavonta meghosszabbítják. Az őrült hajsza a Klubrádió ellen zavartalanul folyik. De legalább az idei tél nem volt annyira hideg…

Menekülni kéne. Menekülni.

De nem lehet! Itt kell maradni, nincs más. Amartya Sen írja valahol: „Érthető módon nem annak a felismerése mozgat bennünket, hogy a világ nem teljesen igazságos – ilyesmit közülünk csak kevesen várnak el –, hanem az, hogy fellelhetők körülöttünk olyan nyilvánvalóan kiküszöbölhető igazságtalanságok, amelyeket szeretnénk felszámolni.” És nálunk most mennyi „nyilvánvalóan kiküszöbölhető igazságtalanság” van.

És vajon: mi jöhet még? Az utolsó pillanatban „benyújtotta a jogállamisági mechanizmus elleni keresetet Magyarország és Lengyelország” („A baloldal túl messzire ment, amikor a járvány közepén támadást indított Magyarország ellen” – írja Varga Judit miniszter); kilépett a Fidesz a EPP parlamenti frakciójából; a „gyurcsányozás” maximumra csavarva; a Klubrádió frekvencia-pályázatát az ellenzék nélküli Médiatanács – mondvacsinált indokokkal – elutasította; a közpénzek milliárdjai átláthatatlanul, mindenfajta transzparencia nélkül, ömlenek a „csókos” haverokhoz, rokonokhoz, családtagokhoz; az utcán fegyveres katonák, rendőrök „vigyázzák” a rendet…

Áh, csak dühöngök magamban…

Becsukom a laptomomat, az íróasztalomnál ülve az ablakon bámulok kifelé: beteg tujáink hangtalan felkiáltójelekként magasodnak átellenben, a kerítés előtt, az erősödő szélben hajlonganak, közben duruzsolnák: nem látod a barnás foltokat rajtunk, hogy betegek vagyunk, miért nem segítesz? A polcokon sorakozó könyveim némán vádolnak: vegyél már le engem, engem is, segíteni tudnánk! Mögöttem a falon Munkácsy fekete-ceruzás vázlata várja átható, elgondolkodó nézésemet: lássam már meg, amit mondani akar. És üresen heverő fekete pipám is, mintha nógatna: egy kis pöfékelés biztosan segítene…

Tényleg beborult.

  1. 03. 11. csütörtök