Ma az osztályban megint összekaptunk, mi a padok baloldalán ülők. Azon vesztünk össze, hogy mi a fenét csináljunk majd a jövő hónap elején, amikor megint választani kell majd magunknak osztályvezető diákvezéreket. Ebben az a jó, hogy minden osztálynak lesznek ilyen vezetői és ezek olyan önkormányzati módon vezethetik majd az osztályt, ami persze semmit se nem jelent, hiszen ugyanúgy az ofő fogja megmondani a tutit. Szóval halványlila gőzöm sincs, hogy mi ez az önkormányzatiság ma már, mert régebben legalább voltak diákféle parlamentek is, és ott legalább hangosan lehetett dumálni meg beleszólni, hogy ki legyen az iskola igazgatója. De ma majd csak a választás után mondja meg az ofő, hogy milyen jogosítványokat kapnak majd a megválasztott vezetők. No, már most akkor összeültünk, mi balpadosak, hogy kit emeljünk föl a magosba, vagyis a piedesztálra. Ezt ugyan nem tudom, hogy mit jelent, de a Robi azt mondta, hogy van ilyen, mert ez egy erős talapzatot jelent, ami erkölcsileg van megerősítve. Ez jó, mondtam én, mert most nekünk nagyon fontos, hogy erkölcsileg meg legyünk támasztva alapzatilag, mert abban bizony nem vagyunk eléggé erősek és kitartóak. Azt mondta a kis Nagy Bandó Andris, hogy dobjuk be mindenkinek a nevét egy sapkába, akár az lehetne egy kipá is, mert az is egy fejfedő, amit a zsidók mindig viselnek, és ha ebbe tesszük bele, akkor az is kifejez majd valamit. És akkor abból húzzunk ki egy nevet és az legyen a mi erkölcsileg és balpadilag támogatott jelöltállítottunk. Erre a Szigetvári meg a kis-Tóbiás, meg a Schiffer meg a Fodor, meg a Gréczy Zsolti azt mondta, hogy ne hülyéskedjen a kis Nagy Bandó, mert ez egy fontos ügy és fontos, hogy együtt, de mégis külön-külön induljunk, hogy lássuk, hogy ki kap 5 vagy 6, vagy 7 szavazatot, mert az lesz a legjobb a baloldali padon-ülők között. Mert persze a nyerésről szó sem esett, annyi sem, mint a Guzmicsról meg a Liptákról a magyar fociban.
Erre a Tamás Gazsi, meg az Ungváry Rudi, meg a kis-Majtényi halkan és nagyon nyugodtan és szépen artikulálva, meg jól megfogalmazva szót kértek és kaptak elmondásra a mondanivalójukat. Azzal kezdték, hogy egy példabeszédszerű hasonlóságot mondtak a helyzetet jellemzően: annak idején a Bobby Fischer kihívta a Borisz Szpasszkijt, hogy letaszítsa a sakkvilágbajnoki trónusról, ami egy nagy karosszék volt. De azt mondta a Bobby, hogy csak akkor játszik, ha az ő széke is kényelmes lesz, és nem kiabálnak a meccs közben a nézők. Ezt megígérték neki, de nem teljesítették, ezért ő nem állt ki az első meccsre tiltakozásképpen, mert ő nem vesz részt egy ilyen nem egyenlő feltételeket biztosító meccsen. Na, mármost: annak rendje és módja szerint az első meccsen vesztesnek kiáltották ki a Bobbyt, tehát ő vállalta még a hátrányt is. Viszont a második meccsen már jó szék volt és csend! Magyarul: nem legitimálta a sportszerűtlenséget! (A Robi rám nézett közben és rögtön súgta, hogy a Bobby nem igazolta, törvényesítette a csalást!) Szóval nem kell részt venni olyanban, ami eleve csalásos, meg nem sportszerű, meg nem demokráciás, meg nem biztosítja az egyenlőséget a szavazólapok bedobásakor. Ez nekem nagyon tetszett, meg a köztes padokon ülőknek is, akik se nem balra ültek, se nem viktoriánusok nem voltak, de nem volt időnk tetszésünket nyilvánítani, mert a Gazsi gyerek folytatta továbbá: az a 5-7 szavazat nem ér annyit, hogy eláruljuk magunkat, hogy részt is veszünk, meg nem is, úgy is csinálunk, meg nem is. Szóval ne legyünk a szánkból is hazugságot prédikálók. Mert vegyük észre, hogy itt a 2008-as nagy válság óta valami alapvetően megváltozott, már semmi sem ugyanaz, mint volt előtte és ezt még tetézte a viktoriánusok önkényeskedő önkényuralma is. És nekünk erre kellene valami új, jó választ adni, és nem csak mormolni mindig ugyanazt és ugyanazt.
Csönd lett, de mégse nem változott semmi.
A Robi erre csendesen megjegyezte: pedig igaza van!
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 72.