I.
„Hanyas vagy? ’28-as?”
Mi félszavakból értjük egymást?
Ugyanazt a nótát fújjuk?
II.
Viktor, hanyas vagy?
’33-as? ’40-es? ’44-es?
’49-es? ’53-as? ’56-os?
’63 május 31-es?
68-as? ’89-es? ’98-as?
Netán 2011-es?
Mi nem értjük egymást félszavakból!
III.
Anyám lavórban fürdetett.
Apám nagylábujjára kötött madzaggal ringatott.
Anyámnak hamar elfogyott a teje.
Apámnak munkája volt, dolgozott.
Béke út, Dohány utca, Kékgolyó utca.
Angyalföld, pesti belváros, Buda.
Félszoba, két szoba, három szoba hall + cselédszoba.
Előbb a hármas, majd a hatos, később a hatvanegyes villamoson tülekedünk.
„Puskás lő…góóól” – üvölti Szepesi a 6-3-as angol-magyaron.
Sztálin kép a falon. Nincs Sztálin kép a falon.
Csaba utcai iskola délelőtt – délután.
Orosz tankok, magyar benzines palackok.
Lövések a sarkon. Rohanás a pincébe.
Anyám idegesen rángat, apám igazítja sálját.
Hétévesen megyek le a pincébe.
Először izgalmas.
Azután félek.
A végén csak hallgatunk.
Rádió az ablakban. Nagy Imre beszél. Kádár beszél.
Új lakásba költözünk. Kétszobásba.
Iskola. Sport. Mozi. Lányok.
Ady, József Attila, Radnóti, Fejes Endre, Sarkadi.
Jancsó, Szabó István, Kovács András.
Az olimpia izgalma a rádióból és a tv-ből: Róma, Tokió, Mexikó.
De innentől már Te is ismered. Ismered, Viktor?
IV.
Hanyas vagy, Viktor?
Mi nem értjük egymást!
Nem ugyanazt a nótát fújjuk!
Neked milyen volt a gyerekkorod?
Te nem a „Nagy dolog a gyerekkor” -ban nőttél föl.
Te nem ültél a rakodópart alsó kövén és nem nézted az elúszó dinnyehéjat.
És nem gondolkodtál arról: „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,/egymást ölelik lágy hullámai” ; és a harcot „békévé oldja az emlékezet” ?
Te nem kérdezted borzadva: ” honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”
S „Mint gyermek, aki már pihenni vágyik” , Te miért nem hallgattad volna Thomas Mann meséjét?
Emlékszel? Matek, orosz, töri, irodalom, biosz, tesi.
És ma: hittan, számtan, hittan, tesi, hittan, ének.
Ugye ismered, Viktor: „Valahol egy iskola/nem is olyan nagy csoda/Bele jár a kisgyerekbe/nem a gyerek jár bele/az iskolába”
Te mit tanultál apádtól, Viktor?
Azt, hogy a szegény ember nem vehet rossz cipőt?
Azt, hogy azt kell megenni, meginni, ami van?
Azt, hogy kérdezni kell, mert csak akkor lesznek válaszok?
Azt, hogy válaszolni kell, akkor is, ha nem lehet?
Én, az enyémtől a tisztaságot, azt, hogy: „Der springt noch auf” .
Azt, hogy haza kell jönni. Még ha innen is vitték el: „önként, kéjjel…”
Akkor is ez a haza.
Emlékszel a Szerelmesfilm Katájára: „Jancsi, én megyek. Most. Ha leraktam a telefont. Megyek. Te nem jössz? Jancsi…” , Jancsi maradt. Itt maradni kell.
V.
Azt mondom: vélemény.
Azt mondod: hazaáruló.
Azt mondod: disznóól.
Azt mondom: sokszínű ország.
Azt mondod: illiberális.
Azt mondom: fehér lovat akarsz.
Azt mondod. család, „ahogy én akarom”.
Azt mondom: család, ahogy élik.
Azt mondod: NEMZET.
Azt mondom: mindenki.
Azt mondod: HAZA.
Azt mondom: „Búvó otthoni táj.”
Azt mondod: Keresztyén Magyarország.
Azt mondom: magyarok mind, akik itt élnek, ezt a hazát választották, itt akarnak boldogulni, megöregedni, emberi módon meghalni.
Azt mondod: „Bécsi döntés”.
Azt mondom: ”Hideg napok” .
Azt mondod: „idegenszívűek”.
Azt mondom: „Anyám kún volt, az apám félig székely,/félig román, vagy tán egészen az” .
Azt mondod: Szent Korona.
Azt mondom: Rubik kocka.
VI.
Azt mondod: „Nem engedünk a 48-ból”.
Azt mondom: miért írtál új alaptörvényt?
Azt mondod: „Isten áldd meg a magyart!”
Én hozzáteszem: magunk írjuk, rendezzük, játszzuk a darabunkat!
Azt mondod: büszke vagy Szent István királyunkra.
Én megtartom intelmeit is: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”
Azt vallod, hogy: „az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.”
Akkor miért korlátozod?!
Vallod a hűség, a hit és a szeretet nemzetösszetartó erejét.
Vallom a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” összetartja a nemzetet!
Azt mondod: „Az Alaptörvény rendelkezéseit… történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”
Azt mondom: „Fülembe még ősmagyar dal rivall/Szabad-e Dévénynél betörnöm/Új időknek új dalaival?”
Nem ismered el „az 1949. évi kommunista „alkotmány” jogfolytonosságát”.
Viktor! Akkor nem ismered el a földosztást, az azóta megkötött házasságokat, a megkötött szerződéseket, saját alkotmányozási jogodat sem!
Azt mondod: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén” elveszítette állami önrendelkezését.
Azt mondom: Dávid király krónikása lettél…
VII.
Hanyas vagy, Viktor?
Tudod, hogy ez egy kis ország?
Tudod, hogy itt mindig el kellett valakit bujtatni, hol a vörösök, hol a fehérek elől?
Tudod, itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével. És persze a leszámolóval is leszámoltak.
Tudod, hogy Budapesten több följelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve?
Persze, hogy tudod, Viktor.
Akkor a „fortélyos félelem” igazgatott.
Viktor! Most megint „Retteg a szegénytől a gazdag/s a gazdagtól fél a szegény.”
Ma megint bakancsok csattognak a macskaköves utcákon, szigorú arcú, fekete egyenruhások masíroznak egyszerre a poros falvakban cigánygyerekek között.
Most megint nem tudják az ártatlanok, hogy bűnösök.
A bűnösök sem tudják, hogy ártatlanok. Viktor! Te, ki vagy?!
Most megint a „Virág elvtárs”-ak korát éljük: „Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit.”
Tudod, Viktor! Ma megint az ítéletet adják Pelikánnak. Mert ma megint előbb van meg az ítélet, mint a tárgyalás.
Viktor! Ez egy kis ország. Ezzé tették őseink. Meg persze Mi is, mindannyian. Te is!
De ez a kis ország egy nagycsalád.
Tudod Viktor mitől család a család? A közös dolgaiktól. A közös föladataiktól. Az együtt döntéseiktől. A közös múltjukból, a megkötött kompromisszumaikból, amit együtt izzadtak ki. Az emlékeikből: az „Anyám szájából édes volt az étel,/apám szájából szép volt az igaz./Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.” meghitt pillanataiból.
De Te ezt szégyelled. Nemcsak: el is veted. Szerinted ez gyengeség. Itt harc van, itt győzni kell. Itt meg kell alázni a másikat. Különben újra visszajön. De nem jöhet vissza, nem jöhet vissza!
Viktor! Ez a harc nem lesz a végső!
VIII.
De már tarkódon érzed az utánad nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomodban vannak.
Fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk éneklik?!”
Viktor!
Veled énekelnek majd a gyerekeid?!