Megmozdultunk. Tüntetünk. Tiltakozunk. Nem értünk egyet. Kiabálunk. Dühösek vagyunk. Vonulunk. Egyre többen. Egyre gyakrabban. Nemcsak Budapesten. Már vidéken is. Londonban, Torontóban is.
Nem veszik komolyan. Nem akarják meghallani. De: már figyelnek rá. Becsmérlik. Fitymálják. De: már rágalmazzák. Továbbra is döntenek. Nélkülünk, ellenünk. De: már vissza is vonnak. Már sunnyognak. Már nem merik nyíltan védeni.
Ez még nem elég!
Alapjában nem változik semmi. Lényegében minden megy tovább a maga útján. Tovább lopnak. Továbbra is csalnak. Továbbra is osztják a földet, az uniós pénzt, feltőkésítik a lerobbant bankokat eladásra, bagóért adják az ingatlanokat, építik a stadionokat, eleszik a csokoládét.
Pedig alapjában változott a helyzet. Már nemcsak a gyerek kiáltja: hiszen meztelen a király! Már nemcsak a kisszobák hátsó sarkában morgunk, hogy milyen nehéz. Már kiröhögjük őket! Már nemcsak az elmúlt ’nyocév’ a sláger. Már nemcsak a „Gyurcsány takarodj” hallik. Már nemcsak a „bukott baloldal” látható.
De még nem vagyunk a tudatában. Még nem hisszük el igazán. Még csak „keressük a hangot, keressük a szót”! Még nem látjuk a célt. Még nem tudjuk: mit akarunk!
Pedig már erősek vagyunk. Már tudunk erőt mutatni. Már félnek tőlünk. Már érzik a leheletünket a tarkójukon. Már látják: nem lesz végtelen a véges.
2014. december 20.