Tegnap találkoztam egy barátommal, aki minden évben egyszer hazalátogat a tengeren túlról. Már vagy 20 éve ismerjük egymást, Ő már jóval megismerkedésünk előtt „elment új életet kezdeni” – ami szerencsésen sikerült is neki. Ilyenkor, mikor megérkezik, fölcsörgeti a régi játszótársakat telefonon, meghívja őket egy kávéra, ebédre, vacsorára. És közben jókat beszélget. Mi, tegnapra beszéltük meg az ebédet, én egy bécsi szeletet ettem tejfölös uborkasalátával. Ő is valami „egyszerűt” kért. A kerthelyiségben nem sokan voltunk: a több százéves fák árnyékában, madárcsicsergés közben mindenütt halkan folyt a diskurzus.

– jól nézel ki
– Te is alig változtál…
– hogy repültél, milyen volt az utad?
– egyre hosszabb, át az óceánon, így közelebb és közelebb a nyolcvanhoz, gondolhatod
– mégis jössz, minden évben
– persze, végül is más kintről és más bentről látni a dolgokat, két hétig magyarként Magyarországon és nem magyarként máshol
– és, a változások, szembeszökőek?
– mit mondjak: a nap ma is szépen süt, a Kerthelység, ahol vagyunk, kellemes, az emberek ugyanúgy sétálnak az utcán, mégis
– pedig, ahogy látom a közösségi oldalon, elég jól nyomon követed az itthoni eseményeket: nem elég kintről?
– néha sok is, csakhogy: más belülről látni, érezni a magyar ízeket és „ízetlenségeket”…
– sokat gondoltam a tavalyi beszélgetésünkre
– igen?
– akkor arról is morfondíroztál, hogy a diktatúrák vagy a kvázi diktatúrák történelme nem sok jót ígér
– persze, mert a diktatúrák fölépülése és a fölépítése olyan, hogy nehéz, vagy szinte lehetetlen demokratikusan megdönteni őket, általában csak az utódlás miatt buknak meg
– lennének más példák is
– de nem Európában és főleg nem kelet-Európában, meg ott és akkor erőszakkal döntötték meg a rezsimeket, és most kis hazánkról nem is beszélek
– nehéz ügy: erőszakot nem akarok, demokratikusan meg úgy látszik, nem megy
– nehéz ügy
– egyre csak fogyunk, kivándorlás kezd kritikus méreteket ölteni, a következményeit föl se igen tudjuk mérni
– pedig az alaptörvény „mutatja” az utat: a gyerekek tartsák el a nyugdíjas szülőket, az állam meg majd nézi és beállítja a szabályozási kereteket
– ez lesz, vagy már ez is a nyugdíjrendszer Fidesz-módra
– hallgattam Orbán 2010-es „entrée”-t: a pálinka mellett arról is szólt, hogy az apák vagyonát a fiúk illetékmentesen örökölhetik majd, ez egy érdekes újdonság volt akkor nekem
– ma már én is jobban megértem ezt a javaslatát: hogyan lehet majd legalizálni, ami nem legális
– érdekes fejlemény az is, hogy Orbán a nagy, talán az egyetlen-igazi rendszerváltónak tünteti föl magát, aki kizavarta az oroszokat az országból, talán Németh Miklóst is meg kellene kérdezni erről
– az, akkor már eldöntött kérdés volt: csak nem volt publikus, de Orbán önző módon, saját céljaira akarta kihasználni az információt, nem érdekelte az se, hogy kockáztatja ezzel az ügyet
– értik ezt az emberek?
– nem tudom, de mond, a többiek, akikkel itthon találkozol
– nagyon jók a találkozók, a múlt, a jelen – meg egy kicsit a jövő is; de persze van, aki már nem is akar találkozni velem
– sokszínű ez az ország
– Te érted, hogy mit akar Orbán a bevándorlókkal, mert én csak a fölösleges indulatot látom
– mindig kell ellenség…
– tudod, a mostani ittlétemkor tapasztaltam, hogy sok belső ellenséget is kreált és sajnos ez nagyon rossz irányba vezető utat tételez
– pedig milyen jó volt a mai ebéd is
– a kávéról nem is beszélve…

Tegnap találkoztam egy barátommal, aki minden évben egyszer hazalátogat a tengeren túlról. Már vagy 20 éve ismerjük egymást, Ő már jóval megismerkedésünk előtt „elment új életet kezdeni” – ami szerencsésen sikerült is neki. Ilyenkor, mikor megérkezik, fölcsörgeti a régi játszótársakat telefonon, meghívja őket egy kávéra, ebédre, vacsorára. És közben jókat beszélget. Mi, tegnapra beszéltük meg az ebédet, én egy bécsi szeletet ettem tejfölös uborkasalátával. Ő is valami „egyszerűt” kért. A kerthelyiségben nem sokan voltunk: a több százéves fák árnyékában, madárcsicsergés közben mindenütt halkan folyt a diskurzus. Jövőre Vele, újra, ugyanitt…

2015. június 9.