Az egyik ül a rakodópart alsó kövén, nézi, ahogyan elúszik a dinnyehéj,
a másik csak áll ott értetlenül, üveges szemekkel.
Az egyiknek a keze lecsüng,
a másik a fejét beletörődve fölszegi.

Az egyik az esőben a múltat látja hullani, egészen az őssejtig,
a másik épp megérkezik az itt-, és most létbe, gyerekestül.
Az egyiknek az anyja kun volt, az apja félig székely talán,
a másiknak volt zsidó felmenője.

Az egyik rendezni akarja végre közös dolgait,
a másik elrendezi magában, ami még hátra van.
Az egyiknek a Duna, az egymást ölelő lágy hullámaival békévé oldja az emlékezést,
a másiknak a habok sírköves, dülöngő temetők.

Az egyik lelke fölsikolt: „S mégis, magyarnak számkivetve…”,
a másik halkan mormolja magában: „édes Hazám, fogadj szivedbe…”.
Az egyik tudja, hogy egész népét fogja tanítani,
a másik szótlanul kilép a cipőjéből.

És a harmadik, aki most érkezik a zöld határon,
aki a szögesdrót alatt kúszik át gyerekével és apjával,
aki menekül az éhínség és a halál elől,
aki nem tudja, hol áll meg, mint az eldobott nehéz kő,

vele mi történik majd a Duna partján?!

2015. június 15.