A sakk a gondolkodás sportja. Meg a kreatív előrelátásé. Persze a matematikáé is. Együtt a tiszteleté. Végül a tanításé és a tanulásé is. Mindez aktív csendet igényel.
Néhány napja – visszafelé jövet – megálltunk Liege-ben Viktorral, Ádámmal és Julival. Azt terveztük, hogy egy kicsit körbeutazzuk a környéket: sok szép hely van arrafelé. Ádám és Juli versenyszerűen sakkoznak: Ádám 2330 feletti élővel rendelkezik, Juli közel van a 2200-hoz. Nem csoda, hogy Ádám „talált” egy sakkversenyt, a helyi sakkiskola rendezte meg évadzáró versenyét Liege-ben, úgyhogy odamentünk, csak úgy beleszagolni. A verseny délben indult, mi tíz perccel később értünk oda, már mentek a mérkőzések. Mikor a szervezőknek elmondták Ádámék, hogy Magyarországról jöttek, minősített versenyzők, a rendezők hozzájárultak az induláshoz: az első játszmát egymás ellen kell játszaniuk. Hozzáfogtak, az utolsó táblához ültek. Futótűzként terjedt el a teremben, hogy nemzetközivé alakult a házi verseny, és magasan kvalifikált versenyzők is indultak. A többi táblán hamarabb befejeződtek a játszmák, hamarabb is kezdődtek. Ádám és Juli még javában „püfölték” egymást. Lassan mindenki az ő asztaluk köré csoportosult. Lehettünk vagy negyvenen a tábla körül. Egy pisszenést se lehetett hallani, vágni lehetett a csöndet. A parti izgalmasan alakult, Ádámnak bástyája, gyalogjai, Julinak futópárja és gyalogjai maradtak a végjátékra. Ideje mindkettőjüknek néhány másodperc. Mint utóbb kiderült, amikor Juli órája leesett, Ádámnak már csak három másodperce maradt.
És ekkor olyan történt, amit én még sakkversenyen nem láttam, hallottam. Kitört a tapsvihar. A versenyzőkből, rendezőkből! A csend világában. Az elismerés tapsa: a küzdelemnek, a tudásnak, a megalkuvás-mentességeknek.
Nagyon jó volt…

2015. július 9.