Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, sőt, még azon is, a nagy tengeren túl, a kietlen Afganisztánban élt egyszer egy fiú. Csendesen tengődött édesanyjával, édesapjával és testvérével a hegyek között. Nem volt létezésükben semmi különös, hacsak az nem, hogy – több mint 30 millió afgán társukkal együtt – örökös háborúban kellett élniük. Hol észak felöl, hol meghatározatlan messzeségből jöttek a gépek; volt, amikor csodálatosan nagyok, volt, amikor egészen kicsik. De a bombák, a bombák, mindig ugyanazt csinálták: váratlanul és kiszámíthatatlanul pusztítottak mindent, amit értek, hol házat, hol „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát”; néhol fegyveres és fegyvertelen embereket, gyerekeket válogatás nélkül. A gyerekek semmit sem értettek, a boldogságot csendben mérték: egy nap csend, kicsi boldogság; kettő, lehet messzebbre is elkóborolni; három nap, már maga a mennyország, mert lehetett találkozni a rokonokkal, szomszédokkal is. Ilyenkor beszélgettek, játszadoztak, kergették a labdát. Ekkortájt egyre több vért láttak, sebeket, bicegő, egyre szomorúbb embereket. Viszont sokat tanultak: vérzést elállítani; sebet mosni, bekötözni; lázat vizes ronggyal csillapítani. De ezek, a harmadik napok, ezek a páratlan napok egyre ritkábbak lettek életükben. És tovább romlott a helyzet, már a szomszédok is ölték egymást, már abbamaradtak a látogatások is, minden reménytelenné vált. Apát is megölték.

És akkor elindultak. Meg akartak érkezni. Valahová, ahol harmadik napok vannak minden nap. Ahol lehet boldogulni. Mentek hegynek föl, völgynek le. Aludtak a földön, az erdőben. Hozzácsapódtak másokhoz, felnőttekhez, gyerekekhez, akik ugyanúgy keresték a csendet, ahogyan ők is. Sehol sem fogadták őket szívesen, sehol sem értették őket, sehol sem mondták nekik, hogy itt megpihenhettek. Már kerülték a találkozásokat, már inkább csak úttalan utakon haladtak. De a határokon át kellett jutni, és az egyiknél a fiú egyedül maradt, elvesztette maradék családját is. Így jutott el a Bérkocsis utcába, a VIII. kerületbe Budapesten. Beállt az önkéntes konyha előtt ebédre várók közé, amikor egy részeg, hajléktalan türelmetlenné vált és belecsapott a konyhához vezető lépcső tetején lévő üvegajtóba. Az üveg szétvágta a karján az ütőerét. Azonnal rengeteg vért veszített, minden vérben úszott. Akik ott voltak, teljesen lesokkolódtak, egyedül a fiú ugrott oda, az övével elkötve a férfi karját. „Én is ember vagyok, Ő is ember, bajban volt, tudtam, mit kell tennem, nem gondolkodtam egy pillanatig sem” – mondta később.
Aztán tovább ment keresni a csendet…

2015.augusztus 14.