Sétálok Dance-vel, egyre jobban van. Bár: ki tudja, az orvos majd kedden nyilatkozik. Mindenesetre a közérzete sokkal jobb, aktívabb, és mindent megenne. De ezt most nem lehet. Csak az előírtakat kaphatja.

Szóval sétálunk. Minden csendes. Az utcák, itt vidéken, vasárnap délután kihaltak. Semmi mozgás. Csak a kertekből jön néhány visszajelzés Dancenek: a kutyaposta működik. Nekik nincs vasárnap délután. Nekik egybefolynak az órák, a napok, a hetek. Csak a Gazdival az ünnep.

Csend. Mozdulatlanság. Egy-egy levél, ha hullik. A máskor oly zajos Főút is néma: még egy kerékpáros se jön sehol.

Sétálunk. Meg-megállunk, Dance néha előreszalad, szaglászik, „olvas”, aztán rám néz: menjek tovább előre, vagy elfordulunk balra – kérdi. A farka magasban. Ez végre jó. Jól érzi magát.

Egyszer csak meglátjuk. A háta kissé hajlott, a botja kissé hosszabb a kelleténél, alig vonszolja magát. Téliesen van öltözve: kesztyű, sál, sapka, vastag kabát, állig begombolva. Soványsága a ruhájában rejtőzik. Totyog, szinte alig lép. Most megáll. Botjával megpiszkál valamit. Kicsit fölemeli a fejét, körülnéz. Minket nem vesz észre: még messze mögötte jövünk. Talán egy kicsit megnyugodva, lassan, nehézkesen megpróbál lehajolni. Elsőre nem sikerül. Újra megpróbálja: kicsit szétveti a lábait, a talpait befelé „csámpítja”, a bottal előre megtámasztja magát, most már sikerül. Éppen melléérünk. Kesztyűs kezével, de szabadon lévő ujjaival óvatosan összecsippenti a diót, ruhája ráncaiba rejti a csodás zsákmányt, ráncos arca talán enyhe mosolyra simul, és a szemében is megvillan egy kis tűz.

Dió lesz vacsorára.

2015. október 18.