Figyelem a tudósításokat a TV-ben. Hallgatom a híreket a rádióban. Beszélgetek a rokonaimmal a kávé után. Csetelek a barátaimmal a Facebookon. Olvasom az első regényét. Nézem a híres ember videóját. Megrettenek a tüntetést-bámulók szúrós tekintetétől. Dörzsölöm a szemem az ismeretlen ’jóbarát’ – postafiókomban megjelent – mailjétől. Már-már üveges tekintettel követem a parlementi vitát. Visszaborzadok a bevásárlóközpontban felcsattanó éles, egyre durvuló minősítésektől.
Mert mindegyikből kiérződik. Mert most is mindegyikben benne van. Mert ma sem hiányozhat egyikből sem.
Ebben tényleg nincsen semmi javulás. Ebben aztán a folytonosság nem szűnik meg. Ebben a múlt a jelen is egyben.
Vajon miért van ez? Vajon mért maradnak megválaszoltalanul a kérdések? Vajon miért ez a ’természetes’? A megválaszolatlanság. Az értetlenség. A kibeszéletlenség. Nem értem. Pontosabban: nem akarom érteni.
Megy az utcán. Elnéznek mellette. Kerülik. Mindig odébb húzódnak tőle a villamoson, a buszon, a vonaton. Nem ülnek mellé soha az iskolai padban. Nem veszik föl dolgozni sem. Mert ő más: cigány, zsidó, migráns vagy valaki, akit ’csak’ nem ismernek. Vagy ’csak’ nem értenek. Mert esetleg hadar, másképp ejti a szót, máshova teszi a hangsúlyt. Vagy ’csak’ furákat kérdez, és nem akkor, és nem ott, és nem attól.
Mert most megint minden olyan bizonytalan. Olyan kiismerhetetlen. Olyan érthetetlen. Ezért aztán olyan kiszámíthatatlan is. És ilyenkor nagyon kellenek a jólbevált klisék. A mindig jóljövő, régóta bennünk élő sztereotípiák. Ezek aztán előjönnek, hívni sem kell őket. Pláne akkor, amikor ezeket mutatják föl az elöljárók, a példamutatók, a véleményformálók is; szinte föl is szólítanak: ez legyen a minta! Ilyenkor a gondolkodás már másság; az eltérő vélemény már szélsőség; az önálló hang már extrémitás és ezért bűn lesz. Amikor egyszerű okok kellenek. Amikor a válaszok sem lehetnek bonyolultak. Amikor arra sincs idő, hogy bekapjak valamit, nemhogy hosszan rágódni a lenyelésig. Csak az egyszerű üzenetek jönnek át: az alany, meg az állítmány. Röviden, egyszerűen. Ő a gonosz! Ő a bűnös! Ő az oka! Ő az ellenség! Vagy csak önállóan a jelző. Büdös! Sötétbőrű! Ferdeszemű! Esetleg fölszólítás. Őt kell legyőzni. Mit legyőzni: őt kell megsemmisíteni! Elpusztítani! Dunába velük!
És érdekes: ettől sem javul semmi. Sőt! Továbbra sem lesz jobb nekem. Se Neked. És képzeld el: neki sem! Még mindig megyünk mindannyian a lecsóba. Szegényedünk. Nyomorgunk. Hülyülünk tovább. Bele-öregszünk, bele-rokkanunk, rogyadozunk. Már csak a sima, egyszerű láda.
És még akkor se.
Csak előítéletesen…

2016. április 19.