„Elmúlik. Ezt a mondatot ismételgettem mostanában.
Készen kaptam még Ómamától,
nem én szenvedtem meg érte.
Minden elmúlik. Öröm, bánat,
nagyöröm, nagybánat.
Meg kell tanulni elfogadni.”
(Balogh Robert)

Gyülekezünk. Mindjárt kezdődik a tánc-dráma bemutatója. Kortyolgatjuk a pezsgőt az előtérben. Születésnapi meglepetés is az előadás. Nézelődünk, beszélgetünk. Nézd csak – szól barátnőnk, az ott Anikó asszony, Felcsútról. Tényleg – válaszolom. Aztán elindulunk befelé.
Teltház. Még pótszékek is. Azokat ugyan pont a színpad és az első sor közé tették be, három sorban, de sebaj, oda úgyis csak a fontos vendégek ülhetnek. Mi is leülünk, persze nem oda. Körbe nézek, főleg időseket látok, de vannak szépszámmal fiatalok is. Mindenki ünneplőben. Még tart a zsivaj. Aztán elsötétedik és függöny föl!
1.
Svábok, felvidéki magyarok, bukovinai székelyek, (lehetnének zsidók is), mindannyian magyarok, itt és nem itt a hazában, Magyarországon. Megszületnek, fölnőnek, húsvétot tartanak, karácsonyt ünnepelnek, megházasodnak, gyereket szülnek, boldogulnak, örülnek és bánkódnak, emlékeznek, aztán meghalnak. Vagy legalább is: így szeretnék, így akarnák. Mert ez a természetes. Ez lenne a természetes!
De nem az. Mert ők itt, a hazájukban, a szeretett szülőföldjükön nemzetiségek. Szegény, erőlködő, küszködő, mégis csak kisebbségek. Kiszolgáltatottak. Mert saját ünnepeik, ételeik és italaik, saját és érthetetlen kifejezéseik, szokásaik, dalaik és táncaik, és még nem is tudom, mi mindenük van. Pedig mindannyian magyarok is: „… félig… , vagy tán…”. Mert hát történetük, történeteik is vannak. Amik hol elválnak, hol összetorlódnak, sodródnak a nagy, hazai folyóéval. Mert ők is benne élnek a nagy, hazai mesében, a nagy, hazai történelemben, ami pedig mindig kiokádja magából a gyengébbet, a hátrányosabbat, a kiszolgáltatottabbat, és ezért bűnbakká tehetőket. Őket!
Ezért félnek, rettegnek a jelentől és a jövőtől, menekülnek még a múltjuktól. És mégis bizakodnak, reménykednek, imádkoznak és várják a „csodákat”. De az nem jön el, az nem jelenik meg, az nem váltja föl a sűrű homályt Ritkán pislákol csak föl, a messzi távolból. És akkor ők is csalatkoznak. És kis motyójukkal beszállnak a marha-vagonokba, összezsúfolódnak a rácsosablakú, levegőtlen helyen, próbálják nem levedleni emberi mivoltukat, mégis hagyják magukra csukni a vagonajtókat, és ’zötykölődve’ elindulnak valahová, ahová talán nem is vezet el út…
Hiszen elmúlik. Hiszen mindig újra-kezdődik. Hiszen aztán megint elmúlik.

2.
Olvasom az interneten, hallgatom a rádióban, próbálom megérteni: a csapból is ő folyik. Most éppen Schengen 2.0 címmel hirdeti meg offenzíváját Európa ellen Európáért?! A szabad mozgás korlátozását, megakadályozását javasolja a szabad mozgás megvédéséért?! Aki éppen bent van, az szabadon mehet, amerre lát; viszont aki kint van, aki kintről akar bejönni, még ha küldik, űzik, taszítják, telepítik is ki, annak, coki! Mert nekünk meg kell védeni a határainkat. Mert a bevándorló, még ha kényszer-kivándorló is, nem kívánatos. ’Nehogymá’ kisebbséggé váljon itt, nálunk: még a végén többséggé válik, közben meg szétrombolja kultúránkat, megváltoztatja szokásainkat, megszentségteleníti imahelyeinket, ellehetetleníti imáinkat, új és ismeretlen templomokat akar majd fölépíteni. Aztán meg egyszer csak, hirtelen többmillióan lesznek! És még mindig jönnek. Hogy miért? Az nem fontos az érdektelen, sőt, már maga a kérdés is balliberális átkozódás: ők nem svábok, bukovinai székelyek, menekülő magyarok; ők ismeretlen, kórt-terjesztő sokaság, és ezért nem kívánatos tömeg. És kész is az ítélet!
Milyen egyszerű. Ha nem fogadunk be, akkor megakadályozzuk a kitelepítést? Ha kitiltunk, akkor lehetetlenné tesszük a pusztítást a menekülők országában, vagy éppen ellenkezőleg, a halálból a halálba küldjük a menekülteket? Ha határt húzunk drótkerítésből megállítjuk az iszlám állam terjeszkedését, pusztító rombolását? És a bukovinai székelyek, a szerbiai magyarok problémáit, gondjait, kisebbségi életét? És ha közénk és közéjük is határt húznak egyszer?
***
Nézzük az előadást. Hallgatjuk a zenészeket, figyeljük a színészeket, együtt jár a lábunk a táncosokkal, közösen sírunk a szereplőkkel. Ott vagyunk a színpadon. Öregek, fiatalok, ünneplőbe öltözöttek, én is, a feleségem is, a barátnője is, még a felcsúti Anikó asszony is.
Vajon a férjét mért nem hozta el?!

2016. április 23.