„Aki nem lép egyszerre…”, az bizony nem kap, nemhogy rétest, de elfekvő ágyat, segélyt, rokkantsági ellátást se. Persze nem lehet akkor az ’uralkodó klán’ tagja sem, nem jut majd se zsozsóhoz, se trafikhoz, a pályázati pénzekről nem is beszélve! De még munkát se lát majd, a tisztességes megélhetés lehetőségéről nem is beszélve.
Úgyhogy, drága honfitársaim, nagyon kell figyelnünk minden rezdülésre, lépés-, és ütemváltásra, ami elől történik. Mert bizony mostanában nagyon gyorsan és megmagyarázhatatlanul változtatja a karmester ott a ritmust, az ütemet: kétnegyedből egyszer csak háromnegyedre vált; saját, ismeretlen kottájából dirigál, és mi, ha nem vesszük észre a váltást, rögtön kiesünk a ritmusból, akarom mondani a pikszisből.
Még csak tegnap volt, vagy tegnapelőtt, talán már nem is emlékszünk rá, hogy megjelentek az országban a „Nyithatok cukrászdát Bécsben?” óriásplakátok. Nemrégen volt, de már többek szerint ’talán igaz se vót’, hogy – 45,62 százalékos részvétellel, viszont 83,76 százalékos támogatottsággal, és 592690 honfitársunk elutasításával – Magyarország valódi, a belépést támogató népszavazást tartott az EU-hoz történő csatlakozásról. Akkoriban a média még nem ’nyomta agyon’ és diktálta mindhalálig a tempót, az ütemet, nem folyt orrán-száján a kormány által gyártott ’Üzenjük Brüsszelnek…’ üzenet: kevesen is mentek el véleményt nyilvánítani. Akkoriban, összességében a lakosság 38, 21 százaléka értett egyet a belépéssel: be is léptünk. A MIÉP ellene volt, Orbán meg járta a kacsatáncát, akarom mondani a pávatáncát: mellette is volt, meg nem is; ellene is volt, meg nem is; már az idő tájt is nehéz volt követni a követőknek ugrálásait. Akkor még csak azért nem állt a belépés mellé, mert nem Ő vezényelte a parádét, nem vele iratták alá a papírt, nem Ő volt a díszvendék. Külön-repülőn is ment az aláírásra, nem is a küldöttséggel vett részt a ceremónián, egyedül is koszorúzott (igaz nem ott, hanem Azerbajdzsánban, 10 évvel később).
Azóta eltelt 13 év, és ugyan a házasságban a 14-dik év a kritikus, úgy csatlakozásunkban ez, a 13. év vált kritikussá. Igaz: sok szép, közös emlék, rengeteg, szinte elképzelhetetlen mennyiségű pénz, virtuális határok, dalfesztiválok, épülő vizeskombinátok kötnek össze bennünket az Unióval. Orbán Viktor már az Unió soros elnöke is volt: akkor minden rendben is volt, talán igaz se ’vót’!
De mára az elnökségnek és a felhőtlen napoknak is vége: a szép brüsszeli menyecskéből – többek, köztük meghatározó kormányzati tisztségviselők, a minisztereket vezető miniszter, az „és sikerült?!” kormányfőszóvivő, és még több rejtőzködő, majd a vokálba később belépő szerint, állítólag – ráncos, csúnya, házsártos, önfejű, kiábrándító asszony lett, a vak komondor nemcsak megugatja már, hanem – Fülöpháza volt (Fideszes) polgármestere szerint – meg is veri a feleséget. Hol van már a gyurcsányi „öregecske feleség” miatti, Fidesz asszonykórusi tiltakozás.
Pedig milyen szépen indult. Emlékszem, még nem voltunk tagok, valamikor a 70’-es évek végén jutottam először ki Ausztriába. Busszal mentünk, átléptük a határt Hegyeshalomnál, elhagytuk a senki földjén az s-kanyart, intett az osztrák határőr, hogy mehetünk: és már Nickelsdorfban is voltunk. És akkor a főút virágba borult: minden ház előtt gondozott kert, csodálatos virágok, betonozott kocsibehajtó, sehol egy kerítés csak mindenütt virágok, a kapuk előtt, az ablakokban, mindenütt. Akkoriban nálunk még a sár volt az úr, meg „égig-nyúló giz-gazok”, itt meg… Az idő tájt gondoltam először: ez kell nekem!
Aztán beléptünk. Tele voltunk várakozással, illúziókkal: a bécsi cukrászda-nyitás ígéretével. De a gyors előrejutás reménysége hamar elillant: nem lettünk egyből gazdagok. Se okosabbak. Kaptunk ugyan lehetőségeket, esélyeket – de nem éltünk velük. Másoltunk, követtünk, konvergáltunk, demokráciát tanultunk, liberalizáltunk, reformálgattunk és tovább elégedetlenkedtünk. Nem magunkkal – a körülményekkel! Úgy, ahogy azt mindig is tettük: amióta elfoglaltuk e hont. Változtunk is, meg nem is; alkalmazkodtunk is, meg nem is; véleményeztünk is, meg nem is! Csináltunk mindent tovább úgy, magyarosan, ahogyan ezer éve belénk verődött, abból jottányit sem engedve: türelem és szolidaritás nélkül; a múltat letagadva és új történelmet alkotva; a kisebbségeket, a másként gondolkodókat és élőket megalázva. És újra csak csodálkoztunk és csodálkoztunk, hogy mért nem megy. És persze azonnal elkezdtünk hinni a fölkent(eke)nek, a megmondónak, az ’áldja meg az isten a nevét’-nek, a ’kézcsókoltnak’, a ’stadionmániákusnak’, a ’saját lábán álló’ apjának, aki megint – ahogy ezer éve már oly sokszor – rámutatott, megjelölt, és azonnali megoldást javasolt. És a gépezet azonnal beindult, azonnal zakatolni kezdett, sőt, turbófokozatba kapcsolt: és már népszavazunk az állítólagos kvótázásról, ’ma már nem lépnénk be’, ’most sokkal több szól ellene’, ’nem mennék el, vagy a kilépésre szavaznék’ dívik!
Így élünk mi most, itt Magyarországon: pedig benne vagyunk az Unióban!
Na, most képzeljétek el, ha … ne képzeljétek el!

2016. 07. 05.