Meg kellett volna beszélnünk, de tényleg, nemcsak úgy, ímmel-ámmal, egymásra sem nézve, hanem komolyan, a sérülést is vállalva, hogy
• megvegyük-e azt a kurva lakást, örökre a nyakunkra téve a bárdot, kilátástalanul eladósítva magunkat, vállalva: bármikor jöhet a csőd, a végelszámoló, a kilakoltató;
• elmegyünk-e vagy nem szavazni, amikor kell, de tudatosan vállalva: miért úgy döntöttünk, ahogy;
• belépünk-e vagy sem, támogatunk vagy sem, tüntetünk vagy sem;
• mit nézünk;
• mit olvasunk;
• mit hiszünk el és mit nem, abból a sok szarból, ami ömlik ki a hírharsonákból;
• részt veszünk-e vagy kívül maradunk az indulatok fölkorbácsolásában, hiszen a „… harcos szenvedélyek füstföllegeit nem tudja az egyszerű igazság szétoszlatni. Idő, türelem s nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kell várni…” (Száraz György: Egy előítélet nyomában Kelet Kiadó 162-163. old.);
• csendben tűrünk-e s alámerülünk, várva az ifjúság harcosságára, a józanság újjáéledésére, arra, amíg a zsarnokság el nem múlik; vagy
• menekülőre fogjuk, mert időnk nekünk sincs sok már.
Meg kellett volna beszélnünk…

2016. 07. 18.