Arra gondoltam, ma a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”-ról, esetleg a lepkékről, vagy az egyre ritkábban feltűnő szivárványról, meg a szerelemről fogok írni, arról ahogy „… a törékeny lombok alatt/látom előrebiccenni hajad,/megrezzenni lágy emlőidet és/- amint elfut a Szinva-patak -/ím újra látom, hogy fakad/a kerek fehér köveken,/fogaidon a tündér nevetés…” lesz majd a témám.
Néhány perccel később kaptam egy mailt Ferenc pápa video üzenetével (magyar felirattal), és egyre jobban éreztem magam.
Aztán elkövettem a nagy hibát: elkezdtem nézegetni a híreket, olvasni a kommenteket, szóval: szörföltem a világhálón! Kilakoltatási fenyegetés Csepelen; akár kétmilliárdan is jöhetnek, csak legyen elég lőszer; már nagyon érik a tűzparancs; fokozatosan nő a terrorveszély Európában és Magyarországon is; mindent megtesznek, de még ez sem garantálja a teljes biztonságot; a legjobb az aknazár lenne. És ez így ömlött és ömlött mindenhonnan.
Akkor sem érdekel, gondoltam, ma más napom lesz. És ekkor jött a kis színes video arról, ahogy egy taxis lecsap egy plakátragasztó aktivistát Szentendrén, talán a „zsidó kurva anyátokat!” is elhangzik, ami ma már „tárgyszerű kísérő szöveggé változott”. A háttérben a Tv-ben, halkan és sunyin mosolyogva, a Tuzson Bence nevű államtitkár magyarázza: a kormány erről nem tehet, az emberek éreznek így, ők látják és élik át a valóságot, a kormány csak megfogalmazza, láttatja ezeket az érzéseket, tapasztalatokat.
A szavak már egyre durvábbak, a mondatok már egyre támadóbbak, a kezek ökölben és néha már le is csapnak, és mi riadt pórokként pipázgatunk „… a rétek szélein megülve némán …”, pedig mi megtanultuk és réges-régóta tudjuk: nem fodroz vizet „a tóra lépő/apró pásztorleány”, és nem iszik felhőt „a vízre ráhajolva/a fodros birkanyáj.”
2016. 09. 23.