És akkor bejöttek, mit bejöttek, bevonultak: magabiztosan, győztesen, vigyorogva, arcukon a fensőbbségük teljes tudatával. Határozottan kiáltották: jó napot kívánunk, elnök úr! De azér’ belül egy kicsit aggódtak, szorongtak is; csak óvatosan, oldalról pislantva mertek ránézni az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökére, mert nagyon féltek, már-már rettegtek tőle. Kiszámíthatatlanságától. A soha ki nem mondott, elfojtott kisebbségi érzésétől, és annak bárdolatlan megnyilvánulásaitól. De még jobban szorongtak rapszodikusságától, szélsőséges, már-már beteges csapongásaitól, mindent megelőző egojának, önmaga okosságának megfellebbezhetetlenségétől. Néha-néha döntései durvasága még őket is meglepte, igaz ez már egyre ritkábban történt.
Most háttal ült nekik, természetesen az asztalfőn. Nem volt rajta zakó, inge ujját mindkét karján feltűrte, fejét előrehajtotta és jobb keze szétnyitott tenyerébe tette, közben ujjaival erőteljesen masszírozta a halántékát. Ez nem sok jóval kecsegtetett, a durva vihart vetette előre. Elhalkultak és mindenki a saját karosszékébe tottyant. Az elnök meg se mozdult, amikor bejöttek. Még akkor sem mordult semmit, amikor mindannyian köszöntek neki.
Már ismerte őket. Mindegyikükről mindent tudott, hol tanultak, kik voltak a szüleik, hogyan dolgoznak és mikor, mit csinálnak maszekban, mi van a gyerekükkel, van-e és hány szeretőjük. Még azt is tudta, hogy mennyit visznek haza külön „szatyorban”, csak úgy, mellékesen, meg hogy kinek mennyire megy az üzlete. Mert mindegyiknek van valami külön biznisze is. De ő, mindent pontosan ismert. Nem mehettek úgy ki Párizsba a titkárnőjükkel egy szállodába, hogy ő ne tudott volna róla. És persze ezt ők is tudták. De nem tudtak tenni ellene semmit. Ismerte őket, mint a rossz pénzt. Itt van rögtön, tőle balra ül, ez a tejfölösképű, einstandoló vörösinges, hogy kinőtte magát, már nagyban és nagyvadakkal játszik, imádja a följelentősdit is. Meg a helikopteres utazást is. Vagy itt ül jobbra, ez a nagydarab, mindig jólöltözött, rezzenéstelen arccal bármit elmondó fácán-vadász. Még a végén a fejemre nő. Jól van, már a mindig ájtatos lelkész is leült, az is mindenre hajlandó: még az ördögöt is kitüntetné, ha mondanám neki. Egyikük arcát se látom, lesütik a szemüket, papírjaikba mélyednek: félnek. Na, jól van, akkor lassan kezdhetjük.
Ekkor kintről kiabálás hallatszott, ami már gyorsan veszekedéssé erősödött, és hirtelen kivágódott az ajtó, a három titkárnőjéből az idős – aki legalább érti is, amit csinál, nemcsak dekorációnak van ott – szinte hanyatt esett, ahogyan belökték az ajtóval együtt. „Nincs kompót! Nincs kompót!” – kiáltotta estében, de hiába: beözönlöttek az ajtóból az emberek. Kik maguk? – kérdezte döbbenten a mindig határozott, nagyokat-mondó, nagybajuszos Laci bácsi, aki szintén ott ült az asztalnál, miután felocsúdott a döbbenetéből. Az új többség, a 60 százalék – jött azonnal a válasz. Kicsodák? – kapcsolódott most már be ingerülten a beszélgetésbe az elnök is; az új többség, a 60 százalék – jött a válasz megint. Olyan nincs, 97% van, és az az ÚJ EGYSÉG – szögezte le erélyesen az elnök, és az asztalnál mindenki bólintott rá. Márpedig mi vagyunk a 60 százalék, ha a fene fenét eszik, akkor is, hiába hadovál itt „új-beszédül” – mondta erélyesen egyikük. Akkorra már a volt vörösinges nem az asztalnál ült, hanem a szoba végébe menekült és elkezdte vizsgálgatni a fali lambériát, mintha asztalos volna. Az ájtatos is magában mormogott valamit és óvatosan fölkelt az asztal mellől és az ablakhoz ment körülnézni. A szakállas, mindig hadaró, a kérdést meg sem váró, hanem azonnal válaszoló referens is elfordult, elkezdett babrálni a telefonjával. Kik maguk, honnan jöttek, mit keresnek itt? – jött az újabb kérdés Laci bától. Ekkor előre lépett egy fiatalember, akit azelőtt senkisem ismert, fölsegítette a földre huppant titkárnőt, lassan fölemelte a fejét, ránézett az elnökre, és így szólt: nézzen körül, elnök úr, nézzen ránk, hát nem ismer meg minket? Mi vagyunk a pincér, akitől DNS mintát vettek a rendőrei; mi vagyunk, a kishantosiak, akiktől elmutyizták a földünket; mi vagyunk a trafikosok, akiktől elvette az üzletét; mi vagyunk a köztisztviselők, a közalkalmazottak, a bírók, a rendőrök, a tűzoltók, a pedagógusok, az ápolók, akiket megalázott, akiktől elvette a munkájukat; az árokpartjára, az utcára lökött tömegek; mindenki, aki nem a maga szekerét tolja, s ezért nem hagyja nyugodtan élni, boldogulni – mondta nyugodtan és mégis határozottan. Köztünk nem lát uniós forrást elnyerő kisvállalkozót, autópályát, stadiont építő nagy-vállalkozót, de még egy felcsúti kisvasutast se. De mi vagyunk az új többség, a 60 százalék, ugye érti már, elnök úr. Most még elmegyünk, ez még csak egy figyelemfelhívó látogatás volt, de emlékezzen erre. Intett a fejével, és ahogyan bejöttek, úgy el is mentek.
Csak néhány perc volt, az egész. Talán meg se történt, de mégis, mert a titkárnő és a kis vörösinges még mindig remegtek. A levegő is áporodottá vált, de Laci bá’ már visszaült a helyére.
Na, akkor kezdjünk hozzá – vett erőt magán az elnök, és nagyot húzott a bekészített pálinkából.

2016. 10. 07.