Megöregedett.
Egyedül maradt. A fájdalmaival, a nyavalyákkal: a szeme állandóan könnyezik, egyre homályosabban lát, szinte csak foltokat észlel. A TV is inkább csak háttérként megy, alig nézi; olvasni, ugyan, arról már régen leszokott. Új könyve sincs, csak a régiek, az átkosból. Ki bírja ezeket az árakat. Bár a könyvespolcán ott van sok klasszikus, mindet olvasta, többször is, de hát a szeme. El kéne ajándékozni mindet, legalább mások olvasnák.
Ez a vakaródzás is. A bőrén újabb és újabb foltok jelennek meg, már a tükörbe se mer belenézni. A lába állandóan görcsben. Minden egyre nehezebb: fölkelni, kimenni a konyhába, hozzáfogni a leveshez, még lefeküdni is. Naponta, egyre hamarabb megy ki belőle az erő, meg a kedv is. Csak a Klubrádió megy egész nap, azt hallgatja. A Bolgár urat, a megbeszéljük-öt, vagy beszéljük meg-et, mindegy, de azt szereti. Mintha saját magát hallgatná. Akkor valami mindig visszajön.
Néha lemegy a boltba venni valamit, mert mindig hiányzik ez-az. Még neki is. Enni csak kell, még ha egyre kevesebbet is. Kenyér, zsír, valami fölvágott-féle, meg valamit inni, bár azt már egyre ritkábban. De már lemenni se nagyon szeret: mindig összeveszik az eladóval. Mert nem bír magával. Ki kell mondania, ami a szívén, az a száján is. Ezt tanulta annak idején, és ez most már örökre vele marad. A sorban ugyanis rögtön előjönnek a mindennapok semmiségei. De számukra mégis legfontosabbak. Mögötte valaki most is megszólal: már megint tüntetés volt tegnap, az egész város megállt, az unokám emiatt egy órát várt, és akkorát kellett kerülnie, hozzám se tudott följönni. És már megy is a vita, kiabálás. Ne mondja már, a hétvégén soha nem megy magához az unokája – szól oda valaki, örüljön, ha kéthavonta meglátogatják. Mi a baja azzal a tegnapi tüntetéssel – hallja most saját hangját ingerültebben, mint ahogy akarta mondani, ki lehetett bírni azt a két órát, mért ment arra az unokája, ha nem tüntetett, megérdemelte. Na, már megint kezdi – veszi vissza a szót az unokás, mert maga meg utálja ezt a kormányt. Persze, hogy utálom, mért is szeretném, alig tudok megélni – és már ömlött is ki belőle minden fölgyülemlett fájdalma, sérelme. Mert maga visszasírja a Kádárt, azt a gyilkost, aki sor tüzeltetett és megölt egy csomó embert, pont most kezdi, a szent és szépséges ünnep előtt – szólal meg az eladó is, az én nagyapám is ott volt, éppen hogy megmenekült, folytatja, miközben a keze jár a pénztárgépen. A közelébe nem jönnek ezek a Kádárnak, hallja megint magát, ezek most nem golyóval ölik az embereket, de ölik, többet tettek földönfutóvá nyolc év alatt, mint ahány volt a Kádár egész országlása idején; akkor akik akartak, azok jutottak ötről a hatra: lehet, hogy nem volt szabadság, meg csak háromévente lehetett kimenni nyugatra, már aki tehette, de mégis, biztonságban voltunk – akarja lezárni, de még hozzáteszi, szabadság, hm, ez nektek szabadság, duma. Szóval maga fütyült a héten a stadionban – veszi át a szót megint az eladó, ahelyett, hogy tapsoltak volna, meg örültek volna, a sok büdös … – de hirtelen abbahagyja, nem fejezi be a mondatot. A sorban állók a földet nézik, nem szólnak egy szót se, már mennének ki a boltból, de még nem lehet. Tudja – veszi át megint szót, amikor én tanítottam a gimnáziumban, akkor… , de ő is abbahagyja a mondatot. Minek, gondolja magában, hiszen megint minden újra kezdődött.
Berakja a kenyeret a szatyorba, kiszámolja a pénzt a pultra, lép kettőt az ajtó felé, majd anélkül, hogy bárkinek is búcsút intene e világon, összeesik és nem mozdul többet.

2016. 10. 17.