Mi a terved – kérdezte apám, úgy ötven évvel ezelőtt, mert annak mindig lennie kell, ne feledd! Akkor már túl voltam a „focista leszek”, meg a „tévében sportriporter” -es korszakomon, éppen a gimnázium padját koptattam, orosz tanárnőmnek, szeretett osztályfőnökömnek gyakori szorongást okozva; mert persze mindenről és mindenkor „kiforrott” véleménnyel bírtam, amit nem is voltam hajlandó magamban tartani. Szóval, éppen nyiladoztam, feszegettem a kereteket, próbálgattam a lehetőségeket, és persze időnként átléptem a határokat is. Akkoriban: gondtalanság, bolondság, megváltjuk a világot, nem kell más nekünk, volt a jelszavunk!
Mi a terved – kérdezte apám, mert terv kell, mit kezdsz majd az életeddel, jött többször is a nyílt kérdés. Imádtam a történelmet, a matekot, később Vera néni által a magyart is; de legkivált hallgatni az öregjeim politizálását, vitáit, hogy mi, miért, és a Kádár meg a Havasi, meg hogyan is történt az valójában. Akkoriban alakulhatott ki bennem, hogy olyan egyetemet és olyan szakot válasszak, aminek az elvégzése után országos ügyekkel foglalkozhatom majd. Kérdezem apámtól: kutató legyek, elméleti közgazdász, vagy a mindennapok gyakorlatát babráljam majd? Kutató van elég – jött rá a válasz, a mai napot, a „mát” formáld! De ez a „kérdés-felelet” úgy öt-hat évvel később, az egyetem elvégzésekor, a diplomamunka megírása körül történhetett.
Mi a terved – kérdezte apám, mert terv, az kell, jut eszembe mostanában a kérdése. Akkoriban minden olyan rendben lévőnek tűnt, legalább is nekünk, az akkori nyerteseknek: tanulni, aztán cselekedni és menni előre; „nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség” – volt a fő szlogen. És ennek megfelelően alakítottuk is az életünket. Három gyerek volt a terv, az országos pénzügyek intézése, később a nyugdíj, az egészségügy gatyába rázása, szóval: előre a „lenini úton”! Tervem az volt, mert azt hittem, hittük, meg is tudjuk csinálni!
Mi a terved – kérdezem apámmal szólva a gyerekeimet, az unokámat, a tágabb család, az unokatestvérek ifjabb tagjait, mert terv az kell, annak lennie kell! De ma, ők, mibe kapaszkodjanak, mi a lenini út, mi lehet az a bizonyosság, amire tervet lehet alapozni? Mert persze terv, az kell, annak lennie kell, de önmagában?
Mi a terved – kérdezem őket apámmal szólva. Mit mondjanak: az egyikük Németországban próbál szerencsét, de alig bírja, pedig minden rendben lenne: jó állás, tanulás, pénz is van elég. A másik itthon keresi az útját, itthon téblából, de mégsem talál kiutat. A harmadik is külföldön, „éppenhogycsakelvannak”, de csinálják, hajtják: mert terv az lenne…
Mi a terved – kérdezném a mai nyertesektől, a fölemelkedett és fölfuvalkodott gázszerelőtől, a trágyát einstandoló vejtől, akinek kedvenc mondása: „mi köze van hozzá”; a helikopteres kabinetfőnöktől, vagy a fánkban utazótól; de minek, úgy hazudna, mint a vízfolyás: mára ez lett a vezérlő szelleme.
Mi a terved – kérdezném azért mégis, ha kérdezhetném.
De ma kérdésnek sincs helye, nemhogy tervnek…

2016. 12. 03.