A színpad már szemkápráztató fényárban úszott!
A háttérben végig, a baloldali oszloptól egészen a jobboldalon állóig mozdulatlanul, mégis méltóságteljesen fonódtak egymásba a zászlók. Az egyszemélyes pulpitus elülső oldalán magabiztosan világított az „ERŐSÖDIK” mindent elmondó jelszó. A két mikrofon egymás felé kacsintva várta, hogy végre közvetíthesse a mai megszólalást.
A főszereplő késett. A várakozás mégsem volt bántó, inkább a beteljesülést megelőző, bizsergető érzés, előjátékot keltető izgalom. Ő még be se lépett a terembe, de mégis ott volt már, nem lehetett menekülni varázsa elől, persze senki nem is akart elmenekülni, éppen ellenkezőleg: át akarta élni a pillanatot, a felejthetetlen ejakulációt, ami eddig, minden ilyen alkalommal be is következett!
A nézőtéren egy széknyikorgás se hallatszott, a nézők elcsendesedtek, mereven ültek a helyükön, az izzadságcseppek is csak csöndben, mozdulatlanul, csillogtak egyesek homlokán.
Minden készen állt!
Hirtelen – megelőlegezve a biztosan bekövetkező sikert – a nézők robbanásszerű dübörgésbe, hangos éljenzésbe és tapsolásba kezdtek: az oldalfüggöny mögül, mosolyogva, nyelvét – mintha kígyó-nyelv lenne és azzal akarná érzékelni a világot – néha-néha kidugva, előlépett az est főszereplője. Tömzsi testén szürke, karjánál gyűrött öltöny feszült, pocakosodó hasát a nadrágba bújtatott öv alig bírta összefogni, de ez senkit sem zavart, éppen ellenkezőleg, „milyen elegáns megint” suttogó, elharapott mondatok hallatszottak mindenfelől. Az egyre erősödő tapstól kísérve előrelépett, az első sorban – kicsit előre hajolva, de fejét fölszegve – minden előkelőséggel (oda csak a kivételezettek ülhettek) kezet fogott, amitől a megérintettek azonnal a mennyben érezték magukat. Aztán középen megállt, kicsinysége ellenére is most hatalmasnak tűnt, megigazította narancssárga nyakkendőjét, lesöpörte a nemlétező pihéket az öltönyéről és föllépett a színpadra: megkezdte a mutatványát, miközben az már javában folyt!
A pulpitus mögé lépett, megkocogtatta a mikrofonokat: nem azért, mert nem volt biztos abban, hogy azok működnek, hanem azért, hogy most már mindenki csak Őt figyelje, ami persze már belépése óta így is történt. Ekkor oldalról – az előre megtervezettek szerint, hogy egy kicsit még tovább húzza az elkerülhetetlenül bekövetkező beteljesüléshez kellő időt – bejött egy ember, kezében egy tálcával, amin egy vízzel teli pohár volt, illedelmesen lerakta a pulpitusra, egy kicsit biccentett a fejével, majd némán, ahogyan bejött, ki is ment a színpadról.
Most már tényleg elkezdte. Tisztelt… kedves… kedves… meghívóim…. Hölgyeim és Uraim, jó látni Önöket – krákogta bele a mikrofonba, de érdekes módon a hangja nem rekedtesnek, disszonánsnak hallatszott, hanem egyenletesen ércesnek és melengetőnek. Ma megint … fittyet hányunk… fityiszt… liberális… nagyokosok… mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal… És mondta és mondta és mondta. Mintha ”… lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta …” volna a levegőben, mindenki elbűvölten nézett rá, hallgatta, nyitott szájjal figyelte minden szavát és mozdulatát. „- Ez én voltam – csúfolkodott” tovább, de ezt már senki nem hallotta, mert csak azt a szöveget hallhatták, érthették, amit a szónok akart; ugyanis már csak üveges tekintettel révedtek maguk elé. Ha akarnám, mindannyian egyszerre kinyújtanátok a nyelveteket is – gondolta, vagy pofon vágnátok egymást, de ennek még nem jött el az ideje, várjátok csak ki, türelmesen, miközben hangosan és nekik ezt mondta: hadállások… Az érvelésalapú demokrácia helyett beköszöntött a korrektség alapú demokrácia… a valódi hatalmat… világhálózatba fogott emberek kezébe, a médiagurukhoz… országokat pályaudvarrá alakítják, mindenki szabadon járkálhat ki-be…
Mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal – harsogott bele a mikrofonba megint.
És ekkor, teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, valahol hátul, a karzat alatt a huzat becsapta az egyik nyitott ajtót, és az hatalmas robajt hallatott! A legutolsó sorban a varázs megtört, az egyik meghívott szeme megrebbent, döbbenten nézett maga köré és belekiáltott a megbabonázottok némaságába: ezt már hallottam egyszer, 1933-ban, akkor „… már senki sem vallotta magát européernek; mindnyájukról kiderült, hogy ők már régóta pánszlávok, pángermánok vagy egyszerűen csak lett, bolgár, ír vagy szlovák hazafiak. A húszas-harmincas évek egész Európájában már csak a zsidók voltak európaiak.” De a szónok csak folytatta … mi lesz ebből?… így áll hát a világ tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, 2017-ben, télvíz idején…
2017. 02. 14.