Halk suttogás, izgatott várakozás: „mindjárt jön”, „már itt is van”, „az a mosoly az arcán”, „de szeretem…” – duruzsolás az egész terem. Bemutatsz majd Neki? – kérdi az egyik a bennfentes másiktól, ha lesz mód, majd utána, az állófogadáson, az aperitif és a pogi között, súgja vissza a másik. Az arcuk fénylik, a tenyerük nyírkos, pedig nem is gyerekek, nincs is elviselhetetlen meleg odabenn: de ez a pillanat, ez a varázs! Ők a hívők. A hívek. A gondosan, többszőr is ellenőrzött kiválasztottak. Most éppen vállalkozók, most éppen kis és nagytőkések, vállalati vezetők: az aktuális „biodíszlet”! Akik most itt lehetnek, és akik most itt akartak lenni.
És akkor megérkezett. Mindenki fölpattant a helyéről, a telefonok elkezdtek villogni, ahogy az exponálás megtörtént, a hátul levők nyújtogatták a nyakukat, hogy megpillantsák, lássák Őt; hogy esetleg láttassanak: mi is itt vagyunk! És Ő bejött, pontosabban bevonult a terembe. Az első sorban is már álltak, és Ő mosolyogva, felsőtestét egy kissé előre-döntve, nyelvével a szájaszélét nyalogatva mindenkivel egyenként lejattolt. Majd a másik oldalról fölment a színpadra, megnézte az asztal közepén lévő kártyákat, szembefordult a publikummal, rájuk emelte tekintetét, azonnal csönd lett a teremben, és Ő akkor kigombolta a zakóját, komótosan leült és egy kicsit zavaróan láthatóvá vált a hasán azonnal, egy kissé szétnyíló inge alatt a nadrágot szétfeszítő hasa.
A háttérben, zöld alapon, fehéren virított: „DINAMIKUS GAZDASÁGOT, BEFOLYÁSOS ÉS EGYSÉGES NEMZETEI KAMARÁT”. Gyorsan lementek az „előzenekarok”, az elnök, a „pirospöttyösseggű” és a halk szavú végrehajtó előadásai. Talán nevetettek is néha, lehet, hogy mondtak is valamit, de a várakozás miatt ez senkit nem érdekelt.
Várták Őt, az Ő megszólalását!
És már jött is: a lámpákat hirtelen fölkapcsolták, a fények a vártnál még erősebbek lettek, a színpad, pontosabban a pulpitus máris fényárban úszott. A semmiből azonnal előjöttek az operatőrők, a kameramanek, a segédoperatőrök, a riporterek és teljesen betöltötték az első sor és a színpad közötti teret. Hang nélkül dolgoztak, csak a kezük meg a kamerájuk járt. A testek párolgása, az izzadság enyhén savanyú illata szinte robbanássá fokozta a várakozás feszültségét.
És akkor megszólalt.
Mindenről mondott valamit. Kijelentő módban. És azt komolyan gondolta. Akkor. Ott. Abban a pillanatban. (Atán később, máskor majd mást gondol. És akkor meg azt mondja majd.) Nagyon kellett figyelni, hogy majd, amikor idézik Őt, mikor és mit fognak Tőle idézni. Mert lehet, hogy amikor majd beszélnek a „szájával”, amikor idézik majd Őt, amikor majd hivatkoznak rá, akár már másnap, vagy harmadnap, már nem is az lesz a véleménye!
És a hangszórókból fölzúgtak szavai: „kulturális egyneműség”, „etnikai homogenitás”, „az olimpia egy bordatöréssel”, „5 százalék feletti növekedés”, „az alapjövedelem egy valószínűtlen ötlet”, „védekeznünk kell a migráció ellen”, „brüsszeli politikával szemben”, „olcsó energiáért meg kell harcolnunk”, „tudunk mi küzdeni remény nélkül is”, „hogyne tudnánk, ha még remény is van”!
Aztán hirtelen vége lett, és bementek gyorsan a másik, pincérekkel agyonzsúfolt terembe, a fehér abrosszal leterített asztalokhoz, ahol a szendvicsek, pogácsák, röviditalok sokasága várta a pusztítást. Ez fantasztikus volt, megint megmondta a tutit – hallatszott mindenfelől, ez megint nagyot fog szólni, te hogy értetted az etnikai homogenitást?, hogy mi magyarok, csak magyarok, senki idegenszívűt; és az egyneműséget?, hát hogy a mi kultúránk a legjobb, amit másoknak kell követnie; hát azt, hogy az olimpia?, fogunk mi még rendezni, meglátod!
És a szemek csillogtak, az ital fogyott, a szendvicsekből is alig maradt az asztalokon: ez jó buli volt…

2017. 03. 01.