És akkor megszólal a zongora, majd a hegedű és az egész zenekar és akkor én lassú, hullámzó kéz és karmozdulatokkal, háttal a közönségnek, szinte lebegve, „danse sur les pointes”-ben, mint a hattyú suhanni kezdek a vízen, egy szellő se rebben, nem érzek mást, csak a víz simogatását, Odette vagyok, és nappal hattyú, és vágyom a szerelemre, a szabadságra, de a gonosz varázsló világa fogva tart és nem enged, és becsapta Őt is már, és minden hiába, vége mindennek, pedig milyen jó lebegni, lebegni, lebegni karcsún és kecsesen és fehéren, és meghalni inkább, ahogy az utolsó akkordok is elhalnak, és előrenyújtott jobb lábamra, mint a haldokló hattyú, két karomat, kezemet lassan, lágyan előreteszem…
Anya, nézd ott a nénit, hol kisfiam, hát a lámpa mellett, aki a járdán fekszik, előrenyújtott kézzel, a feje a lábára hajtva, de a pohár, azzal a sok apróval, ami szétgurult mellette, mért esett ki a kezéből…

2017. 03. 11.