Minden reggel ugyanúgy. És ugyanott. Nem is beszélve arról, hogy ugyanakkor. Találkoznak, ott, valahol egy vidéki kisváros HÉV állomása mellett, a kis-parkban. Nekik mindegy ősz, tél vagy nyár; hó vagy eső, kánikula: ők ott vannak.
A kutyáikkal.
Persze, csak a kutyák miatt. Mert a kutyáknak sétálni kell. Meg szaglászni az avarban. Meg elvégezni a dolgukat; ami aztán eltűnik egy-egy zöld vagy piros kutyapiszok-zacskóban. A kutyák mindig pórázon vannak. Hosszú-pórázon. Ami már majdnem szabadságot jelent. Majdnem. De mégsem azt. Viszont így is szeretik, a kutyák így is élvezik. Hosszú-pórázon is. Ilyenkor játszanak, kergetőznek, jót birkóznak, aztán leheverednek egy kicsit. Majd kezdik elölről. A pofájuk fülig ér: kell ennél több?
A gazdáik meg beszélgetnek. Van közöttük volt államtitkár, iskolaigazgató, újságíró, magasrangú katonatiszt, meg még aktív kisvállalkozó is. Valaha mindannyian felelősek voltak, befolyásosok: akkoriban a szavuk sorsokat döntött el.
Most sétáltatnak, beszélgetnek. A kutyákról, a gáz-bojlerről, a kertben egyre jobban burjánzó gazokról, a házkörüli tennivalókról meg a politikáról, arról, amit hallottak a szomszédtól, láttak a helyi tévében. De főleg az unokákról: már megszólalt, már el is indult, tegnap egy nagy puszit adott, amikor ott voltak nálunk.
Emiatt boldogok is lehetnének.
Lehetnének…

2017. 03. 30.