Utazás …

0 Flares Filament.io 0 Flares ×


Nem szeretett elkésni, meg hát hamarabb is ébredt föl, mint ahogy az óra jelzett volna, de már nem aludt vissza, hanem gyorsan összekapta magát és indultak is, a gyerek vitte ki a Városligetbe a külön buszhoz. A férje otthon maradt, így beszélték meg, nem akarták a kutyákat – még erre a kis időre sem – egyedül hagyni. A gyerek berakta a busz alsó tárolójába a sporttáskáját, majd elköszönt és ment is az útjára. Ő fölszállt a buszra és rögtön az első sorba, a vezető mögé, és ott is az ablakmellé huppant le. Még jó, hogy korán, szinte elsőnek érkezett. Gyerekkorában, amikor az gimnáziumból mentek a háromnapos kirándulásokra – hű de régen is volt – akkor is oda szeretett volna mindig ülni. De akkor volt, hogy többen is megelőzték; meg a tanárnő is mindig odaült le a kísérő tanárral együtt, úgyhogy ez akkor kimaradt.
De most itt ülhet. Elől, a vezető mögött. Arra gondol: jó lenne, ha nem ülne mellé senki. Akkor végre teljesen egyedül lehetne. A gondolataival. Mindent alaposan, jól megrághatna. De a busz villámgyorsan csurig megtelik utassal, már csak mellette marad üres a hely. És most fölszáll egy szemüveges, ősz hajú, fekete pulóvert és kék farmert viselő nő, körülnéz – a fülében megmozdulnak az ezüst fülbevalók, karján hamiskásan csilingelnek az aranykarperecek – és leül mellé, az egyetlen üresen maradt ülőhelyre. Kezéből maga elé teszi a duzzadó, Gucci-szerű táskáját, óvatosan mellé állítja a hűtőládikát is, kettőt fújtat és oldalra fordulva annyit mond: jó napot, akkor magával kell utaznom. Ő is visszaköszön, talán bólint is hozzá, de gyorsan elfordul és már néz is kifelé az ablakon. Pedig még mindig csak ott állnak a Műcsarnok mögött. Az idegenvezető még egyszer megszámolja őket, majd fejével biccent a sofőrnek és már indulnak is.
Szép reggelt kívánok – hallja most a hangszóróból az idegenvezető hangját, engem Jolánnak hívnak, de szólítsanak csak nyugodtan Jolinak; és máris mondja, és mondja a szabályok, a korlátok, a tiltások, a kötelezettségek, a „mit nem szabad” -ok befejezhetetlen listáját, és akkor így nagyon jól fogjuk érezni magunkat, most pedig mehetünk pisilni, húszpercet megállunk! Mellőle azonnal fölugrik a karpereces, elsőként tottyan le a buszról és már rohan is a pihenő fizetős vécéhez, mert tudja, aki elsőként ér oda, annak még jut papír, a többi meg majd meglátja. Ő is lekászálódik, beáll a sorba, nem szeret nyomulni, inkább összeszorítja a fogát és a combjait. Most azonban nem kell sokat várnia, ez még csak az első megállás, inkább kávézni, az első szendvicset megenni mennek a többiek. Mikor végez a kézmosással is, marad még néhány perce: körbejárja a parkolót, érzékeli, hogy a nap már magasabban jár, nincs hideg, szép napunk lesz, gondolja és próbálja kitalálni, hol járhatnak. A férjére gondol közben, aki mindig viccelődik vele, hogy ha eltévednek, akkor csak megkérdi tőle, merre kell menni, és amit ő válaszol, az biztos, hogy a rossz irány, onnantól már csak az ellenkező utat kell bejárni és már „vissza is tévednek”! Egy kicsit elmosolyodik, amikor mellőle éles hang sipítja: indulunk! Mire fölszáll, üléstársa már benn ül, ugye nem baj, hogy most én ülök az ablak mellett, zörögi a karperece és meg sem várva a választ az ablak felé fordulva elalszik. Legalább nyugtom lesz, gondolja és fejét a fejtámlához támasztva becsukja a szemét, a kezeit összekulcsolja és maga elé révedve elgondolkodik. Jó ötletnek tűnt, hogy néhány napra kiszakadjon a mindennapokból, már nem is emlékszik, mikor volt utoljára „szabadságon”. Egy ideje már nem tudják összehangolni a férjével a pihenésüket, mert nem lehet a Mamát egyedül hagyni, a kutyák sem bírnák ki nélkülük, elhozni meg mindkettőt egyszerre nem lehet. Ő menni akar, látni, ismerkedni mindenfélével, a férje meg imádna a tengerparton heverészni, olvasni, írni. De Ő nem bírja a hosszú utazásokat, már a repülőutat sem igazán, meg sokba is kerülne minden. Amióta nyugdíjban vannak, csökken a tartalék, már rá kell nézni az árcédulákra, már el kell gondolkodni és meg kell néha alkudni. De nem ez a fő mozgató még szerencsére. Így meg, nem tudnak együtt menni. De azért ez így sem rossz, sőt, morfondíroz tovább magában, kell az egyedüllét időnként, hogy le lehessen egy kicsit lassítani, meg lehessen egy kicsit állni, talán másra is figyelni, levetni a felelősség szúrósan böködő terhét, gondolja tovább egyre lehangoltabban. Még el sem indultak, még alig mentek néhány kilométert és nem tud elszakadni, de majd, amikor megérkezünk, amikor átmegyünk a Király-hágón, megállunk a Gyilkos-tónál, Marosvásárhelyen, akkor majd enyhül a honvágy, gondolja, akkor majd az élmények lesznek az erősebbek. Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol van, lehetne máshol is, nem is az az érdekes, hanem hogy kiszabadul, hogy nincs az a percről-percre kényszer meg az állandó rohanás. Persze szép lesz itt is – gondolja tovább magában, nem ez az érdekes.
Egyszer csak megszólal mögötte egy ízes, érces bömbölő hang: mindjárt megint hazaérünk, Édes Erdélyünkbe, a mindig is miénk földünkre, bárhol is vannak kijelölve azok a kurva határok, tőlünk akkor sem vehetik el, soha, soha, és már föl is hangzanak a „… Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, / Mentsd meg e népet, vérző nemzetet! / Jussunk el honban, székely magyar földön, / Szabad hazában éljünk boldogan. Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”, halkabban, édesem – próbálja csitítani a mellette ülő asszonyság, de hiába. A mellette alvó asszony is fölriad, előszőr azt sem tudja, hol van, aztán meghallja az éneket, kipirul az arca és hangosan bekapcsolódik. Asszony, ne pofázz bele a dolgomba, inkább adj még innom, szól újra a dal után az érces hangú, ne motozz, gyorsabban loccsantsd a poharamba, sürgeti kontyos, fekete egyszerű ruhába bújt, terebélyes feleségét, ne kelljen még egyszer elmondanom. A busz azonnal megtelik élettel, az eddig halkan, a mellettük ülővel diskuráló emberek hirtelen magyarokká válnak, egymásra ismernek, lapogatják az előttük ülők hátát, szorongatják a mögöttük ülők kezét, ízlelgetik a szabadság édeskés ízét. Ide nem kell kerítés se – szólal meg egyikük, a határ se itt legyen, itt fölösleges, délen kell a védelem, a sok migráncsos, iszlámos ellen, kapcsolódnak be egyre többen. Ezért szeretek ide jönni, erre az útra befizetni – szólal meg mellette, a köztes folyosó másik üléspárján ülő, most is fekete kalapban feszítő, láthatóan vidám ember, mert itt igazi magyar emberek utaznak! Csöndesebben, nem kell kiabálni – szólal meg itt is a pufók, telt asszonyság, vélhetően a feleség. Hát téged meg ki kérdezett – szól rá enyhén megdöbbenve a fekete kalapos, hagyjál jól érezni magam. Még szerencse, hogy ide nem tolhatja a pofáját egy Soros-bérenc se – hallik most hátulról, még a szagát se bírom annak a bibsinek, de a többinek se.
Most a lépcsőnél, így az Ő szintjüknél lejjebb ülő idegenvezető emelkedik egy kicsit föl, néz hátra, egy kicsit ellenőrizve, de cseppet sem feddően az utasokra, és megnyugodva konstatálja, most ugyan egy kicsit előbb, mint szokott, egy kicsit hangosabban is, de minden ugyanúgy történik, mint a korábbi utazásaikon.
Ő csak hallgat, nem énekel, nem is igazán érti, hogy mi történik mögötte és mellette, miért ez a groteszk, savanyú vígasság.
Magában mormogja csak: akár az országban, minden ugyanúgy, de jó, hogy az ember otthon maradt …

2017. 05. 03.

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük