Minden reggel megyünk sétálni. Kyrával, a kutyámmal.
A sétát meghatározott rítus előzi meg: Ő megeszi a reggelijét, kirohan a kertbe körülnézni, elzavarja a tóban fürdeni akaró rigókat; én közben megmelegítem a kávémat, odatottyanok a notebookomhoz, megnézem az üzeneteimet, a Facebook oldalamat és közben megiszom azt. Szinte meg sem várva az utolsó korty lenyelését Kyra már benn is van a szobában, türelmetlenül vakkant kettőt: gyere már! Ráadom a hámot, berakok a zsebembe három, piros színű kutya-piszok zacskót és elindulunk.
Mindig ugyanazon az útvonalon megyünk. Már kívülről tudja, ha letérünk, akkor megáll, hogy mit is akarok. De nem térünk le. A kétkilométeres sétán Kyra előre-hátra rohangászik, amennyire a hosszúpóráz engedi, időnként megáll, orrát odadugja az avarba, a fák tövébe, hosszasan szaglászik, kiolvassa az aznapi szagüzeneti postát, majd elégedetten és fülig érő pofával lohol utánam, és röviddel később már előttem.
Aztán odaérünk a kisparkba, a „hajléktalan-szálló” lugasába. Ott hosszabban időzünk, közben rápillantok az okostelefonomra, mintha remegett volna, de nem; nézem a HÉV-ről le-fölszálló utasokat, akik éppen megérkeznek vagy indulnak valahová. Egykedvűen baktatnak vagy lehajtott fejjel rohannak, mintha egyedül lennének a világban, még csak nem is néznek egymásra. Még csak reggel van, de már olyan gondterheltek, mintha késő este lenne.
Bezzeg Kyra! Most kisétálunk a HÉV megálló parkjából, csak három lépést teszünk, és a kerítésen túl már csak a gaz burjánzik: „Csönd van. A dudva, a muhar, /A gaz lehúz, altat, befed”, hallom belülről. És akkor Kyra hozzákezd. Hiszen neki „dolga” is van. Amit el kell végeznie. Mert azt otthon, a kertben mégse teheti. Először nyílegyenesen előremegy három méter, majd ugyanazon a vonalon visszajön. Aztán lassan elkezd körbe és körbe és körbejárni. Lassan kezdi, majd fölgyorsul. Közben orra a gazban, a muharban, a dudvában szaglászik. Őrülten keresi a helyet: akárhová mégsem teheti le az aznapi „termést”. Szóval keresi az alkalmas és megfelelő, tiszta helyet. Hol hamarabb, mikor később megleli; akkor behúzza a hasát, hátsóját letolja és elvégezi a dolgát. Akkor jövök én, a piros zacskós ember, ő türelmesen megvárja, amíg összeszedem és már megyünk is hazafelé.
Milyen jó dolga van – gondolom, csak oda piszkít, ahova alkalmasnak találja.
És akkor eszembe jutnak az iskolás gyerekek; a kórházi betegek és az őket látogatók; a vonatokon utazók; az önkormányzatokban várakozók.
Ők még körbe-körbe se tudnak menni…

2017. 05. 23.