Akkor most mi lesz? – kérdezte a telefonból Ilonka néni, tényleg mennünk kell, és mikor, és hova és ki fog segíteni? Hogy időt nyerjek, krákogtam egyet, aztán még egyet, mindjárt mondom Ilonka néni csak iszom egy korty vizet – hadartam el, de magam is éreztem a hangom hamisságát. Szóval nem tudtál semmit sem intézni – jött az újabb alig hallható, mégis nagyot sújtó pöröly-csapás, de legalább megpróbáltad, halkult el még jobban Ilonka néni hangja.
Mit mondhatnék Neki, aki ott élte le majdnem az egész életét: miután a szülei örökre „eltűntek a fellegekbe”, míg Ő túlélte, megmaradt, majd később főiskolára került, ahol kitanulta a nevelői „szakmát”, aztán bekerült a gyermekvárosba, hogy segíthessen. Mert azt akart: visszaadni, amit Ő is kapott. Ott él közel 60 éve! A férje már elment, egyedül maradt a másfél szobás kis szolgálati lakásban. Amit bérel. Még most is segít, amit tud, de túl a nyolcvanon egyre kevesebbet tud.
Már vittek el gyerekeket is máshová – hallom a sóhajtást, sok gyerek meg egyszerűen „kimenekült” a kapun, azt se tudjuk hová, egyre kevesebben maradunk, most már tényleg mi következünk, csitul most el a telefon. Nem tudok mit felelni, mert egyszerűen nem tudom megakadályozni, ami történik, akkor meg minek „osszam” az észt. Megint az erősebb kutya ba@ik, megint a hatalmasok nyernek még többet: a többi meg csak néma csend. Már mindenki mondja, hogy a Mészáros Lőrinc visz el mindent, különösen a Lovarda tetszik neki, meg azt is mondják, hogy sok pénzt kap Brüsszelből is, meg a magyar államtól is – folytatja rendületlenül sírással küszködve, meg hogy ilyen nagy intézményre nincs is szükség, csak sok pénzbe kerül és aztán minek arra költeni, de hát itt beteg gyerekek vannak, meg menekültek, meg itt vagyunk, mi is – zárja le hirtelen.
Újkori bányabezárás, gondolom magamban.
Most mi lesz? – kérdi megint Ilonka néni, mit csináljak, nem mondanak semmit, hiába kérdezzük az igazgatót, az önkormányzatot, senki nem mond semmit, csak kapunk egy levelet, hogy vegyük tudomásul és fogadjuk el, a többit nem is értettem, mi lesz velünk?
Beugrik, hogy egy mai hír szerint benyújtották az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságnak a Magyar Államkincstárba történő beolvadását; meg is indokolták: úgy döntött a kormány! Ennyi, mint a magánynyugdíj-pénztári 3000 milliárdnál: csak! Mint itt is: csak, aztán a többi coki!
Itt vagy még? – kérdi Ilonka néni, miért nem mondasz valamit, legalább te mondjál valamit, mert neked hinnék…
A szemünk előtt zajlik mindez. Az orrunk elől lopnak el mindent. Napról napra látjuk a megalázást, hogy elveszik a szomszédtól, az öregektől, a rászorulóktól, a tanítóktól, amijük még van: már az életüket is. Egyre közelebb és közelebb jönnek hozzánk, már mi következünk, már mi jövünk …
És mégis megy minden tovább, a maga kikövesedett, félretaposott útján, mintha ez lenne az élet természetes rendje, a normális, mintha semmi sem történne nap mint nap, és mindig ugyanaz!
Azér’ holnap is hívjál – köszön el Ilonka néni …

2017. 06. 02.