Mama ma reggel rám mosolygott: megismerem ám magát…
A nap is kisütött hirtelen, ma végre tényleg szép napunk lesz.
Kórházba kellett mennem egy vizsgálatra, úgyhogy ma sugározni fogok, persze nem vészesen: a Geiger Müller számláló alig mozdulna ki, ha mérne; semmi különös, csak belülről is látni akarnak.
Szóval bementem. A földszintre kellett mennem először, hogy beregisztráljanak a rendszerbe. A recepciós asszisztens a nagy melegben savanyúan nézett rám, elvette a leleteimet, nagyot sóhajtva rám nézett, majd nyomogatni kezdte a számítógépét a pulton, aztán vakargatni kezdte a fejét, zavartan forgatni a papírjaimat, kereste az aláírásokat, majd annyit mondott: maga nincs a listán, ma nem megy; majd megint lenézett a papírjaimra, megtalálta az aláírást, az más, akkor miért nem töltötte ki a kérelem-lapot, rótt meg mérgesen, itt írja alá, hogy tudja a kockázatokat és vállalja a felelősséget, majd én kitöltöm, csak írja alá, most akkor menjen el a büfé mellett, üljön le ott egy székre és majd szólítani fogják, de mondja, ugye nem evett, nem ivott semmit ma még, mert ha igen, akkor mehet haza.
De nem kellett hazamennem.
Aztán nemsokára behívtak, kifaggattak, amiről kellett, megkeresték és megtalálták a vénámat, aztán sugárzásképessé tettek egy tűszúrással és kiküldtek egy órára a „Pálmaház” földszinti pihenőjébe, majd szólítjuk, jött megint az ukáz.
Kimentem, leültem. Egy mosolygós, pizsamás ember csoszogott arra éppen.
Elkezdtem olvasni a Rubicont. Trianon, mi más volt a sláger a lapban. Néha elgondolkodva fölnéztem, aztán tovább olvastam. Különösebben nem voltam ideges, hogy mi lesz velem, mi történik a következő órában, de az ismeretlentől való gyomor-idegességem egyre csak erősödött. Újra olvasni kezdtem, a „Válogatás a két háború közötti magyarországi pártok programjaiból (1919-1944)” fejezethez érkeztem. Primitív, egyoldalú, fajvédő, uszító, demagóg szólamok: akárcsak ma, gondoltam, semmi sem változott. Az idegességem nem csökkent, új erőre kapott!
Letettem az újságot, fölálltam és elkezdtem sétálni. A mosolygós, pizsamás ember ugyanott csoszogott, szinte egy helyben téblábolt csak. Vajon hová indult éppen?
Visszaértem a „helyemhez”, megint elő az újsággal, „… az ezeréves Magyarország … külső és még inkább belső ellenségeinek csapása … munkásuralom … kalózlobogója alatt idegen, ellenséges faji uralom foglalta el és a legborzalmasabb terrorral, a pénz hatalmával, az osztálygyűlölet felszításának szörnyű mérgével … négy hónapon át…”, „… a trianoni béke becikkelyezéséről szóló törvény … kényszerítő nyomása…”, ez 1922-ből; „… a magyar célkitűzés csak az lehet: a történelmi Magyarország határai között nagy nemzeti erőfeszítéssel, minden jó szándékú erő összefogásával … az egész népet tenni nemzetté…” már 1943-ból. Nem gondolok most 2017-re, most még csak ’22-ben tartunk.
Még mindig nem szólítanak. Akkor gyerünk a büfébe, vizet veszek, azt kell innom, legalább fél litert, fölhajtom, nem nyugtat. Megint a mosolygós, pizsamás ember csoszog velem szemben, jobban megnézem: a pizsamája elől, a lába-között erősen kidudorodik, nedves is, láthatóan már átszivárgott a betét, hiszen a WC felé igyekszik, veszem észre. De Ő csak mosolyog…
Mikor öt órával később hazaértem, Mama – mosollyal az arcán – megint rám köszön szelíden: megismerem ám magát, maga a szomszéd, de most ideköltözött…
A napkorong elé lassan egy gomolyfelhő úszott és a szikrázó világosság hirtelen bágyadt, lemondó félhomállyá változott…

2017. 06. 30.