Nézem a kipirult, izzadt arcokat. A hajtincseket, amik éppen akkor összeragadva a szemükbe lógnak, de őket az sem zavarja meg. A „dejóbulilesz”-re összegyűlteket. Meg az öregedőket. Meg a már mimikátlan-arcú, mosolytalan még idősebbeket. A kalaposokat. Az először tapsra lendülő, majd a hirtelen, talán nem is olyan váratlanul ökölbeszoruló kezeket. A fiatalokat ott, kinn a domboldalban: már nem az újabb zenekar várakozásában pillednek. A hullámzó ember-sokaság gyorsan válik arctalanná: egy ütemre hörgő tömeggé.
Mi történik megint? Elég a csengő-bongó kolomp hangja? Hová tűnik a kétely, a kétség, a meggondoltság? Miért válnak a széparcú, kritikus fiatalok is azonnal üvöltőző csordává?
Csak egy csaj fütyül élesen, csak egy hosszúhajú fiatal lány kiabálja világgá véleményét. A tömegben. Egyedül. Körülötte azonnal lendülnek és ütnek a kezek, rúgna a lábak. Hátulról és orvul, a hullámzó fekete hajánál rántják le a lányt a földre. Sipítozva már vért kívánnak néhányan.
Mi van itt megint? Visszamentünk az időben? Egyeseknek túl hosszú volt a béke? Nem érezték jól magukat a gyűlölködést megvető, a soknyelvű és színes Európában? Megint a nemzet, megint a bezárkózás, megint a kerítések, a szögesdrótok világa lett a sikk?
Azóta eltelt már néhány nap. Kimentették – mondja az egyik fő-szószátyár, minek ment a Fradi B-közép közé egy dózsás? Kimentették – erősíti meg, még akkor is, ha hátra kulcsolt kézzel, egy „szekrény”-nagyságú erőember, olyan verőlegényféle. Mert ott vért akartak volna inni! És azóta is ezt olvasom, újra és újra egyes kommentekben; hogy megérdemelte, mert a zavarkeltőnek ez jár; még ha lány is; miért nem maradt otthon gyereket szülni, a konyhában matatni, takarítani, várni az urát, a parancsolóját.
„A HÁBORÚ: BÉKE; A SZABADSÁG: SZOLGASÁG; A TUDATLANSÁG: ERŐ” – villan be a hatalmas transzparens a párt, a vezér jelmondata! És most megint ezt harsogja a szónok, hogy történelmi pillanatban vagyunk, most dől el megint a haza sorsa, Európa sorsa, háborúban állunk, nem hátrálhatunk egy tapodtat se! És erre csak a legjobbak képesek, akik azért szabadok, mert szolgalelkűen követik, fogadják el az egyetlen lehetőséget! Nem kell itt gondolkodni, kérdezni, hogy hol vannak azok a migráncsok, az idegenek, az idegenszívűek, mert a tudatlanság az erő! És ennyi elég is, már meg is van a hatás!
Ezért ütöttek, rúgtak ott! És még nincs vége!
Most majd jönnek az újságírók. Hiszen már elvitték a srácot is: aljasul, hajnalban, hazudva, hogy nem is akart jót, csak balhét. Hiszen elvitték már a politikust, a közszolgát, megalázták a „rendvédelmist”, a pedagógust, az ápolót, a filozófust, akiknek nem lendült ökölbe a keze, amikor kellett (volna)!
„1984” jut eszembe…
2017.07.25.