„… egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.”
Megint elment egy év.
Milyen volt – gondolkodom el egy pillanatra, miközben kis szobám ablakából kilesek a kertbe, semmi mozgás, csak az eső kopog egyhangúan, csendesen. A kutya lábamhoz bújik, majd lehuppan puhán és elnyúlik kéjesen.
Milyen volt – mintha ő is ezt kérdezné?
Milyen lesz, nem ez inkább a kérdés – morgom vissza neki.
Hiszen mi bajom lenne: család, kaja, meleg megvan, „… néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Hát akkor? Olvasgatok, írogatok, utazgatok, igaz, már egyre kevesebbet, de a síléc is mozog még, ha akarom. A telefon ugyan már ritkábban csörren, sokan idén is elmentek: ki így, ki úgy. Olyankor gyakran gondoltam apámra, halk szavára; finom ujjai simogatására, és az örökké fülembe csengő mondatára: „kicsi fiam, olyan nehéz”.
Milyen volt – nem hagy el kutyám kérdése, milyen lett volna. Mint a többi, ez is elment, elrohant, alig vettem észre. Közben villognak a digitális képek a notebookomon: az unokák, a születésnapok, Svájc, talán az ott egy tüntetés; megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi szorongás, ami persze már az enyém.
Milyen volt: hiszen itthon vagyok! És vajon otthon is? Hiszen nem úgy mennek a dolgok, hiszen nem enyhül a kín, ami persze az öregedés, az elmúlás, a megváltoztathatatlanság gyötrelme, gyötrődése is. Mert hiába minden. Hiába minden?
Milyen volt – dühödten rágom, nem tudom kiköpni, se lenyelni. Olyan, amilyen, elment ez is. Mint a többi. Keserédes Unikum, csak nem elég hideg. Olyan magyaros, olyan „igyuk már meg”, olyan „átkosos”, jó az úgy: se nem elég, se nem hideg, legyünk túl rajta.
Milyen, milyen; ment minden a maga útján, ahogy az szokott: a reggelek, az esték, a dühöngések, a remények, amik mindig reménytelenségbe fordultak: sűrű kígyózó ember-sorok a hidegben meleg ételre várva; talán majd jön valaki, aki érti, tudja, mondja, megcsinálja; a francba: talán majd a gyerek.
Milyen volt, majd jön a másik.
Majd jön.
2017.12.31.