Fehér minden: a lepedő, a párna-huzat, a paplan is, még a tévéasztalt borító terítő is. A levegőben is meg- megcsillanó, az apró, szemmel alig észrevehető porszemek is fehéren lebegnek. Csak a fehér falon vet sötét árnyékot az ablak keresztléce: fekete keresztként fenyegetően mutat az ágy felé.
Süketítő csönd némítja a szobát, az utcán sem mozdul semmi.
A szomszéd szobában a kutya csak némán, farka csóválásal jelez.
Mindent betakar a süketítően néma várakozás, az elgondolhatatlanul elkerülhetetlen várakozása.
Az utcán hirtelen nagy robajjal elhúz egy zajos teherautó: de a kutyák most csak a fejüket emelik föl egy pillanatra, nem jeleznek.
Hanyatt fekszik, kinyitja a szemeit, keze görcsösen kap a takaró után, hófehér hajjal borított fejét egy picit elemeli a párnáról, mintha mondana is akarna valamit, aztán hangtalanul visszahuppan a párnára.
Küzd tovább…
A remény is küzd tovább…
2018. 04. 03. kedd