Sétálok a kutyámmal. A zebrához érkezünk. Megállunk: autó jön. Az autó is megáll. Mi elindulunk, köszönömöt intek a sofőrnek: mosolyogva visszaint.
Tovább megyünk a járdán. Biciklista kisiskolás jön szembe velünk. Oldalra lépek a kutyával. A kisfiú mellénk érve annyit mond: köszönöm, s már gyorsítva teker tovább.
Mennek előttem a bölcsibe: anya és kislánya. Az anya valamiért nagyon ideges, mérges. Láthatóan rossz napja van. Kiabál a kislánnyal. A kislány már szipog, sír. Odaérnek a bölcsi bejáratához. Éppen jön egy másik „pár” is. A másik bölcsis odalép társához, ráteszi a kezét a vállára, csak annyit mond: „ne sírjál”.
Zajlik a kilakoltatás. Mindenütt „páncélozott” rendőrök, készenlétiek. Az utcán a kidobált, összetört asztalok, székek, 2 foltos huzatú fotel, motyók, egy tönkrement élet relikviái. A szemközti ablakpárkányra könyökölve mosolyog egy asszonyság, húsos karjai hurkába gyűrődve vörösödnek.
A metró tömve. Izzadt testek kipárolgása nehézzé teszi a lélegzést. Mellettem két fiatalabb fiú beszélget. „És akkor jött a cigány” – kezd bele egy viccbe egyikük; „nem érdekel, ne is folytasd” – szól a másik. Összevesznek. A viccmesélő leszáll, a másik még marad. „Gratulálok, igazad volt” – fordul felé egy idősebb úr, majd Ő is leszáll.
Bősz Anett kilépett. Fodor magyarázza a megmagyarázhatatlant. Az újságban, majd a Facebookon kép Fodorról, meg szöveg, hogy nem a feleségével volt egy ötcsillagosban. Alatta a komment: „mi közünk hozzá, ne a magánügyeikkel foglalkozzatok, az nem vezet sehová”.
Jelzések.
Kapcsolatok.
2018. 05. 24. csütörtök