Cicero szerint „a történelem az élet tanítómestere”. A múlt században – a tények alapján felfogott történetírás szerint – a múlt maga ugyan elveszett, a történelmi emlékezés ugyanakkor segíthet az ember jelenbeli problémáinak megoldásában.
A napi politika – különösen a diktatórikus hatalom – nagy igyekezettel, előszeretettel „használja föl” a történelmet: utat-mutatásra, cél és ellenségképzésre, politikai ellenfelei megbélyegzésére.
Nincs ez másképp ma sem.
Kövér Laci bá’, a nagybajuszos házelnök Tisza István miniszterelnök halálának 100. évfordulója alkalmából tartott szerdai budapesti koszorúzáson azt mondta, hogy „a tragikus sorsú egykori miniszterelnök megérdemelné, hogy történelmi nagyságaink közé emeljék.” Kiemelte még, hogy „végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.”
Tisza nem akart („ne azt figyeljék … hanem amit csinálok”), de mégis belépett az első világháborúba, aminek következményei (becslések szerint 660 ezer magyar áldozat, maid Trianon) – ma már – a többség számára egyértelműek. Aztán Tisza akart, de végül elodázta a választójog kiterjesztését (1910 és 1918 közti parlamenti többsége a magyar lakosság alig 2 (!) százalékának bizalmán alapult).
Aztán elérte Őt is a korabeli bűnbakkeresés: a zsidókkal együtt Őt tartották a fő bűnösnek.
Nos Laci bá’ szerint ez az értékelés „a marxista, posztmarxista” történelemszemlélet bűne.
Adyról nem beszélt …

2018. 10. 31. szerda