Talán a Dembinszky utcában, lehet, hogy az Alpárban (de ez mindegy is) gyülekeztünk a „Pm”-ből, az „OT”-ból sokan: államtitkár, miniszterhelyettes, fő-osztályvezető, csoportvezető és előadók; párttagok és pártonkívüliek, KISZ-esek és „csak mezeiek”. Úgy emlékszem a ’70-es évek közepén, inkább a végén jártunk már, de biztos nem a ’80-as években.

Nem parancsra tettük: föl sem merült! Mentünk, mert együtt jól éreztük magunkat, mert arra gondoltunk: ott a helyünk. Pedig akkor már az Ivan Gyenyiszovics egy napja ismert volt, és rég túl voltunk a ’68-as eseményeken.

Akkor már a pénzügyek is kezdtek „érdekesek” lenni: mi mibe kerül, mi lesz a költségvetéssel, mi az, hogy reálérték. A TERV még akkor is a TERV volt, de már lehetett kérdezni, óvatosan kritizálni, még ellent is mondani.

Fölvonultunk … és közben beszélgettünk, dolgoztunk. Akkor írtuk meg a VIII.-as főosztályon, a Társadalmi Közkiadások főosztályán azt a „nevezetes” előterjesztést, amiben extrapoláltuk az állami költségvetés közkiadásait az ezredfordulóra és bemutattuk, hogy nincs az az állami bevétel, amiből ki lehetne majd fizetni az akkor várható egészségügyi-, szociális-, kulturális kiadásokat: valamit tenni kell! Az éppen elkészült anyagot ott – indulás előtt – adtam a miniszterhelyettes K. Lajosnak, aki „nehéz szívvel”, gondterhelten vette át. én csak az örömöt éreztem, hogy elkészült, a következményeket akkor még nem láttam, érzékeltem. K. Lajos igen.

Fölvonultunk.

Daloltunk.

Nem volt rossz…

2019. 05. 01. szerda