Sportos családba születtem. Már az „anyatejjel” magamba szívtam a sport, a mozgás szeretetét. Aztán ahogyan növekedtem, „emberesedtem” ez a szeretet erősödött: már egyre komolyabban vettem a sportot. Apám nyugtatgatott: próbáld ki magad először, erősödj meg, aztán majd kialakul. Esténként a lefekvés után azt álmodtam, hogy ott állok az olimpiai dobogó legfelső fokán, miattam szólnak a fanfárok, hangzik föl a magyar himnusz, sikonganak a nézők. Aztán persze reggel izzadtan fölébredtem.
Közben Papp „Laci” már a harmadik olimpiai aranyát nyerte, már a profik között próbálta ki magát. Apám mesélte: Papp Laci soha nem ivott alkoholt, ez volt az egyik (kisebbik) titka sikereinek.
Hát, gondoltam én, ha ez kell hozzá, akkor én sem iszom!
Úgyhogy hiába a szilveszter, hiába a szülinapok harsányabb ünnepe, én bizony nem ittam. (Volt egy közös „hétvégi kisházunk” Rákoskerten B. bácsival, akiről azt kellett tudni, hogy a pörköltöt is kanállal ette mindig, nehogy a tányérban egy csöpp szaft megmaradjon, aztán persze több pohárral „ellensúlyozta” is, jöhetett mindig a nagyfröccs! Egyszer nekünk, gyerekeknek is főzött pörköltöt nokedlival, a nokedlik ott úszkáltak a szaftban, Ő boldogan kanalazta, mi meg öcsémmel villával pecáztuk ki darabonként, a lé meg ott maradt, Ránk förmedt: kanalazzatok, majd utána kaptok egy hosszúlépést! Kanalaztunk hát, de én nem ittam, az öcsém is csak egy kortyot: bevállalós volt!)
Aztán ifiválogatottságig jutottam, és persze nem ittam szeszt. Jött az egyetem, jó kis kosár-csapatba kerültem, tele Honvédból, MAFC-ból jött srácokkal, meg ott játszott Bujtor Pista is, a nagy haver is. Rengeteget jártunk vidékre, mindig előző nap este utaztunk vonattal, Pista már várt minket a pályaudvaron (neki már akkor volt kocsija): földerítettem a közeli kocsmákat, gyertek. És a csapat ment, Ő fizette a köröket, én mindig Colát kértem, Ő mindig tetetett bele rumot, én mindig ott hagytam, a csapat jókat röhögött rajtam, mígnem megígértem, ha minden meccset megnyerünk 100 pont feletti átlaggal, akkor a banketten annyit iszom, amennyit fizetnek!
És úgy lett!
Jött a bankett, előtte öcsémet kérdeztem (akinek akkor már volt „tapasztalata” az ivászatról), mit igyak? Amit akarsz, csak ne keverd – válaszolta. Jött a pincér, a csapat intéző-sráca még nálam is alacsonyabb volt, kért egy korsó rumot, a pincér azt felelte, azt nem lehet, akkor kérek öt decis poharakban – úgy megkapta. Akkor én is azt! Mellettem ült H., aki, mint utóbb megtudtam, „vigyázott rám”, mert egy-két korty után elkezdte elvenni előlem a poharat, de én (sokáig) észrevettem. Aztán pisilnem kellett hirtelen, Ő jött velem a „budira”. Egy darabig minden rendben ment, aztán megkérdeztem tőle, hogy még mindig jön-e, majd kijöttünk. Aztán vége lett a bankettnek, kimentünk a Kinizsiből, az utca elég ferdén állt nekem, Ők mentek még tovább, én hiába akartam menni, beraktak egy taxiba, megmondták a címet és irány haza! Volt egy német-juhász kutyánk, a Cézár, Babuka éppen jött ki a házból, én szálltam ki a taxiból, rögtön a közeli fához fordultam és jött ki belőlem minden. Arra emlékszem, hogy Cézár égre meredő fülekkel, félrefordított fejjel, számomra furcsa szemekkel nézett rám. Fölvittek liften, becsöngettem, már mindenki ágyban volt, úgyhogy csak egy kis idő után nyitott öcsém ajtót, nagyot röhögött és föllármázta anyámat, apámat: gyertek ide, a Gyuri berúgott, mint egy ágyú!
Végül nem lettem olimpiai bajnok (sem).
Viszont meghívtak a Facebookon Svéd alkoholisták baráti körébe!
Köszi…
- 06. 27. szombat