„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…” – kezdhetném így a mesémet, hát így is kezdem.
Eleinte lassan múltak a napok, az évek, évtizedek, évszázadok; akkoriban szűk volt a világ, olyannyira messze volt a messze, nem is tudtak róla, hogy van olyan nagyon messze is. Kezdetben idegenül és gyanakvón néztek csak egymásra az emberek, ha ismeretlennel találkoztak s nem tudták: ki fia-borja a másik, bizony rossz vége lett annak.
Lassan-lassan – kik előbb, kik utóbb – rájöttek, nem mindenki ellenség, aki ismeretlen; nem mindenki veszélyes, aki idegen; lehet tanulni, megtudni a tőlük olyat, ami hasznos lehet: csak meg kell ismerni, érteni a másikat! S lőn: nagy háborúk, milliók „kiirtása” után beköszöntött a béke.
Fölgyorsult és kinyílt a világ hirtelen: az évezred ripsz-ropsz elröpült; a távolságot, mint üveggolyót az emberek megkapták; már más bolygókat is méregetni kezdtek: nem féltek a sötéttől, az égtől; a reményt nemcsak várták, tettek is érte, hogy eljöjjön.
De volt egy kis ország, a NER országa, ahol a nép boldogabb életéért a NER Legfőbb Ura (a LU, népiesen dakota lovasa) stadionokat, sportcsarnokokat építtetett (a tervezettnél mindig háromszor-négyszer többért); kedvenc hűbéreseinek földet, gyárat és laktanyát adományozott; megvetett mindenkit, aki nem szajkózta, beszélte a „nyelvét”; aki más volt vagy „csak” más akart lenni. Utasította bérrabszolga szolgáit, hogy éheztessék a NER országába érkező idegeneket; ne szavazzák meg emberek kimentését a Földközi tengerből; „örökös” rendkívüli állapotot vezettetett be; és a rádióból, a televízióból reggeltől estig ontotta az álhíreket az idegenek rémtetteiről, borzalmas szokásaikról.
Az idő megint lelassult, megállt. Az emberek megint az égre néztek: onnan várták a csodát.
A mesének itt nem lett vége, de most el kell mennem egy másik országba, mert még nyitva van a határ: onnan majd hívlak benneteket, hogy a LU verje meg …
- 07. 19. péntek