A nap bágyadtan lesett ki a felhők mögül, „ma nem sütök olyan melegen” – gondolta. Az öregember, mintha kitalálta volna tervét, kiült a kertbe, a hintaszéket egy kicsit megbillentette, öléből kivette a legújabb Baranyi kötetet, belelapozott, majd ugyanoda visszaejtette. Fölemelte a fejét: nézte az enyhén mozgó zöld leveleket, hallgatta a szellő susogását és képzelgései elrepítették a kertből.

„Katonának nem kell a fejét törnie. Az ember egyszerűen engedelmeskedik a parancsnak, és vagy életben marad, vagy meghal, de minden magától megoldódik. Könnyebb élni valamilyen rendszer alatt, mint ellene harcolni.” – ugrott be Hemingwaytől (az Akiért a harang szól-ból), mert még mindig a tegnapi baráti látogatás vitája foglalkoztatta, az nem hagyta nyugodni. Ahogyan korábban – ezeken a találkozókon ugyanis mindig –, most is ő volt a kezdeményező, a téma megfogalmazója, és mint általában, fölvetése provokatív, meghökkentő volt. Arról beszélt, hogy valaki – egy másik társaságban – letromfolta, mert állandóan elégedetlen, nincs kibékülve az életével, írásaiban, megszólalásaiban csak a problémákkal, a politikával foglalkozik, miközben annyi szép és jó van a világban, csak észre kéne vennie. Én, marha meg nem veszek tudomást róla, hát élet ez – kérdezte most is magától a tegnapi megválaszolatlanul maradt kérdést.

Mégis kisüt? – pillantott az égre a csöndben; majd kiderül, mosolyodott el magában; ő legalább próbálkozik, én meg itt ülök terpeszkedve és csak morfondírozok, folytatta magában a dohogást. Tegnap is megmorogták a többiek: hülyeség és nagyképűség a világ fájdalmát cipelni, hisz’ az élet rövid, úgysem tudsz változtatni rajta, élvezd ki, használd ki minden percét, unokázz, menj színházba! De éppen ez az – válaszolta tegnap, az unokáimmal mi lesz? Egy pillanatra akkor csönd lett: az már a gyerekeid gondja, majd ők megoldják!

„Így vagy úgy – egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” – bukkan föl megint Hemingway, „önmagában”?, dörmögi egyre bosszúsabban, hiszen éppen ez az: akkor kapok örömöt, amikor adok is; amikor nekik jó, akkor jó nekem is, hát akkor?! Ez tényleg egy pillanat, nem tart soká: de mi lesz utána, mi lesz akkor velük, amikor már nem vagy ott, nem lököd őket, vigyázva rájuk a hintán, nem futkosol velük lihegve, de mosolyogva; amikor igaznak hazudják nekik a hamisat, a kétszerkettőt mintegy ötnek mondják; amikor a „kezed járjon, ne a szád”, a „fogadd el, úgy, ahogy van, csak ne gondolkodj”, azt tanítják; amikor mindenki ellenség lett, aki nem állt be a sorba.

Lökött egyet a lábával, a hintaszék hátrabillent majd előre, a könyv az öléből előbb hátra, majd előrecsúszott a combjára: lassan megállt az ölében, ahogyan megállt a hintaszék is…

2019. 08. 09. péntek