Biztos megint nőtt a vérnyomásom.

Csak ez lehet az oka. Korábban is, amikor magas volt, állandóan ideges voltam, mindenen felkaptam a vizet. Igaz, akkor még pénzért dolgoztam, nagy volt mindig a stressz, a nyomás rajtam. Az teljesen érthető volt.

De ma, mi a franctól?

Szép kertes házban élek; kajára mindig futja; befűthetek, ha szükséges; az internet és a kábeltévé – időnként akadozva, kimaradozva, de – megy; nem győzöm a könyveket kiolvasni; rokonok, barátok jönnek-mennek; néha-néha unokázgatok is: akkor miért?

Régebben legalább tudtam, hogy kire és miért vagyok mérges. Akkor arca, neve volt a haragomnak és ezért adott volt a lehetőség levezetni a feszültséget: hiszen „csak” annyit kellett tennem, hogy kibeszélem vele az „ügyet”, megvitatom vele a „problémát”, aztán jöhetett az enyhülés, a föloldódás.

De ma?

Most kire vagyok mérges, most kire haragszom?

Hiszen az „értelmes”, nem gyűlölködő harag érzelmi-tartalmi kapcsolatot jelent; lehetőséget föltételez a közös hangra, értelmezésre és azon keresztül a megoldásra is. Haragudjak a jót és szépet hazudó politikusokra, akik nem tesznek mást, csak napról-napra gerjesztik a gyűlöletet?! Akik egy hamis virtuális világot mázolnak a szemünk elé?! Akik krumplival, illegális bevándorlók látomásával vásárolnak szavazatokat?! Akik vigyorgóan rezzenéstelen arccal lopnak, csalnak, hazudnak és ezt büszkén a „pofánkba” vágják, hogy még nekik ezt is lehet?!

Rajtuk túlléptem. Őket már kiröhögöm, őket legfeljebb kiröhögtetem. Mást (most még) nem érdemelnek.

Akkor kire?

Arra a kétmillióra, aki ezt az uszítást, gyűlöletkeltést kritikátlanul „beszopja” és szavazatával lehetővé teszi?! Ha legalább homogén tömeg lenne, de nem az! Hiszen vannak közöttük nyertesek, haszonélvezők, akiknek a „telezseb” mutatja a gondolatot, a „helyes” irányt: lakájok ők, nem többek, dörgölődzők, akik azonnal szélirányba állnak majd akkor is, amikor megváltozik a széljárás! Élősködők, nem többek.

Hát akkor a kétmillióból azokra, akik reggeltől estig robotolnak, güriznek, föl se néznek a munkából, hogy meglegyen a „betevő”?! És örülnek az alamizsnának is, mert annak is van helye és közben nem látják: ”bűn, öngyilkosság, lelki restség,/ mely, hitetlen, csodára vár,/
nem elegendő, hogy kitessék:/ föl kéne szabadulni már!”?!

Ők se azok!

Akkor mégis kikre?!

(Közben pittyeg egyet a notebookom és megjelenik a hír: Karácsonyról „kiszivárgott” egy felvétel, amin…, de azóta már törölték, viszont a kormányszóvivő szükségét látta beszélni róla, hogy a baloldal egy maffia…)

Szóval kire vagyok mérges, kire haragszom?!

Rád, barátom, Rád, aki bár látod, hogy mi zajlik és miért, aki bár hallod és tudod a bajt, a gondot, mégis a csöndet, a csöndedet félted, a még élhető világod óvod, mert azt hiszed, Téged nem ér(het) el, Téged nem tapos el és inkább befogod a szád és lefogod a kezem és beleolvadsz a mindennapok örömeibe, szépségébe, ami Neked (még) megadatott. Rád haragszom, Veled pörlekedem, mert (még) visszaszólsz és ledorongolsz engem, hogy „minek, meg te sem vagyok más, ha tehetnéd, szívesen részt vennél a buliban, a táncban”, és én még válaszolok neked, bár már egyre gyengébben, halkabban, bizonytalanabban.

Akkor marad a háziorvos, a belgyógyász. Meg a gyógyszerek. Talán egy kis konyak is.

2019. 09. 26. csütörtök