Ülök a gépem előtt. Egykedvűen lapozgatok a hírek között: Brexit, Borkai, dobozokat szállító furgon, óvások. Aztán a török hadsereg támadásának hírei: bombázások, napalm, civil áldozatok, népirtás.
Hírek: képek, szövegek.
Életek – halál.
Aztán Jászberényi Sándor író, haditudósító oldalára tévedek: „Gyalázatunk vissza fog hullni ránk. Napok óta erre gondolok, ahogyan nézem a híreket Észak-Szíriából. Nézem kurd ismerőseim fotóit a közösségi médiában, a képeket a halottakról. Nem sokáig vannak fent ezek a képek, mert az algoritmus kiszűri a vért és az erőszakot, és letiltja őket. Nem szeretik látni az emberek.” – írja Kairóból.
A háttérben a tv duruzsol, nyert a Veszprém.
A kutyák már békésen horkolnak.
Magyar vagyok, magyar állampolgár. Közel hetven éve itt élek, minden ideköt. Néhányszor átrobogott rajtam is a történelem.
Nézem a képeket, olvasom a szöveget: „Kétségetek azonban ne legyen: vér és ölés zajlik most Észak-Szíriában, európai ésszel szinte felfoghatatlan szinten. Égnek a kurd nagyvárosok, civilek ezrei menekülnek az ágyúzás, légicsapások és az utcáról-utcára zajló lövöldözések elől.”
Csak ülök. Megszívom a pipát. Most az sem segít.
„Gyalázatunk vissza fog hullni ránk.”
Orbán közben másodszor is találkozik a „bölcsekkel”. Jót röhög magában. Nem is: mindenkin. Azt csinál, amit akar. Még most is. Az önkormányzati nemvárt pofon után is. Kapott már ilyen kis-sallert, akkor meglepődött, most nem. Csak röhög.
„Gyalázatunk vissza fog hullni ránk.”
Ő nem így érzi. Lakájai sem. Csahosai sem. Mindent „megmagyaráznak”, hogy a magyarok érdeke, a kereszténység védelme, még a leendő püspök is besegít. Nem tiltakozik, egyetértően mosolyog.
Hisz Horthy sem volt háborús bűnös.
Nyomogatom a billentyűket, de semmi kedvem nincs hozzá…
- 10. 19. szombat
ui: és akkor megjelenik a Facebookon Karácsony Gergely döntése nyomán kinn a kurd lobogó a Városházán!
Van remény…