ÁLOM…
„Alvás közben, kivált az ébredés felé, mikor az öntudat kezd feléledni, de még csak zavartan működik, e működés tévelygésekben, hallucinációkban jelentkezik, melyeket álmoknak nevezünk. Míg ébrenlétkor képzeleteink öntudatunkra jutnak, addig alvás közben többnyire objektiv érzésekként jelentkeznek. Az álomban öntudatunk működése zavart bizonytalan és azért nagyok ilyenkor tévedéseink.”
„Bánt, hogy náciznak, mert székely vagyok, és a székelyek nem nácik.”

Appel! – harsant bele a hajnali sötétbe és mintha elsütötték volna az ágyút, mi négyen, a priccsen fejtől-lábtól fekvő árnyak – ahogyan a többi árny is – gurultunk, zuhantunk a dermedt betonra, otthagytuk meleg foltjainkat a deszkákon, próbáltunk értelmet keresni a homályban, ami nemcsak a fejünkben volt, lassan zajongva, csoszogósan tisztulni kezdett a kép, de élessé sohasem vált, lökdösődve botorkáltunk a bűzös küblik, koszos mosdók mellett, ki a szúrón-fájó, hasító hidegbe, ösztönösen a hátsó sorokba törtünk, inkább tolakodva-törekedtünk, mert a kitaszítottságban, a légürességben, a fogódzkodhatatlanságban is kapaszkodót kerestünk, a légürességben is a megmaradt életösztön irracionalitása mozgatta lassan lábainkat, az, hogy „hátul” talán rejtve, bújva vagyunk és ránk ma sem kerül a szelektálás sora, talán nyerünk még egy órát, napot, reményt, az őrök könyörtelen püfölése közben is csak nagyon lassan rendeződtünk, de aki már helyet fogott magának dideregve dülöngélt előre-hátra, várva a bevárhatatlant és akkor megláttam magam mellett, először nem is ismertem meg, csak tudtam, hogy ismerem, aztán bevillant, hisz a Szilárd az, a Demeter Szilárd, ő is itt van, az lehetetlen, de hisz semmi nem lehetetlen ma már, miközben én is elkezdtem hullámozni, pedig a szél nem is, csak az a metsző hideg, azt lehetne feledni, lopva ránéztem megint, a székelyre, mert ő székely, ezt mondta valamikor, akkor a székelyeket is, gondoltam, vagy lehet, hogy másokat is, de nem mertem már csak előre nézni a homályba, vártam a nevemet, a számomat fölharsanni, de nem hallottam, csak jöttek elém az arcok, a szemek, de nem röhögtek, csak torzan vigyorogtak: Csurka, Schmidt Mariska, Kövér, Varga Judit, Bakondi, Földi, Németh Szilárd, csak arcok, semmi más, aztán vége lett.
Mit kiabálsz, nem tudok aludni – rázta a vállam a feleségem és
lassan kitisztult miden,
lassan kitisztult,
lassan…
2020. 02. 21. péntek