(11.)
Ma be kellett mennünk a Nagyvárad térre a feleségemmel, korábban műtött szeme gyengült, az orvos kisebb, lézeres szemműtétre ítélte. Persze a környék föltúrva, mindenfelé terelések, a navigációt nem használtam (ismerős a környék), jó nagy kerülővel, a csicsás Fradi-pálya felől érkeztünk, a lezárások miatt megint a balra nagyívet kihagytam, de végül időre megérkeztünk. „Két óra múlva újra veled ugyanitt” – lépett ki a kocsiból és már el is tűnt a kórház főbejáratán.
Mindenfelől és megszakítások nélkül szirénahang hallatszik, annyi mentő száguld, hogy azt hinné az ember tömegkatasztrófa történt valahol; de nem.
Kikászálódom én is a kocsiból, akkor most egy nagy séta lesz – gondolom, csak az irányt döntöttem el, a cél majd jön magától. Hm, ahogy az életben is, elindultam valamerre és aztán jött a cél, a feladat, s onnan már nem volt menekvés. Most is így történik, ballagok az Üllői úton a Klinikák felé, emberek alig, ők is „arctalanul”, maszk mögött sietnek, ki erre, ki arra.
A szirénahangok továbbra sem csökkennek, sőt, annyi a mentő…
A Ludovika mellett sétálok már, fölugrik egy emlék: valamikor itt egy mozi volt abban voltunk a srácokkal, előtte kosaraztunk a BEAC pályán, a kerítésen kívül néhány csaj megállt, vihorászva néztek minket, persze mi is azonnal észrevettük őket, értettünk a „vihogásból”, rögtön leraktuk a labdát, odacaplattunk a kerítéshez, szó-szót követett, s délután már a moziban voltunk, hogy mi volt a film, arra nem emlékszem, de a csókok, azok bizony nagyon édesek, a domborulatokat kutató-kereső simogatások hű de izgalmasak, bizsergetőek voltak. Hazafelé a villamoson a csajok is, mi is külön-külön „értékeltük a filmet”, bizony felejthetetlen, életre-szóló élményt adott…
Közben szakadatlanul hallatszanak a süvítő szirénahangok, a mentők hada nem csökken: persze, itt annyi a kórház…
De hisz itt vagyok a Tűzoltó utcánál – ugrik be, mert nekem nem „térkép e táj”, persze, hogy tudom: Szabó István hányszor megmutatta, meg „a dolgozót is, ki dolgáért remeg”: a Tűzoltó utca 25., az Apa, a Szerelmesfilm kockái peregnek előttem, gyerünk a Tűzoltó utcába, hogyan néz most ki a 25-ös ház, vajon „Apa karórája”, a kádban úszó hal, Kata átellenben egy kapualjban remegő alakja (Jancsi, én most elmegyek…) megvan-e még…
Csak azok a szirénák, azok ne szólnának ilyen élesen…
Már a Páva utcában vagyok, régebben azt hittem, azért áll itt a Holokauszt Emlékközpont közelében annyi rendőrautó, hogy védje a központot, csak később vettem észre, hogy a kerületi Rendőrkapitányság épülete van átellenben, de most nem a Holokauszt ugrik be, Bécs jelenik meg a szemem előtt, a tegnap esti terrortámadás helyszínét már megkerestem a Google-Map térképén, miden olyan ismerős, hisz hányszor sétáltunk arra, hányszor kávéztunk arrafelé, most minden kihalt, ember alig az utcákon, egyperces csönd, háromnapos gyász, „Európa összefog” és megvédi magát, mondja a külügyér, miközben Erdogannal paroláznak, a baltás gyilkost kiengedik…
A mentőautók csak robognak, szirénázva robognak a „céljuk” felé…
Megcsörren a telefonom: végeztem, itt vagyok a kocsinál – hallom az asszony hangját, s már rohanok…
A kórház előtt éppen lassít a mentő, a sziréna már nem szól, de a villogó piros-kék lámpa beleég a szemembe…
- 11. 03. kedd